Ókori "drámarestaurálás"

Nicosia, (MTI-Panoráma) - Sikerrel fejeződött be egy ókori dráma "restaurálása" Cipruson egy egyiptomi múmia "segítségével". A dráma szerzője az ókori görög tragédiaíró, Aiszkhülosz, a szóban forgó mű pedig a trójai háborúról írt trilógiája. A tudósok korábban úgy tudták, hogy a görög tragédia atyjaként emlegetett író műve az alexandriai könyvtár leégésekor (Kr. e. 48.) elpusztult, ám szerencsére részben a kéziratba pólyáltak egy egyiptomi múmiát, és így - ha darabokban is, de - nagyjából megkerült.

    A papirusztöredékek alapján a ciprusi tudósoknak tíz éves fáradozással sikerült rekonstruálniuk a művet, amelyhez felhasználták Aiszkhülosz után élt antik szerzők szemelvényeit is.

    A bő két évezredes drámát elő is adják, a tervek szerint 2004 nyarán lesz ősbemutatója - mondta Andy Bargilly, a ciprusi nemzeti színház igazgatója. A darab főszereplője Akhilleusz, aki a háború több fontos összecsapásának, egyebek között a trójai király, Hektor meggyilkolásának történetét meséli el.

Közel negyedszázada rendeztek már műveiből emlékkiállítást a Nemzeti Galériában. Kis sikerrel. Csekély lelkesedéssel. Mogorva visszajelzésekkel. Slendrián volt akkor a szakmai háttér. Kibeszélhetetlenek a téma szlovák (csehszlovák) relációi. Az egészből valahogy hiányzott a gusztus, a költővel szólva az egészből hiányzott a hely, az idő és a megkívánás. Alapélményem, hogy most minden másképpen van, most szerencsecsillag ragyog a Vár fölött. Hazudnék, ha ismerném az összes okot, de hárommal azért megpróbálkozom.

Közönségsiker, avagy a „megkívánás” öröme

Olvasom a festő korábban nem ismert, mert korábban kiadatlan Feljegyzéseiben (Bardoly István kiválóan megszerkesztett kötetében): „A gondolatnak csak akkor van értéke, ha bizonyos képzetekkel és sejtelmekkel társul. Az absztrakt gondolat... csak szerkesztővonal, föltétlenül szükséges, de magában értéktelen. A gondolat csak akkor válik valamivé, ha egy képzetsor kapcsolódik hozzá.” Hát igen. Beleélem magam a negyedszázaddal korábbi világba: nem nagyon tetszett volna akkor ez a világmagyarázat. Képzetekkel és sejtelmekkel volt teli akkor a látható képzőművészet padlása, unalomig volt tele. Igaz, nem Mednyánszky-színvonalúval, de nem is annak ellentettjével. A „természetelvű, figuratív” festmény még mindig bírta a legalitás jóindulatát, az „absztrakt gondolat” pedig még mindig maga volt a sóvárgott deviancia. Eltérés a normától, eltérés a kispolgáritól, eltérés a létezőtől. Maga volt a világjobbító ethosz vállalható jelvénye. Legalábbis a nem „úri” és a nem „vonalas”, tehát a „haladó” közönség szemében.

