A legendás borostyánszoba címmel jelent meg a Kortina Kiadónál Fiziker Róbert, soproni származású tanár-történész könyve, amelyet szombaton a Cédrus Art Klub könyvkereskedésben dedikált. A borostyánszoba történetéről Magyarországon most jelent meg először egy összefoglaló, képekkel gazdagon illusztrált kötet, amelyet ezúttal maga a szerző ajánl olvasóinknak.

Fiziker Róbert a soproni dedikáláson

A furcsaságok és az egzotikumok gyűjtése mindig az uralkodók kedvelt elfoglaltságai közé tartozott. A borostyánkőből készült ritkaságoknak pedig az alapanyag tisztázatlan keletkezése miatt különleges vonzereje volt. A 18. századig a belőle készült pompás műkincseket politikai döntések befolyásolására is használták. “A világ nyolcadik csodájának” is tartott borostyánszoba története, ez a napjainkig is íródó, krimit idéző regény ugyanott kezdődött, ahol a második világháborúban rejtélyes véget ért: a kelet-poroszországi Königsbergben. A rekonstruált szobabelsőt 2003. május 31-én adták át a Szentpétervárhoz közeli Carszkoje Szelóban.

“Észak aranya”

A borostyánkő a görög-római mitológia szerint Héliosz napisten lányainak könnyeiből keletkezett, akik megsiratták nagyravágyó testvérüket, Phaethont. Az ifjú hajtani akarta a Nap szekerét, de az összevissza száguldó lovak nyomában lángba borult a föld, Phaethon az Eridanosz folyóba zuhant. Ovidius ezért nevezte az “istenek könnyének” a borostyánkövet. A mitikus magyarázat mellett tartották madarak megkövült könnyének, a nőstény hiúz vizelete termékének, a nap által felhevített iszapnak, a fák kiizzadt napköveinek, megkövesedett tengerhabnak is. Az i. sz. I. században élt idősebb Plinius tartotta elsőként növényi eredetűnek a gyakran rovarokat vagy virágokat rejtő zárványokat is magába foglaló követ.

A 35–55 millió éve, a harmadkor eocén korszakában Skandinávia magaslati szárazföldjének és a hozzá csatlakozó sík vidéknek az erdőit alkotó tűlevelű fenyőknek a kéregből kifolyt és évmilliók alatt fosszíliává kövült gyantája, ez a törékeny, puha, több színben pompázó szerves eredetű ásvány ma is rabul ejti az emberek fantáziáját. A dörzsölésre mágnesessé váló anyagnak csodás varázserőt tulajdonítottak. Javasolták őrültség és vizelési panaszok gyógyítására, menstruációs és szülési fájdalmak enyhítésére, az araboknál a rossz szellemek elűzésére, a szoptatós dajkák nyakában pedig arra szolgált, hogy megakadályozza az együgyűség átkerülését a gyermekbe. A borostyánkövet és származékait ma is használják orvosi célokra, gyógyszerek előállítására, illetve az elektromosságot izoláló tulajdonsága miatt érzékeny mérőeszközökbe is beépítik.

A kezdetektől a Barbarossa hadműveletig

A borostyánkő-faragás művészetének aranykora a 17. században kezdődött. A borostyánkő főleg a Keleti-tenger partvidékén fordul elő nagyobb mennyiségben, itt szabályos borostyánviharok is előfordultak, 1862-ben több mint két tonna borostyánkövet vetett partra egy ilyen vihar. Az értékes kő lopását szigorúan büntették, a partlakóknak ún. parti esküt kellett letenniük, a parton sétálni is csak pecsétes papírral lehetett.

