Az ország legnagyobb betleheme - Vörs
www.dunatv.hu
Elkészült az ország legnagyobb betleheme. A vörsi templom oldalhajójában 1948 óta minden évben megépítik a monumentális alkotást, melyhez külön erre a célra egy kisebb fenyőerdőt is telepítettek.

A betlehem építésének hagyománya XIII. századra nyúlik vissza. Assisi Szent Ferenc nevéhez fűződik az első elkészítése. A Zala megyei Vörsön több mint fél évszázada ápolják ezt a hagyományt, Futó Péter pedig 1988 óta a főszervezője a legnagyobb templomi betlehem építésének. - Jóval kisebb volt, ez az idők folyamán nőtte ki magát ilyen nagy betlehemmé, most egy 50 négyzetméteres területen épül fel. (...) A vörsi betlehemet évente közel 30 ezren látogatják, a templomban pedig advent vasárnapjain gyermekkórusok teszik még meghittebbé az ünnepvárás hangulatát.

Szeretnek szülni, de nem felejtik el, hogy a terhesség és a szülés nem természet adta dicsőséget, hanem kemény felkészülést, fájdalmakat és bizonytalanságot jelent. Tizenkét különböző szociális helyzetű, 28 és 36 év közötti nővel beszélgettünk; nevüket és néhányuk szakmáját kérésükre nem jelöltük meg.
 
– A boldogság, hogy terhes vagyok, addig tartott, amíg meg nem osztottam másokkal. Aztán jött a sírás, a para, az idegenségérzet. Nem voltak magasztos gondolataim saját anyaságomról – mondja Kriszta, aki pedig 36 évesen nagyon vágyott egy gyermekre. A kezdeti eufóriát a legtöbb megkérdezettnél hamarosan kételyek váltották fel. Többen szégyenkezve vallották be beszélgetésünkkor, hogy napokig-hetekig arra gondoltak: talán jobb lenne a gyereknek, ha nem születik meg. Anyagi körülményeiket vagy párkapcsolatukat nem tartották alkalmasnak, magukat pedig nem érezték képesnek a gyerekvállalásra. Ha kételyeiket környezetükkel akarták megosztani, többnyire megütközést keltettek.

– Láttam más nők arcán, hogy ők is átélték a bizonytalanságot, de ez tabu. Mindenki szépeket mond a gyerekéről, de sok boldogtalan arcot látok – Dórát nővére nyugtatta meg, hogy ő is így élte meg terhessége kezdeti szakaszát; egy családi vacsora alkalmával viszont férje jelenlétében már az első csodás hónapokról beszélt.

Máriát falujában már meddőnek tartották: a 29 éves oláh cigány nő kilenc nővérének és húgának több gyermeke van. Egyik nővérénél kövérsége miatt senkinek sem tűnt fel, hogy állapotos. Gyomorbajjal vitte el a mentő, kisfiúval hozták vissza.

– Az én gádzsókéhoz hasonló tudatosságom hiányzott a nővéreimből. Féltem a kötöttségektől, meg attól, hogy a gyerekemnek ugyanolyan nehéz élete lesz, mint nekem. Huszonkilenc évesen már nagymama is lehetnék, bár el nem tudom képzelni, hogy viszonyulhat egy tizennégy éves lány a terhességhez.

Tudja ugyan, de a gyermek első érzékelhető megmozdulásáig a többség nem érzi anyaságát. Pálma (beszélgetésünkkor a negyedik hónapban) férjével való kapcsolatán keresztül élte meg anyaságát. – Megszemélyesíti a hasamat, ezzel tesz anyává. Ha a gyerekkel beszélgetek, csak az az egy érdekel, hogy olyan jó ember lesz-e, mint ő.

Több beszélgetőtársunk túl érzékeny lett a terhességtől, különösen az első három hónapban. Az első gyermeküket várókat a hirtelen és végleges felnőtté válás, a gyermekkel együtt járó felelősség mellett az is nyomasztja, hogy többé már nem lehetnek egyedül. Kételkednek abban, hogy elég jó anyák-e, és képesek-e felnevelni egy gyereket.