Akkor még nem tudtunk Mednyánszkynak igazán örülni. Táj és zsáner? Fényfestés, foltfestés helyett? Hangulat, konstrukció helyett? Ráadásul a magyar millenniumi századfordulón? Akkor, amikor „odaát a centrumban” az árnyékok már zöldre váltottak Madame Matisse arcán, és a combok hasogatott tuskókká az avignoni kisasszonyok öle alatt? Le vagyunk maradva, le voltunk mindig is maradva – morogtunk kedvetlenül a hetvenes évek végén a holdfényes lápok, a sáros-véres verekedők és hómezőkbe tévedt katonai menetoszlopok sebtében kiakasztott vásznai előtt. De nem igazán lelkesedtünk Mednyánszky legendás dekadenciájáért, gyanúsan zavaros evolucionizmusáért, anekdotákkal agyonondolált különc magányáért sem. Jó kis életerő, revolúció, művészeti csoportszolidaritás – ez imponált nekünk akkoriban. A karcos avantgárd, az örök forradalom, a kreatív lendület. Hovatovább az számított Mednyánszky egyetlen „jó pontjának”, hogy a negyvenes években monográfiára ihlette Kállai Ernőt. Azt a Kállait, aki igazán nem volt vádolható maradisággal, és zsigeri undort érzett minden iránt, ami nem volt modern, és amit az ős-Mucsa gyanúja lengett körül. Ő csak tudta, ki mellé állt, ha még ugyanabban az évtizedben megírt egy Cézanne- és egy Picasso-könyvet!

Most pedig ott állunk megilletődve a hatalmas Alkony-kép előtt (meg a Latyakos út, meg a Dunajeci táj, meg a Lapály, meg a Tavaszi virágzás stb. előtt), huszonöt évvel a felejthető régi kiállítás, hatvan évvel a Kállai-könyv, és több mint száz évvel a festmények születése után. A posztmodern utáni ínséges időkben, a forradalmak ellehetetlenülésének korában, a látványbóvlitól szinte elzsibbadt szemekkel. Az idén már nem hiányzik se az absztrakt gondolat, se az átírt látvány. Se a művészeti mozgalomba sorolás mókája, se az ideológiai tartalom kipréselése. Valami történt velünk, mezei nézőkkel – ezúttal most mindenki mezei –, mert úgy vettem észre, hogy nemre, fajra, felekezetre tekintet nélkül valamenynyiünket elfog a képnézés primitív gyönyörűsége.

Száz évvel ezelőtti jelzők tolulnak elő száz évvel ezelőtt íródott hangulatos hírlapi beszámolókból. Olyanok, mint sejtelmes, ködös, igéző. Vagy olyanok, mint borongós, rémséges, méla. Vagy olyanok, mint bágyadt, tündéri, halovány. A Nemzeti Galéria életmű-kiállítása elérte, hogy minden szégyen nélkül lehessen leírni egy elfelejtett, bár tagadhatatlanul fölösleges szótár szavait. Pusztán azért, mert akkora nagy örömöt érzünk a festmények puszta láthatása miatt.

Szakmai siker, avagy „az idő” megtalálása

Ennél kiválóbb lélektani pillanat nem adatott. Jó, hogy nem kapkodták el a régi adósság törlesztését: Mednyánszky most hat, tehát mára kellett kipreparálni a teljesítmény művészettörténeti üzenetét. Korábban ez az üzenet nagyjából és egészében megfejtetlen maradt. Tudni lehetett egy életműről, amely tételszáma szerint körülbelül 3000-4000 műből áll, de ebből köz- és magángyűjteményekből mindössze 300-400 darabot ismertünk. Sejthető volt egy művészi életforma, amelynek lényege volt az örökös helyváltoztatás, de a röppálya pontos íve eddig kidolgozatlan maradt. Malonyay Dezsőtől Aradi Nóráig, tehát a korábbi magyar kutatók nyomán, valamint az egykori múzeumigazgató Karol Vaculiktól a téma jelenlegi pozsonyi felelőséig, Kiss-Szemán Zsófiáig, tehát a korábbi szlovákiai kutatóknak köszönhetően kibontakoztak szép lassan a témabokrok fajtái (zsánerek, tátrai tájak, alföldi festmények, noktürnök, portrészerű tanulmányfejek, tanulmányfejszerű portrék, s mindezek rengeteg alfaja), de az anyagot az istennek se sikerült sorba rakni.