A “Ferde Fritznek” csúfolt, és púpját fél hátát borító, hosszú parókával fedő III. Frigyes, porosz választófejedelem egyre nagyobb politikai súlyát a királyi korona megszerzésével is ki akarta fejezni. 1701. január 18-án meg is koronázta magát Königsbergben. Ezzel megtörtént az első lépés a Porosz Királyság felemelkedéséhez. A koronázóváros híres borostyánművészete ihlette Frigyest a nem mindennapi koronázási ajándék elkészíttetésére is. I. Frigyes, immáron porosz király olyan borostyánszobát, “borostyánkő-cabinettet” álmodott berlini kastélyába, ahol a falakat teljesen beborítják a borostyánkőből készített faragványok. Andreas Schlüter udvari főépítész tervei szerint kezdődtek meg a munkálatok, amelyeket Gottfried Wolffram, majd Gottfried Turau és Ernst Schacht mesterek folytattak. 1711-ben már készen állt a világ legdrágább tapétája. A “tabacs-collegium” falait díszítette, ahol az uralkodó késő estéig pipázott, kártyázott és bizalmas beszélgetéseket folytatott. A művészet- és tudománypártoló Frigyes barokk pazarlása után azonban a “katonakirály” takarékosság és szigorú kötelességtudat által fémjelzett időszaka következett. I. Frigyes Vilmos az államháztartás hiányának csökkentésére minden feleslegesnek vélt ékszertől és műkincstől megszabadult.

1716-ban Nagy Péter orosz cárnak ajándékozta a későbbiekben csodás dekorációkkal, mozaikokkal és festményekkel díszített, állandóan bővített és így már mintegy száz négyzetméter nagyságú termet betöltő faldíszítést. Persze nem a hirtelen nagyvonalúság, hanem józan politikai számítás, a nagy keleti szomszéddal meglévő jó kapcsolatok elmélyítésének célja vezette a pompát kedvelő és arra sokat áldozó apjával szemben takarékos királyt. Péter többek között egy esztergapadot ajándékozott a porosz királynak, aki azt hálószobája közelében állíttatta fel. Frigyes Vilmos leginkább az 55, Oroszországból érkezett és testőrezredébe besorozott ún. “hosszú legénynek” örült leginkább.

Az új Néva-parti fővárosban a felépítési útmutató ellenére sem sikerült a szoba darabjait összeállítani, így azok ismét dobozokba kerültek. Péter halála után a gyors egymásutánban hatalomra kerülő cárok és cárnők nem fordítottak figyelmet a porosz ajándékra.

Erzsébet cárnő több mint húsz év után kicsomagoltatta a falitáblákat rejtő dobozokat, és először egyfajta mozgó kulisszaként a palota különböző termeiben felépíttette, majd ismét darabjaira szedette szét. 1755-ben aztán ő találta meg a szoba végleges helyét, a Carszkoje Szelóban található Katalin palota fogadótermében, ahová 76 válogatott katona szállította át gyalogszerrel a ládákat. A zseniális Rastrelli és Martelli itáliai építészek vezényletével nyerte el a berendezés máig ismert és csodált formáját. Théophile Gautier francia író az “Ezeregyéjszaka” és a tündérmesék csodáihoz hasonlította az 565 gyertya által megvilágított borostyánszobát.

1755-ben Mária Terézia négy értékes, az öt érzéket allegorikusan ábrázoló kőmozaikot ajándékozott II. Katalin cárnőnek. A 19. században többször lezajlott javításokat, és a berendezést teljessé tevő újabb bútorokat, szobrokat és egyéb tárgyakat nem számítva 1770-re készen állt a “világ nyolcadik csodája”.

A pompás terembe 1917-ig csak a cári család és személyzete, illetve az európai arisztokrácia jeles képviselői nyertek bebocsátást. Az első világháború idején állítólag az is felmerült a német származású Marija Fjodorovna cárné fejében, hogy a szobát a német császárnak ajándékozzák. Az októberi események után a Gyetszkoje Szelónak keresztelt rezidenciát megnyitották a tömegek előtt. A borostyánszoba vonzotta a legtöbb látogatót, még a gyakori hőmérséklet-ingadozások által okozott károk, a gipsszel beragasztott lyukak, az olívaolajos lakktól megbarnult és néhol az alapokig lepusztult falak sem csökkentették az összbenyomás varázsát. Miután 1937-ben Alekszandr Szergejevics Puskinról nevezték el a rezidenciavárost, a második világháború előestéjén tervek készültek a szükséges restaurátori munkálatok elvégzésére.