Késői vágy

Dóra (30) egy nagyvállalat vezetője; teherbe esése előtt a cég egyik régiós irányító pozícióját ajánlották neki. Férjével három éve házasok; kettejük közül a férfi akart jobban gyereket.

– Kerek volt a világom, és nehezen tudtam elképzelni, mit keresne benne egy gyerek. A terhesség negyedik hónapjában döbbentem rá, hogy a jövőm totálisan megváltozik.

Pálma (31) egy multicégnél menedzser: az elmúlt években úgy érezte, karrierjében nem tud továbblépni, ezért arra jutott, kezdje újra helyette az egészet egy gyerek. – Életemben először előnynek érzem, hogy nő vagyok. Persze férfiként még 15-20 évem lehetne.

Emese (35) a második abortuszánál döntötte el, hogy a következőt megtartja. Első terhességmegszakítása tizenhat évvel ezelőtt akkori partnerén múlott. Most egy korábbi szerelmétől esett teherbe, aki soha nem akart gyereket.

– Világos volt, hogy én döntök, és az is, hogy a gyermek apja gáláns lesz. Azt mondta: legyen minden úgy, ahogy én akarom. Arra treníroztam magam, hogy mindegy, mit mond, kilenc hónap alatt változhat a véleménye. Volt bűntudatom, hogy a gyereket megszületésre ítélem, de elnyomtam.

Lelkizni ideje se lett volna: lakást, bejelentett munkahelyet kellett keresnie, mert nem akarta, hogy a férfi azt érezze, anyagilag rászorul. – Magamban eljátszom, hogy minden rendben van, amikor párocskákat látok a rendelőben, vagy amikor a nagynénim megsúgja a nagybácsimnak, hogy mi a helyzet, ő meg kedvesen és szánakozva néz rám.

Csilla (29) férjével való megismerkedésük után két hónappal esett teherbe; akkor egyértelmű volt számukra, hogy nem tartják meg. Egy év múlva csak a férje miatt döntött a gyerek mellett. – Sose akartam anya lenni, nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy végigcsináljam. Úgy gondoltam, nem bírnám ki három éven át azt az iszonyatos testi-lelki kötődést. De most arra vágytam, hogy megkettőzzem a férjem.

Kislányuk ma egyéves; a szülés óta Csilla már úgy véli, nem szakítana meg több terhességet. Második gyermekükkel a hetedik hónapban van. – Mintha egy elnyújtott terhességben lennék: évek óta terhes vagyok vagy szoptatok, és ez még egy évig így marad.

Jennifer első lányát 17 évesen szülte, most a harmadikat várja. Főleg azért, mert férje kisfiúra vágyik. A vakítóan tiszta nyolcadik kerületi szobácskában négyen elférnek, lesz hely az ötödiknek is. Most 30 éves, és vasalónőként dolgozott az ötödik hónapig. Előző terhessége elhalt, mert három hónapig nem ment orvoshoz, tartott a vizsgálatoktól. – Mintha ellopták volna. Szörnyű belegondolni, hogy egy hónapig meg volt halva bennem.

Korábban öt abortusza volt, sose érezték magukat olyan anyagi helyzetben, hogy eltarthatták volna az éppen útban lévő gyereket. Ma iszonyú bűntudatot érez, hogy elvetette őket.

– Gyilkos lettem, a megkérdezésük nélkül öltem meg őket. Nem a magzat hibája, hogy megfogant, hanem a két felnőtté.