S mindaddig nem is sikerülhetett, míg valaki nem kezdett el végre „alapkutatni”. Azaz végre újra elolvasni és átértékelni a hibásan, ráadásul korábban agyoncenzúrázva megjelentetett Naplót, kibetűzni és megfejteni sok száz irattárban lappangó levelet, görög betűvel magyarul írt füzetek tömegét. Fölfedezni és bedolgozni a kínos dokumentumokat, egy financiális természetű óriás peranyagot (a Singer és Wolfner-ügyet), egy sértett, irigy volt tanítvány „terhelő bizonyítékait” (a Katona Nándor-féle visszaemlékezéseket), és a művész homoszexuális kapcsolataira vonatkozó, de persze tabusított számtalan forrásnyomot. Nem utolsósorban pedig átnyálazni azt a korabeli sajtót, amelyben csak-csak fölbukkant egy hiányzó évszám vagy egy lappangó festménycím.

Markója Csilla lassan egy évtized óta gyötri és facsarja a témát, neki köszönhető az „új növekedési pályára állított” Mednyánszky-életmű, a tudott dolgok megsokszorozása, e kiállítás alappilléreinek megszerkesztése. (S persze a csapatmunka többi idősebb, fiatalabb résztvevőjének, mindenekelőtt a „sajtófigyelő” Tímár Árpádnak, és a „holdudvart kutató” Gosztonyi Ferencnek.) Ha Markója érdeme csak annyi lenne, hogy meg tudta duplázni az ismert művek számát, s hogy több-kevesebb bizonyossággal rekonstruálta az „öreg kutya” csavargásainak egyes állomásait (e regiszter mintegy hat és fél sűrűn nyomtatott oldal a katalógusban), az se lenne semmi.

De ennél többre jutott. Aprómunkája, fegyelme, „szemfüle” nyomán újrarajzolta magát az alakot. (Igaz, nem a legjobb nyelven sajnos, kicsit bonyolultan, kicsit lila kontúrokkal rajzolta meg, de azért mégiscsak megrajzolta.) Ez az alak nem mindenben hasonlít a korábban tudottakhoz.

A katalógus terjedelmes tanulmányának központi gondolata Mednyánszky személyiségének, s ebből levezetve Mednyánszky életművének úgynevezett bipoláris karakteréről szól. Magyarán: a kétértelmű, az ellentmondásos, a kontrasztokból fölépülő magatartásformákról, s persze ennek esztétikai következményeiről.

Testi elmaradás az indulásnál, kontra fizikai tűrőképesség a csavargás közepette. Késő szellemi érés a tananyag szempontjából, kontra magánúton szerzett magasműveltség a mindennapi gyakorlat során. Bensőséges kötődés a vérrokonokhoz, versus örök elszakadási kényszer az emberi kapcsolatoktól. A nyomorúság fájdalmának mély átélése, versus a fájdalom kandi, szinte kényszeres megfigyelése. Arisztokrata létmód az egyik oldalon, alászállás az osztálytársadalom fenekére a másik oldalon. Lokálpatrióta, egalitariánus, szabadelvű gondolatok az egyik oldalon, harcosan konzervatív, sejtelmes, olykor zavarosan rasszista nézetek a másik oldalon.

Így tessék nézni a „tűzvilágításos” korai katasztrófafestmények szép szörnyűségeit, a lelki önarcképeknek is tekinthető, ködülte nyirkos tájak alattomos tektonikáját, a shylocki és prófétai jellem között oszcilláló öreg zsidófejek kiszámíthatatlan vonásait, s még a legszilárdabbnak tűnő látványokat, a világháború katonaképeit is, a maga pátosztalan hófehérjeivel, hangyavonulásokra emlékeztető csapatmozgásaival, porrá bomló hulláival.