A második világháború nem kímélte a cári palotákat sem. Nők próbálták kimenekíteni a veszélyeztetett múzeumokból az értékeket, ám a megfeszített munka ellenére is sok mindent a paloták termeiben kellett hagyniuk, így a borostyánszoba berendezését is. A szállítóeszközök és a megfelelő szakértelem hiányában a műkincseket menekítők arra kényszerültek, hogy legalább a harci cselekmények okozta károktól megóvják a falitáblákat. Ezeket speciális papírral fedték be, majd mullal, vattával és vastag kartonnal beragasztották, sőt a falakat felállított táblákkal is védték a gránátszilánkoktól. Az ablakok bedeszkázása és az ablaknyílások homokzsákokkal történő betömése mellett az intarziás padlót vastag homokréteggel fedték be. 1941-ben a Leningrádot blokád alá vonó náci csapatok egy ideig a cári palotákban rendezkedtek be. Mivel “a bombatalálat okozta könnyű károsodás után … elsősorban a csapatok gondatlan magatartása” fenyegette a falitáblákat, őriztették a borostyánszobát, majd a “biztonságba helyezésre” hivatkozva leszerelték és ládákba csomagolva Königsbergbe szállították, és ott egy időre ki is állították a szobabelsőt. A németek hazaszállításról, az oroszok – joggal – műkincsrablásról beszéltek. Erich Koch, Kelet-Poroszország gauleitere Königsberg uraként predesztinálva érezte magát és városát a borostyánszoba új gazdájának szerepére. A “Kelet-Poroszország királyának” nevezett Koch figyelmét Alfred Rohde múzeumigazgató hívta fel a páratlan műkincsre, “Németország nemzeti büszkeségének” nevezve azt. Koch politikai kapcsolatait vetette latba, Rohde pedig berlini felettesét nyerte meg az ötletnek. A borostyánszoba elszállítása az egész Szovjetunióra kiterjedő rablóhadjárat része volt, hiszen a nácik mintegy 500 múzeumot, több mint kétezer templomot, 500 zsinagógát, 300 főiskolát és 43 ezer nyilvános könyvtárat fosztottak ki. Hitler “átmeneti tartózkodás céljából” engedélyezte a Königsbergbe szállítást, és úgy tervezte, hogy az új rendű Európa kulturális Mekkájaként elképzelt ausztriai Linz művészeti gyűjteményét fogják gazdagítani a falitáblák. A “tulajdonviszonyok” körül azonban hamarosan vita robbant ki a náci vezetők között, de Koch, és Rohde mindent elkövettek annak érdekében, hogy ne kelljen megválniuk a borostyánszobától. A háborús események miatt azonban hamarosan a műkincsek Nyugatra evakuálásának szükségessége került előtérbe, maga Rohde is járt Közép-Németországban megfelelő raktározási hely után kutatva.

Nem tudni, végül is elszállították-e a borostyánszobát Königsbergből. Mindenesetre a Royal Air Force légitámadásai, majd a város kapitulációja után a páratlan műkincsnek nyoma veszett. A város ostroma idején is lehetséges volt mentőakció lebonyolítása, ezt példázza Paul von Hindenburg szövetségi elnök hamvainak, első világháborús hadseregzászlóknak és egyéb relikviáknak a sikeres kimenekítése Tannenbergből 1945 elején. Alfred Rohde, a königsbergi múzeum igazgatója, aki biztonságba helyezte a ládákat, a szovjetek győzelme után is a városban maradt, nem akarta elhagyni élete művét. 1945 végén a városban tomboló tífusz áldozata lett, így titkát magával vitte a sírba. Eltűnt a halotti bizonyítványt kiállító orvos, sőt Rohde és felesége hamvai is, fokozva a kérdést körüllengő titokzatosságot.