Anyaverseny

– Helló kismama, hogy vagytok? Nincs többé nevem. Hirtelen érdekes lettem sokak számára, csupán mert bemászott egy gyerek a hasamba. Olyan, mintha mindenki csak ezt értékelné bennem, kicsit a férjem is ezt tekinti a fő művemnek – Pálma főnöke a második hónapban finoman közölte vele, hogy a hetedik hónap körül nem neki kellene tárgyalnia, mert „komoly ügyfeleket nem lehet meggyőzni nagy hassal”. Pálma elmagyarázta neki, hogy a terhesség nem károsítja az agyat.

Dóra egy ideig csak legközelebbi kollégáival osztotta meg terhességét, ezért meglepődött, amikor egyikük bizalmasan megsúgta neki: a vállalati ötvenfős férfiközönség előtt tartott előadásán mondanivalója mellett elsősorban melleivel aratott óriási sikert („megcsináltatta végre”). Pálmához hasonlóan ő is kínosnak tartja, hogy „köztárggyá” vált, például ismerősök a hasát simogatják. – Most, a kilencedik hónap végén már úgy érzem magam, mint egy ellátóközpont: a melleim tejcsarnokok, a hasam már nem az enyém, hanem a gyerek kuckója – meséli nevetve.

A többség nyomasztónak érzi, hogy a közvetlen környezet mellett a jó terhes nőről való képnek is meg kell felelnie. Egy beszélgetőtársunk volt csak, aki fogyasztott könnyű drogot a terhesség („nagyon jó olyankor a hasadba figyelni”) és a szoptatás alatt („a holland netes helyek szerint nem árt a bébinek”); a többség nem fogyasztott alkoholt, és a dohányzást is abbahagyta vagy mérsékelte.

– Szeded-e rendesen a vitamint, voltál-e ilyen vizsgálaton, van-e olyan felvételed a gyerekről, nyomod-e a terhes tornát, jársz-e olajos gátmasszázsra – egyébként nem vagy jó anya – mondja Erzsi.

A legszegényebbek mindezeket csak a sorozatokból ismerik.

– Volt olyan terhességem, amit végigéheztem. Az orvos azt mondta, legalább reggelire egyek egy zsíros kenyeret, hogy a gyomorégést csillapítsam. De az se mindig volt a háznál. Anna a kizárólag romák által lakott ózdi Hétes telepen hat gyereknek adott életet. Ha viszszaforgathatná az időt, megállt volna kettőnél; a nagyobbakat most épp nem küldheti iskolába, mert nincs cipőjük. Tejhez, sajthoz, gyümölcshöz vagy zöldséghez szinte soha nem jutott hozzá terhesen, a legkeményebb időkben pedig nagy hassal is tolta a vassal meg rézzel teli talicskát.

Jennifer szerint a romáknak a gyerek a mindenük, azért szülnek többet, mint a gádzsók. Örül annak, hogy rajta nem annyira látszik, hogy cigány. A jó hírű fővárosi kórházban kétszer is szült: nem roma nőkkel volt együtt, miközben a cigányokat külön kórterembe helyezték. – Jobbra a jómódú, balra a szegény meg a cigány. Lehet, hogy engem is odatettek volna, de szép, ápolt öltözékem volt. Attól, hogy szakadt a köntöse, még lehetne tiszta a cigány. De ez másodlagos kellene legyen az egészségügy számára. Rosszul esett, mikor a magyar szobatársaim mondták, hogy mindig maradjon valaki a szobában, mert lopnak a cigányok. Vagy amikor ülsz a váróban három órája, de leelőznek a gazdag, telefonos nők.

– Kérdeztem a bábát, hol jön ki a gyerek. Majd megtudod – mondta. – Jött a fájás, mintha pisilni kéne, én meg odakaptam a kezemmel; a bába nagyot rávert – Sári mama 1943-ban szülte első gyermekét; a bába két térddel a hasára ült, úgy nyomta ki belőle. Kilenc gyermeke van, és jobban szerette, amikor nem a telepen, hanem a kórházban jöttek a világra.

– Csúnya, amikor az asszony a gyerekek mellett szül, ne nézzék azt a kínt, ami az anyjukon van.