Politikai siker:

„a hely” kiküzdése

Történelmileg alakult úgy, hogy Mednyánszky életművéért – noha csak töredékeiben ismert – egészen a közelmúltig két nemzetállam versengett: a magyar és a szlovák, illetve Trianon és Málta között (mínusz Tiso) a csehszlovák. Szükséges megjegyezni ezúttal, hogy a versengés nemcsak az ideológiai szférát érintette. Mindkét ország ugyanis birtokon belül volt és van: a Magyar Nemzeti Galérián kívül a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria rendelkezik a festő legtöbb művével, a családi vagyont képező nagyőri kastély gyűjteménye ugyanis zökkenőmentesen került annak idején a területiségért felelős állam birtokába.

Ismerve Mednyánszky életvezetését, százával lehetnek persze művek még Ausztriában, Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, a vészkorszak kimenekített gyűjteményei miatt további százak Angliában, de ez aligha számított. Pozsony nem azon az alapon „szlovákosította” el a báró teljesítményét, mert sok festményt bírt tőle, hanem mert egy később keletkezett politikai helyzetet vetített vissza pusztán legitimációs okokból. Ezt az igényt a leltárba vett tételekkel inkább csak nyomatékosította, de nem ez volt az indok veleje. A szláv eredetű név (a család lengyel származású), a bizonyítható eleven regionális kapcsolatok, a tátrai táj kitüntetett szerepeltetése hosszú ideig látszottak alkalmas motívumoknak egy szellemi-politikai konstrukcióhoz. Ezen elmélet szerint Mednyánszky „egy öntudatra még nem ébredt”, „elmagyarosított” szlovák óriás volt, aki a világban ide-oda mászkálva szülőföldjére azért mindig viszszatért, hazaszeretete sosem hagyta cserben. E festői patriotizmus persze a XIX. században fogant, már csak azért is, merthogy a pozsonyi Nemzeti Galériában őrzött művek nagy többségükben a pálya kezdetéről származtak, és a dekadencia modernizmusától érintetlen, félénken realista, óvatosan impresszionista eszközökkel élt.

A magyar kutatók ezzel szemben nem nagyon hederítettek az efféle kisajátításokra, megszokták, hogy M. S. mestertől Kassák Lajosig, Lőcsei Páltól Benczúr Gyuláig a „kultúrfölénnyel” szembesített „kisantant” asszókat lejátsszák, és az asszók „ítélethirdetését” ne tekintsék az objektív igazság győzelmének, legföljebb a mindenkori erőviszonyok játékának.

De most valami különös dolog történt. A katalógus egyik tanulmányírója mintha megelégelte volna ezt a háromnegyed százados bozótharcot. Ján Abelovsky, szlovák művészettörténész le merte írni, hogy „egyetlen nemzeti kultúra sem tarthat rá kizárólagos igényt. Mednyánszky ugyanúgy a magyar és szlovák művészet körébe tartozik is meg nem is, minden kínos vita erről a témáról nemcsak hogy visszamenőleg élne a Mednyánszky számára egyszerűen nem létező nacionalista kritériumokkal, hanem feleslegesen gátolják életműve értelmének keresését.”

S nemcsak írva van, ami leíratott, de összenőtt az is, ami valaha összetartozott. A nemzetek fölötti Monarchiában született életmű bágyadt egyetemessége, a közép-európai melankólia utódállamokat kicsúfoló általánossága, a sok népet átfogó olyan közös életérzés, ami a kis-magyar, a kis-szlovák satöbbi interpretációkat egyszerűen elviselhetetlenekké, sőt nevetségesekké teszi. E felismerés hozta ide a pálya első évtizedeinek felvidéki emlékeit, e megértés egyesítette végre a hiányzó képeket a Pesten, Bécsben, Szolnokon festett többi ismert művel.

Nagy úr a trend. Ha Magyarország és Szlovákia Európához egyszerre csatlakozik, akkor Mednyánszky közös érték lesz, és hála a sorsnak, együtt fogunk vele fölvágni. Mint az Aggteleki-cseppkőbarlanggal, a világörökség e határokon átívelő csudálatos képződményével.