Kutatók a borostyánszoba nyomában

Azóta szakértők, történészek, lelkes amatőrök és titkosszolgálatok próbáltak a kincs nyomára bukkanni – sikertelenül. A munkát nagyban nehezíti, hogy csupán feltételezésekre lehet támaszkodni, hiszen minden szemtanú dobozokat és ládákat láthatott csak, azok tartalmáról biztos információval nem rendelkeznek. Egy 2000. évi orosz adat szerint a kutatók eddig több mint 250 verziónak jártak utána, illetve több mint 750 szemtanút hallgattak meg.

A borostyánszoba sorsával kapcsolatos három elmélet egyike szerint a második világháborúban nem sikerült megmenteni az értékes műkincset, amely vagy a königsbergi kastélyban, vagy az elszállítás során megsemmisült. Mások úgy vélik, hogy az egyik győztes hatalom, vagy annak katonái konfiskálták el azt. A kincskeresők fantáziáját leginkább megmozgató álláspont szerint valamilyen, eddig felderítetlen raktárba, vagy bányajáratba menekítették ki az ostromlott városból a borostyánszobát. Sokan foglalkoztak az ún. keleti-tengeri és a tengerentúli verzióval is. Előbbi szerint a Königsbergből a Keleti-tengeren menekülők valamelyik hajón, talán éppen a Wilhelm Gustloffon menekítették ki a műkincset. A másik nézet hívei szerint a szobadíszítés Dél-Amerikába követte valamelyik élelmes nácit.

Eduard von Falz-Fein báró félmillió dollárt ajánlott fel annak, aki megtalálja a borostyánszobát. “Borostyánszoba-klubot” is alapított “A tavasz tizenhét pillanata” című film írójával, Julian Szemjonovval és Maigret felügyelő szülőatyjával, Georges Simenonnal közösen.

A kincskeresők között volt Heinz Schön, a kereskedelmi tengerészet civil alkalmazottjaként túlélte a Wilhelm Gustloff 9000 ember halálát eredményező hajókatasztrófáját, és ezen a nyomon indult el. A háború után Rolf Berger tartalékos őrnagy néven megbúvó, de hamarosan leleplezett Koch is utalt vallomásában a Gustloffra, bár talán maga sem volt tisztában azzal, hogy a kapituláció előtti zűrzavarban valójában hová is került a borostyánszoba. A civilben idegenforgalmi igazgató Schön nyugdíjas éveiben több helyszínen is folytatott kutatásokat – eredmény nélkül. Egy másik nyugdíjas, Hans Stadelmann Weimarban kutat, de eddig csupán egy nagykereskedelmi vállalat szaunájába sikerült “befúrnia” magát.

A jogász végzettségű Stasi-ügynök, Paul Enke, illetve a “Die Welt” kiadójának megbízásából kutató gyümölcstermesztő, Georg Stein is Königsbergben született, Hitler katonáiként orosz hadifogságba kerültek, de hosszú évek kutatása után sem jutottak a borostyánszoba nyomára. Mindketten arra alapozták kutatásaikat, hogy a borostyánszobát evakuálták Königsbergből, és gyakran az általuk kialakított verziónak adtak hitelt. Életüknek hatalmas csalódás, a megszállottság miatti értetlenség, majd a tragikus halál, öngyilkosság, illetve szívinfarktus vetett véget. Anyagaik – a hat nagy papírdobozba csomagolt Stein-féle végrendelet, illetve a több tízezer oldalnyi Stasi-aktatömeg – megmaradtak és rendelkezésre állnak.