– Szégyenmunka – veti oda csípősen menyének, amikor Anna arról mesél, férjének megmutatta a szülésről készült felvételt.

– Miért lenne szégyen, hogy megmutatják a gyereket? Igaz, az uram sikítozott, amikor meglátta a köldökzsinórt – válaszol Anna.

– Abból kellett volna elhoznod egy darabot, szerencsét hoz – oktatja anyósa.

– Nem az volt az eszemben – fogja rövidre Anna.

Anna könnyebben szült elsőre, mint a fővárosban élő Jennifer. Jennifer 17 éves volt, föl se fogta, mi az a szülés. Nem járt tanfolyamra, nem nézett tévét, annyit tudott, hogy a baba egyszer csak kijön. Nem számolta a heteket, és fogalma se volt, mikor fog szülni. Egyszer csak görcsölni kezdett, már szaladt is a kórházba. – Fölfektettek, lekötöztek, és elmúlt a délután, elmúlt az este, elmúlt a másnap reggel meg a dél is, de a gyerek sehol sem volt. Ha tudtam volna, hogy úgy fáj, hogy a napsütés helyett jégesőt látok, nem szülök.

A fájdalomtól letörte egy szekrény ajtaját, amit nagyon szégyellt. – Üvöltöttem, hogy vágják fel a hasam, vegyék ki, nem akarok szülni.

Második lányánál rutinosan csak az utolsó pillanatban ment a kórházba: már értelmezni tudta a fájásokat, lépcsőzött, guggolt, vízben üldögélt, gyors és kellemes szülése volt.

Csilla szerint az első szülésnél egy nagy sötét semmihez kerül egyre közelebb a nő. Ő olyan rosszra számított, hogy szinte élvezte az egészet. Legalábbis addig, míg nem lettek kétperces fájásai. – Megbeszéltük a szerelmemmel, hogy nem jön be. Nem bírta, a legdurvább résznél berohant. Üvöltöttem, mint egy állat. Komplikációk voltak, mindketten láttuk az orvos arcán a parát, ahogy a lábam között erőlködött. Aztán megjött a lányom, gyönyörűen, egy vércsepp, egy ránc nélkül.

Tíz percre Csillát hasára fektették, és bár a nő felkészült volt, nem tudta, hogy az igazi fájdalom csak ezután következik majd. – Szakadt a gátam és a hüvelyem. Előbb tamponnal áttöröltek, majd a lüktető sebet kezdte varrni az orvos. Az érzéstelenítésből alig éreztem valamit, ordítottam az orvossal. Legalább egy órán át öltögetett.

Dóra szerint a szülésről a közvéleményben élő kép addig terjed, hogy a nő szétszakadva fekszik az asztalon. – Én se tudtam, hogy utána inkontinenciabetétet kell hordani, úgy ömlik belőled a vér, hogy a szoptatás alatti méhösszehúzódás mennyire fáj, hogy milyen hatalmas vér- és szövetdarabok jönnek ki belőled.

Anna egy mukkanás nélkül szülte mind a hat gyermekét: szégyellte a fájdalmat, ezért csak a lázmérőről vette észre a nővér, hogy közel a perc. Egyszer fogadott orvost, akkor saját szobája volt fürdővel, míg a többi asszony a folyosó végi jéghideg vécét és mosdót használta.

Sógornőjének, Lujzinak két gyereke van, mindkétszer közölte az orvossal, hogy nem ad. – Mondták, hogy meg van nekem fogadva az orvos. De nem tudtam, hogy az azt jelenti, fizetni kell. Ötezerből épp egy kávét iszunk, mondta a doktor. De az kamattal együtt már 7500 (a Hétesen a tehetősebbek így kölcsönöznek a csóróbbaknak, magyarázza.)

Lujzi a „magafajtával” volt egy szobában, de nem bánta. A legtöbb nővér rendes volt, csak akkor sokalltak be, amikor a gyerek már a sokadik pelenkát kakilta össze.