23 éves volt, amikor két társával egy tanyáról elhajtott két tehenet. Elfogták, s a szegedi törvényszék 1836. szeptember 10-én másfél évi fogságra és háromhavonként 25 botütésre ítélte. Tíz hónap múlva – mikor már nem bírta elviselni a botozást – megszökött. Ez lett életre szóló üldöztetésének egyik fő oka.

Saját szavai szerint „szaladó betyár” lett, noha ő egész életében megkapaszkodni szeretett volna, csak mint egyszerű csikós vagy gazda. A Szeged környéki pusztákon bujkált, s hamar társakra lelt a csongrádi Török Samuban, a szegedi Veszelkákban. (Veszelka Juliska élettársa lett, s fiuk született, egymásra találásukat Móricz Zsigmond gyönyörűen ábrázolja Rózsa Sándor című regénytrilógiájának első részében.)

Rózsa Sándor társaival 1842 októberében 13 marhát elhajtott a Hódmezővásárhely melletti pusztán – ez volt a második vádpont, amit a törvény emberei ellene mindvégig fenntartottak. Sok véres betyárkaland fűződött már ekkor a nevéhez, de valószínűleg olyan tetteket is neki tulajdonítottak, amelyekben vétlen volt.

1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a királyhoz, hogy engedje el a korábbi börtönbüntetés hátralevő részét, mert szeretne becsületes ember módjára élni, 32 éves korára belefáradt már az állandó bujkálásba, rettegésbe. Végül Kossuth Lajostól kapott mentességet 1848-ban.

A népmonda szerint Kossuth titkára kíséretében Cegléd felé kocsizott, amikor Rózsa Sándor és betyárjai megtámadták, mire Kossuth a magyarok gyilkolása helyett az idegen csapatok elleni küzdelemre szólította fel őket, s javasolta, álljanak be a seregbe.

Ami tény: a Honvédelmi Bizottmány 1848. október 13-án amnesztiában részesítette Rózsa Sándort, aki 150 felfegyverezett lovassal szabadcsapatot alakíthatott, és a szerb felkelők ellen sikeres portyázó harcot vívott. Néhány látványos győzelem után a betyárokból alakult szabadcsapat fosztogatni, kegyetlenkedni kezdett. Damjanich közbenjárására az ügyet eltussolták, de a hadvezetés föloszlatta a csapatot. A vizsgálat bebizonyította, hogy Rózsa Sándor sem rablásban, sem gyilkosságban nem vett részt, sőt társait is visszatartotta, amennyire tőle tellett.

1849-ben megnősült, a 37 éves, csinos külsejű tápéi Bodó Katalint vette el. Mint árendás, feleségével együtt a szegedi alsóváros gazdáinak fogadott csikósaként, két tehene, lova, majorsága volt. Csakhamar visszatért azonban betyárnak: bandástul járta a vidéket, csak a gazdagokat zaklatta, ám a szegényeket nem szánalomból kímélte, hanem mert tőlük nem volt mit rabolni. Tekintélye nagyra nőtt a szegedi tanyavilágban, mert a zsákmányt mindig igazságosan osztotta el, magának többet sosem adott, s a kalandok során elhalt cimborák családjáról is becsületesen gondoskodott. 1853-ban tízezer ezüst forint vérdíjat tűztek ki a fejére.

Sógora tanyáján keresett menedéket, a gabonásban aludt, felesége kenyérsütésből tartotta el fiukat. 1857. május 9-én két csendőr akadt a nyomára, Rózsa lövöldözni kezdett, s a csendőrök elmenekültek. Sógorát árulással gyanúsította, s a veszekedés közben elsült pisztolya megsebezte a sógort, aki később belehalt sérülésébe. Az odacsődült emberek lefogták Rózsa Sándort, és a szegedi börtönbe vitték. Több mint másfél évig tartott az ötven pontból álló vádirat összeállítása, az 1859 februárjában kezdődött perben az országosan ismert betyárvezér védelmét három ügyvéd látta el.

