Lk 3.1-6 Tiberius császár uralkodásának 15. esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, s Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániás pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok idején az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. S ő bejárta a Jordán egész környékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden test meglátja az Isten üdvösségét.”

A magyar nyelvben, amikor valaki a pusztába kiált, akkor - noha jó oka van arra, hogy ezt tegye - nem sok sikerrel kecsegtetheti magát. A hang erőssége a távolság köbgyökével arányosan csökken, vagy pl. a kiáltott szó akadályba ütközik. Aki a pusztába kiált, az közel van a pusztához, maga is része valamilyen módon annak a környezetnek. Vagy kevés az esélye annak, hogy maga is megmeneküljön, ezért kiált - segítségért - a homok felett, vagy éppen az elkóborlókat szeretné megmenteni, mert ő tudja, hol a puszta széle, hol kezdődik az a környezet, ahol egy átlagember is gond nélkül eléldegélhet, ezért hívja őket a "puszta telefonján".
Vegyük észre a szövegben a fontos megnevezést, nem Jánosról van szó! Isten saját magát nevezi pusztába kiáltónak. Magát, akinek különleges "multimédiás" kapcsolata van: szava - s ezt hittel valljuk - mindenkihez eljut, aki a nem neki szánt környezetben ténfereg. Nincsenek térerősség problémák, s a belső erősítőn mindenki jól hallja, hogy az Úr mást szánt neki, ki akarja hozni, utat építtet, melyen Hozzá lehet találni. Az üzenetet mégis pusztába kiáltásként fogalmazza meg az evangélista és - valószínű - az eredménytelenség alapján is teszi ezt.
A helyzet tragikomikus: emberhez nem méltó környezetben téblábol tovább az üzenetet vevők jó része, mert nem is akar (nem tud, nem szeretne) kijutni innen. Érdekes dimenziókkal küzd a pusztában kóborló. A fény és a meleg még a célhoz közel is délibábbal hitegeti a valóság megmutatása helyett, saját lábon csak az úton, csak az utat ismerők segítségével tudna kijutni. A tét - mivel a hátralevő távolságot nem ismeri a vándorló - az élet maga, bármikor is szólal meg a "pusztába kiáltó".
A megszólalás módja persze egyénre szabott, hiszen Isten nem a tömeggel, nem sereggel, nem egy nyájjal dolgozik egyszerre, hanem egyenként, mindenkivel személyesen. Néha nem is érti az ember, hogy ma, amikor már a számítógépek teljesítménye is az ember által elképzelhetetlen nagyságrendekbe ugrik, van, aki ebben kételkedik. Nincs messze az idő, amikor akár egyetlen számítógépen kezelhetők az egész emberiség akár legszemélyesebb adatai is
Miután pedig az ész és az emberre vonatkoztatott tapasztalat érveinek egy részét felsoroltuk, mondjuk el advent második vasárnapján, hogy Isten tényleg szól. Valóban hív. Nincsenek a történelmi létnek "süket percei", csak csendek, csak a hallást fokozó előtörténetek léteznek. A hívás szavait pedig mindazok visszhangozzák, akik a világ egy részében már elhordták a hegyeket, már feltöltötték a völgyeket. Már járható utak jelzik, amerre elhaladtak, s azokon találkozások, Isten-ember és ember-ember szembesülések történnek meg. Benn, még a pusztában egymásnak mutatják az utat, segítik az elbátortalanodót és a lankadót, kinn a puszta szélén pedig Az várja őket, személyesen, Aki kiáltott.
- DI -