Zsófinak más okból voltak rossz tapasztalatai a kórházzal. Első gyerekét otthon, Geréb Ágnes segítségével szülte. A felkészülés során számos olyan dolgot megtanult, amire a második szülésnél a kórházban nem volt szüksége. Tudta, hogy nem kell pánikolni, ha elfolyik a magzatvize, csak megmérnie a lázát, ami ha magas, fertőzést jelenthet. Megtanulta, hogy kell melegen tartani és ápolni az újszülöttet. A komplikációk elkerülése végett csak úgy szülhetett otthon, ha betöltötte a 37. hetet, és kocsival húsz percre lakott egy kórháztól. Második kisfiánál korábban indult be a szülés, ezért bement a kórházba. – Kicsit félve mondtam, hogy az elsőt otthon szültem. Meg akarták mutatni, hogy ők jobbak.

Szent állapot

Zsófinak ugyanakkor fogalma se volt, mi történik vele a kórházban. Erős fájdalmai ellenére több nővel együtt várakozott egy előtérben. – Nagyon erős fájdalmaim voltak, és ezt nem akartam megosztani egy nagyobb társasággal. Egy szekrényekkel teli szobába vittek, de nem volt világos, hogy ott fogok-e szülni. Az automata ajtó állandóan kinyílt, amikor a takarítószemélyzet elhaladt előtte. Láttam, hogy egy másik helyiségben bordásfal van, de azt nekem nem ajánlották föl.

Zsófi szerint az egészségügyiek csak a látszat kedvéért bababarátok: arra odafigyeltek, hogy a mérésnél ott legyen az apuka, azt viszont Zsófi figyelmeztetése ellenére sem vették komolyan, hogy a kicsi kihűlt. Kisfiuk végül koraszülöttsége és tüdőgyulladás miatt az intenzív osztályra került. „Olyan kék volt a gyereke, mint a strandpapucsom” – viccelődött az egyik nővér Zsófival. Másnap vért kértek Zsófitól, aki rémülten érdeklődött, hogy átviszik-e a gyereket a klinikára. „Arról én nem nyilatkozhatok” – válaszolta a nővér.

– Ha komolyan venném a korai kötődés elméletet, eléggé kétségbe lennék esve a második kisfiam első napjai miatt. De mítosznak tartom, amit épp úgy ráterhelnek a nőkre, mint a többi terhességgel kapcsolatos tévhitet – mondja Zsófi.

Csilla a komplikált szülés után tíz napig nem fogta fel, mi történt: ha a gyerek elsírta magát, ő is sírva fakadt. – Egyedül éreztem magam, pedig a szerelmem mellettem volt; mégis úgy éreztem, hogy elrontottam az életünket.

Jennifer rettegett, ha idegenek az első gyerekéhez nyúltak. Depressziós volt, és érzelmileg egyre távolabb került férjétől. – Túlságosan a gyerekre koncentráltam, az uram úgy érezte, ki van rekesztve.

Azok, akik nem híztak el a terhesség alatt, élvezték testük változásait. – Huszonkilenc éves vagyok és nem szép a testem, legalább a szülésre lehessen ráfogni – mondja Dóra, aki a hatodik hónapig folyamatosan fogyott. – Ez volt életem utolsó cérnaszála, hogy végre leeszi rólam a húst a gyerek. Közben viszont óriási melleim voltak.

Beszélgetőtársaink élvezték, hogy mennyien udvarolnak nekik. – Úgy éreztem, bármit megengedhetek magamnak ebben a szent állapotban – mondja Emese, aki a többiekhez hasonlóan csodálkozott azon, milyen sok férfinak jönnek be a terhes nők.