Végül az ügyész hat vádpontot tartott fenn, köztük nem volt egy gyilkosság sem. Kötél általi halálra ítélték, s miután kegyelmi kérvényét Ferenc József aláírta, ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták.

Kilencévi raboskodás után, 1868-ban amnesztiával szabadult, felajánlkozott pandúrnak, de elutasították. Visszatért régi életéhez: ismét rablóbandát szervezett, egyre vakmerőbb vállalkozásokba fogott, 1868-ban – akár egy westernfilmben – egy vasúti postakocsit is megtámadtak Szeged közelében, de ez az akciójuk nem sikerült.

Rózsa Sándor ismerte a környéket, s bújtatója is szép számmal akadt a tanyavilágban. Legendája tovább nőtt: „Rózsa Sándornak még a lován is fordítva van a patkó, hogy mikor megy, azt higgyék, hogy jön” – tartotta róla a hiedelem.

A kapitalizálódó Magyarországon a közbiztonság a fejlődés egyik fontos tényezője volt. A betyárok felszámolására kiküldött Ráday Gedeon királyi biztos Rózsa Sándort 1869 januárjában tőrbe csalta, majd 1872-ben a bíróság életfogytiglani fegyházra ítélte. Gyilkosságot vagy más főbenjáró bűnt most sem tudtak rábizonyítani.

A szamosújvári börtönben halt meg 65 éves korában tüdővészben. Egyetlen, nyolc forintért elkelt suba maradt utána. Legendás alakja a népballadákban, a nótákban, a regények lapjain és a filmvásznon máig él.

Wass Albert ma egyike a legtöbbet olvasott erdélyi íróknak. A Mentor Kiadó egymás után jelenteti meg újabb kiadásban regényeit, elbeszéléseit, verseit, tanulmányait, cikkeit. Regényei közül A funtineli boszorkány, a Kard és kasza, valamint A kastély árnyékában tetszett a legjobban. Ez utóbbi 60 évvel ezelôtt jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céhnél két kötetben, ugyanabban az évben kiadta a budapesti Révai cég is.

A regény fôhôse, a Varjassy Gábor néven szereplô fôispán az író egyik elôdje. Wass így mutatja be:

„A négy szürke lipicai kanca úgy vetette a fejét, mintha tudta volna, hogy aki a szánkóban ül, nagy farkasprémes utazó bundában, fülére húzott csúcsos süveggel, zúzmarás bajusszal, mozdulatlanul, mint valami szobor, az maga a fôispán, a vármegye legnagyobb ura (…). A fôispán jó hangulatban utazott. Öt napi hivatal után két nap pihenés otthon: így rendezte be életét, józanul, okosan, vágyak, célok, politikai viszálykodások fölött ôrködô mértékletességgel. (…) Az élet delén túl járt már a fôispán, negyven és ötven között…

A fôispán a dombokat nézte… Ott tó lapul, nem is látszik. Nyáron is külön világ. Sötétzöld nádasában naphosszat cserreg a nádirigó, tükrének szélén gémek állanak, tocsogójában tôkés ruca hápog…

Ott fent erdô, széles szürkeség, halott, hideg, üresnek látszó… Hányszor járt ott, ismer jól minden utat, tudja, merre tör ki a disznó, merre vált át a róka. Minden út: megannyi vadászemlék."

Itt el kell mondanom: amikor George Baritiu magyar levelezését kutattam, ráakadtam egy Wass grófra. Wass Samunak hívták, 1814 és 1879 között élt, cegei gróf, dobokai fôbíró, országgy?lési képviselô. Gyermekkorát a Szamosújvár melletti Császáriban töltötte nagyatyja birtokán. 1848-ban Doboka vármegye fôispánja. Vajon ez a regénybeli hôs vagy csak egyik figura?!