Stein élete végéig kitartott a Göttingentől északra található wittekindi kálibánya, mint lehetséges rejtekhely feltárásának szükségessége mellett. Az itteni járatokat a háború végén brit különleges egységek is át akarták vizsgálni, de a felhalmozott dinamitkészletek felrobbanása miatt a tárnákat víz árasztotta el, majd 1955-ben 100 köbméternyi fúróiszapot is pumpáltak a bányába, ezzel lehetetlenné téve a további kutatásokat. A német kormány a későbbiekben nem támogatta a fúrások elrendelését. Stein, akinek a segítségével kolostori és levéltári értékek kerültek vissza a Szovjetunióba, a jórészt saját maga által finanszírozott kutatásai miatt egyre kilátástalanabb anyagi helyzetbe került, felesége is önkezével vetett véget életének. Steint egészségi állapota miatt pszichiátriai klinikára akarták beutalni, végül a szovjet hadifogságban ellesett sámánista praktikával 1987-ben szörnyű öngyilkosságot követett el, szikével felvágta a hasát. Tény, hogy “Igen tisztelt disznó!” megszólítással kapott fenyegető levelet a magukat az “ősi Königsberg barátainak” nevező ismeretlenektől, akik azt javasolták neki, hogy “térjen vissza ízletes almáihoz”, ahelyett, hogy a Königsberget “betonkaszárnyává” változtató bolsevikoknak segít.

Enke a megfelelő szakértői háttérrel, modern technikával és a szükséges pénzeszközök birtokában vezette a “Puskin hadműveletet”, az Erich Mielke tábornok vezette Stasi akcióját, amely minél előbb Moszkvába akarta juttatni a műkincset. A “Vizsgálati szervek főosztályának” alezredese vezetésével 1953-tól kezdve 130 helyszínt kutattak át, tárnákban, fejtési üregekben, bunkerekben, várpincékben végeztek ásatásokat, gyakran polgári védelmi gyakorlatnak álcázva a keresést. A harminc éven át aprólékos munkát végző, levéltári anyagokat átvizsgáló, szemtanúkat kihallgató Enke kollégáitól a “Borostyánkő elvtárs” nevet kapta. A szemtanúk között volt a páratlan emlékezőtehetséggel megáldott kelet-német Rudolf Wyst 1959-ben azt vallotta, hogy szó szerint ismeri annak az iratnak a tartalmát, amely apját bízta meg a borostyánszoba biztonságba helyezésével. Wystre a KGB is felfigyelt, ám lehet, hogy szenzációs bejelentésével csak azt akarta elérni, hogy visszatérhessen szülővárosába, Königsbergbe. Wysték a háború végén egy ideig egy városkában laktak egy bizonyos Albert Poppal, aki a levéltári anyagok szerint Weimarba szállított Koch műkincseit tartalmazó ládákat, majd haláláig jómódban élt Frankfurtban. Enke 1987-ben a berlini levéltárban egy csésze kávé elfogyasztása után szívinfarktust kapott és elhunyt. Kutatásának eredményei “Borostyánszoba-riport” címmel könyvben is megjelentek. A rendszerváltás óta a berlini Normannenstrasse egykori munkatársai az egyesült Németországban privát kutatók, cégek tanácsadóiként keresik kenyerüket.

A potsdami konferencia határozata értelmében Kelet-Poroszország szovjet fennhatóság alá került. A legismertebb szülöttéről, Immanuel Kant filozófusról “a józan ész városának” nevezett Königsbergből Kalinyingrád lett. Az oroszok közül Alekszandr Jakovlevics Brjuszov régészprofesszort, a városban kutató művészettudósok csoportjának vezetőjét kell kiemelni. Többször beszélt a Parkinson-kórban szenvedő Rohdéval, és arra a meggyőződésre jutott, hogy a borostyánszoba “sajnos elégett”. Rohde halála után revideálta korábbi nézetét, bár sokan azzal vádolták a zsidó származású professzort, hogy Lavrentyij Pavlovics Berija emberei kényszerítették jobb belátásra, hogy a náci műkincsrablás verziója továbbra is fennmaradhasson. Avenir Petrovics Ovszjanov pedig, aki korábban részt vett a königsbergi kastély robbantással és bulldózerekkel történő elbontásában, már több évtizede koordinálja a kutatómunkát, és összesen 1242 üreg átvizsgálására tette fel az életét.