Ez a Wass Samu a kolozsvári piaristák fôgimnáziumába járt George Baritiuval együtt. Részt vett az 1848-49-es forradalomban, azt követôen Amerikába menekült, bár eredetileg Kossuth megbízásából utazott oda fegyvert vásárolni.

Érdekes, hogy a regény szerzôje, Wass Albert is Amerikában kötött ki. De mai hôsünk nem tért haza onnan, míg Wass Samu 1858-ban hazatért, és 1861-ben a Felsôház tagja lett Deák Ferenc-párti programmal.

Írónk bizonyára ennek az ôsének az életét is beledolgozta regénybeli fôszereplôje életébe.

A Kolozs megyei Válaszúton született Wass Albert a mezôségi Cege környéki földbirtokos családhoz tartozott. Érthetô hát, ha az íróvá lett Wass Albertet is a föld, a tulajdon problémái érdekelték elsôsorban. Nemcsak ebben a regényben, de sok más írásában is.

Amikor a Wass-könyveket olvastam, eszembe jutott az elsô magyar történeti regény írója, a Tordán született, ugyancsak földbirtokosi családból származó Jósika Miklós, aki nemcsak Abafi cím? regényében, de több más munkájában, így az Egy magyar család a forradalom alatt és fôleg Emlékirataiban foglalkozik szülei és a maga birtokaival, hiszen eléggé gazdag erdélyi földbirtokos családhoz tartozott, nem úgy, mint a másik erdélyi író, az elszegényedett Kemény Zsigmond. Érdekes, hogy akárcsak Jósikának, Wassnak is el kell hagynia birtokait, Erdélyt, ám míg Jósika Európában bolyong, s végül Drezdában fejezi be életét, addig Wass Albert Németországból az Amerikai Egyesült Államokba kerül, akárcsak nagy elôdje, Wass Samu.

Az erdélyi magyar földbirtokos 1849-ben és 1920 után is, de fôleg 1944-et követôen összeütközik az elôretörô román vidékivel és fôleg a román állammal, amely elveszi földjeinek egy részét, hogy aztán 1944 után teljesen nincstelenné tegye nemcsak a földbirtokosokat, de a falu legjobb gazdáit, a kulákoknak kikiáltott középparasztokat is. Ezekrôl a kulákokról írja meg Szabó Gyula nagy regényét, a Gondos atyafiságot, amelyben elítéli saját faluja legjobb gazdáit, s e könyve miatt lett nagy író (?) belôle.

E kis kitérô után térjünk vissza A kastély árnyékában cím? Wass- regény befejezô részéhez.

Az egykori fôispán 1918 után visszatér birtokaira, fôleg apja tangai házához, és elmondja, mit látott a kastély árnyékában.

Ma, 2003-ban már nem okoz problémát ez a rész, hisz túl vagyunk mindenen; akiktôl elvettek valamit, azok meghaltak, akik pedig utódok, azok esetleg visszakövetelhetnek valamit az elvettekbôl. Íme a regény megrázó befejezése, amelyben felt?nik a könyv elején bemutatott, elégedett fôispán, most már öregen:

„Sok-sok év után egy fáradt öregember jött föl a tangai úton, gyalogosan. Néha megállt, botjára támaszkodott. Arcát szürke szakáll lepte, fején vadászkalap volt. Lassan haladt, hiszen öreg volt már.

Lentebb, a domboldalban két eke szántott. Lassan mozdultak a tarló sárga abroszán, mint valami lassú, furcsa bogarak…

Az öregember nézte a domb körül megbúvó földeket és fölmérte szemével azt, ami még az övé. Aztán átsiklott a nézése arra, ami már más urat szolgál: ott is ekék szántottak, hosszú csíkokat martak a fekete földbe, lassan, de halálos, elszánt nyugalommal.