Az újjászületés

Az 1979-ben született szovjet politikai döntés a borostyánszoba rekonstruálását írta elő. Nem csupán a borostyánszobát állították helyre régi pompájában a fogorvosi fúróhoz hasonló precíziós eszközökkel dolgozó restaurátorok, hanem a borostyánkő faragásának régi művészete is új életre kelt. 1997-ben eredeti darabok kerültek elő a borostyánszoba egykori berendezéséből a német feketepiacon: egy empire-komód, az egyik, egy német katonaorvos által szuvenírként hazaszállított kőmozaik, és a Christie’s aukcióján korábban egy kisebb szobor is. Ezek az örömteli események azonban nem segítették a kutatást, hiszen a tárgyak mindegyike már a Königsbergbe szállítás előtt eltűnt. Mindenesetre a németek a jószándék és a megbékélés jegyében 2000 áprilisában visszaszolgáltatták a műtárgyakat, új távlatokat nyitva a német–orosz kapcsolatokban és előmozdítva az eltulajdonított műkincsek restitúcióját célzó tárgyalásokat.

A rekonstrukcióra szánt pénz csakhamar elfogyott, hiszen a peresztrojka ugyan szabadabb politikai légkört, ugyanakkor az eddigi nagy projektek állami finanszírozásának végét is jelentette. Az orosz duma ellenállása miatt az utóbbi években a pragmatikus, kis lépésekkel operáló, a jogi játékteret bővíteni szándékozó politika jegyében a Ruhrgas esseni konszern, az egyik legnagyobb nyugat-európai orosz fölgázimportőr 3,5 millió dollárral támogatta a borostyánszoba restaurálását, amely így sikeresen befejeződhetett Szentpétervár alapításának háromszázadik évfordulójára. Több mint húsz éven át tartó megfeszített restaurátori munka után 2003. május 31-én Vlagyimir Putyin orosz elnök és Gerhard Schröder német kancellár adták át a régi-új borostyánszobát a cárok egykori nyári rezidenciáján, a Szentpétervárhoz közeli Carszkoje Szelóban. A sajtó a méz, a karamell, a nugát és a narancs színeinek pompás játékáról áradozott, a politika pedig a német–orosz megbékélés jelképeként értelmezte az eseményt.

A legenda halála?

A mítosz, a borostyánszoba gyakran politikai thrillerre emlékeztető történetének varázsa azonban tovább él. A további keresésnek mindenképpen van értelme, akár olyan helyeken is, ahol már korábban folytak vizsgálatok, ugyanis azok egykor a technikai felszereltség hiánya és a pénzügyi háttér bizonytalansága miatt nem a kellő hatékonysággal és alapossággal zajlottak. Általánosságban elmondható, hogy szinte az kutatott, aki akart – de felületesen és gyenge színvonalon. A két legfontosabb dokumentumot még senki sem találta meg: a hivatalos okmányt, amelyik egyértelműen igazolja, hogy a borostyánszobát 1945 elején valóban elszállították és Königsbergből nyugatra evakuálták, illetve azt, amelyik minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a szovjet ostrom, majd a kapituláció idején a Vörös Hadsereg katonái felgyújtották az értékes műkincset.

A Nagy Péternek ajándékozott borostyánszoba az akkori időkben is pompás és drága értéket képviselt, de soha nem volt annyira híres és titkokkal övezett, mint ma. Eltűnése után a kulturális veszteség szimbólumává és a kincsvadászok keresett műtárgyává vált. Az 1991-ig hermetikusan elzárt kalinyingrádi katonai terület megnyitása és a technikai-anyagi feltételek javulása is új lendületet adott a keresésnek. A “világ kilencedik csodájának” létrehozása nem feledteti azt a tényt, hogy nincs megdönthetetlen bizonyíték az eredeti borostyánszoba pusztulásáról, ezért aztán – bár kicsi rá az esély – valamikor előkerülhet az is. Töredezett formájában jelentéktelennek tűnne az új mellett, persze, még mindig jobb két borostyánszoba, mint egy sem.

Fiziker Róbert

Az  illusztrációk forrása: www.kortina.hu