Ott túl egy ház is épül. Rikító, piros cseréptetôvel. Nem volt nagyon messze, ha megerôltette a szemeit, kivehette homlokzatán az írást. Fölül egy évszám volt: 1920. Alatta a név: A. Baciu.

Az öregember elfordította a fejét. Végignézett a völgyön, a kastély felé. Sóhajtott. Kezét a szeméhez emelte, talán egy bogárka beleröpült.

Sokáig állt ott, a düledezô vén ház tornácán, egyedül."

Ennyi a regénybôl. El kell mondanom, hogy az Új erdélyi antológia 1937-ben megjelent számában van egy Wass-elbeszélés, a Sorsvállalás. Ebben is a régi kastélyról van szó, és az öregekrôl. Meg arról, hogy azok elhanyagolják a birtokot. A fiú hazatér feleségével, és igyekszik megmenteni azt:

„Hát igen, a birtokot eladja az öreg. A föld, a ház, a kert majd másé lesz ezentúl. Más veszôdik vele, más örvend neki. Idegenek járkálnak a szobákban (…).

S a földet vajon ki veszi meg? Talán majd idegen szót kell tanuljanak a rögök, s az élet roppant harcterén úgy könyvelik el, mint feladott állást. S ki a felelôs érte? (…)

Váll-váll mellett álltak, hosszasan. Aztán a férfi megrázta magát, mintha álomból ébredt volna. Az asszony ránézett, szelíd, szomorú szemmel.

– Mire gondoltál az elôbb?

Nem felelt. Elfordult és odakiáltott a cs?rökhöz, a béresbírónak.

– Holnap aratjuk a zabot!"

Az arató gazda 1940 után bevonult katonának. A háború 1944-ben a végéhez közeledett, neki el kellett mennie seregével az országból. Akárcsak Jósika Miklósnak 1849-ben. Vissza soha nem térhetett. Nyugat-Európába menekült, majd onnan Amerikába. Ott élt, ott írt, és ott halt meg. Nagyon sokára, amikor már felszabadult az ország, hazahozatták hamvait. Régi barátja, a marosvécsi Kemény János sírja közelében temették el. A marosvécsi Helikon egykori tagja itthon nyugszik, mint ahogy itthon nyugszik Jósika Miklós is a Házsongárdi temetôben.

Wass Albert írásait most olvassák az erdélyi utódok. Remélhetôleg tanulnak belôlük. Van mit!

KOVÁCS FERENC

/Fotó: Az évekig elrejtett Zapruder-film örökítette meg a dallasi merényletet. Kennedy az elsô lövés után. Felesége nem érti, mi történt. Elôttük Connaly szenátor magyaráz az elnöknek - forrás: Reuters/

John Fitzgerald Kennedy szenátort 1960. november 8-án választották meg az Egyesült Államok 35. elnökévé. Negyvenhárom évesen nemcsak ő volt a legfiatalabb megválasztott elnök, de a protestáns Amerikának ő volt az első katolikus elnöke is. 1961. január 20-án mondta el beiktatási beszédét és benne az azóta elhíresült mondatot: "Ne azt kérdezd, mit tehet az országod érted, hanem azt, hogy te mit tehetsz saját országodért.”
A konzervatív Dél eleve ellenszenvvel fogadta a fiatal "liberális” demokrata elnököt. Kennedy ezután szinte minden intézkedésével kivívta maga ellen valamely amerikai érdekcsoport gyűlöletét.
Az Egyesült Államokban az 1964-es választási év előtt már 1963 novemberében beindultak a kampánygépezetek. Kennedy nagyon népszer? volt ugyan, de csak bizonyos korosztályok, liberális és "bűnös” városlakók körében. Ez kevés az újraválasztáshoz, ezért döntött úgy az elnök kampánycsapata, hogy Kennedy "meghódítja a konzervatív Délt” is. Az indulás előtt az elnök így szólt feleségéhez: "Ma a lököttek államába megyünk.”