A terhesség alatti szex időszakonként és nőnként eltérő; az általunk megkérdezett nők közül többen túl intimnek tartották a kérdést, és nem beszéltek erről. Dóra „feldolgozhatatlan traumának” nevezte az első idő szerelmeskedéseit. Többekhez hasonlóan őt is feszélyezte, hogy ott a gyerek, félt, hogy kárt tehetnek benne. – Most meg itt vagyok kilenc hónapos terhesen, és megőrülök, hogy három napja nem voltam a férjemmel. Csak épp öt perc, míg jobb oldalról a balra fordulok.

A többség a hormonokra hivatkozik, amikor erős szexuális vágyairól beszél. Krisztát, aki 36 évesen lett terhes, életében először foglalkoztatta intenzíven, hogy megcsalja férjét. – Kihívó voltam, és persze veszélytelen.

Néhányukat erősen foglalkoztatja, mennyiben változik meg nemi életük a szülés után. Akik már szültek, mind azt mondták: lényegesen. Nem rosszabb, csak más. Volt, aki úgy vélte, soha nem lesz olyan jó, mint korábban, de ezt nehéz bevallani. Volt, aki szerint három-négy hónapnak el kell telnie a szülés után, hogy majdnem ugyanolyan legyen, mint régen, de ehhez edzeni kell a hüvelyi izmokat. Volt, aki kívánja ugyan partnerét, és szeretkezik is vele, de egy évvel a szülés után is fájdalmat érez. Az egyik beszélgetőtársunkat felizgatja, hogy gyermekében a férjét látja; másikukat viszont épp a gyerek jelenléte feszélyezett („nem akartam bemocskolni magunkat”).

Oroszország magyar írószemmel
A nyugati szalonkommunisták az Intourist propagandagépezetének szövegeit szajkózták

Magyar Nemzet
Megbízható lapokban olvastam a jelentést, hogy a közelgő orosz választások egyik legnagyobb nehézsége a papírhiány. (…) Ágyú és repülőgép van Oroszországban; papír nincs. 1937 októberében írja ezeket a sorokat Márai Sándor a Pesti Hírlap hasábjain. Innen a nagy világégésen, s a magyarországi kommunista hatalomátvételen.

A világ dolgaira érzékeny író, újságíróként is történelmi éleslátással ismerte fel és kommentálta a bolsevizmus rémtermészetrajzát. Gide, Koestler és Orwell „megtérése” előtt. „A nagy választás lelki előkészítése – a terror – valószínűleg előnyösen érezteti hatását – folytatja Márai –, naivitás azt hinni, hogy megfélemlített tömegek máról holnapra élni tudnak a szabadságjogokkal, különösen, ha az »alkotmányosság« kezdeti időszakát a tömeges kivégzések, deportálások, szabadságvesztések korszaka előzi meg.”

A Márai-filológusok sem igen ismerhették az író életművének ezt a szeletét. A XX. Század Intézet ugyanis most mutatta be albumát, amelynek anyagát Európa-szerte reneszánszát élő írónk Dormándi Lászlóval állított össze 450 fotóból a Pantheon Kiadó számára. A rettegett orosz birodalom világáról, a századfordulótól a harmincas évekig. A képgyűjtemény, amely az Oroszország – amilyen volt, amilyen lett és amilyen most címet viselte, mégsem jelent meg; a történelem az anyagot egy holland páncélszekrénybe sodorta, ahonnan 1976-ban vette elő és adta ki a németalföldi Contact kiadó. Az impozáns, méretes kötetet az ünnepélyes könyvbemutatón most azok bocsátották útjára, akik magyar kiadását gondozták: Schmidt Mária, az intézet vezetője, Körmendy Zsuzsanna, a szerkesztője és tanulmányírója, Mészáros Tibor, a Márai-publicisztikák válogatója, Szegedy-Maszák Mihály, a kötetzáró, magvas dolgozat írója, Kun Miklós, a fotódokumentumokat jegyzetekkel ellátó történész, Kincses Károly, aki meg a fotóművész szemével kommentálta a korszakos gyűjteményt. Az albumot David King sorai egészítik ki a képek történelmi jelentőségéről.

Márai rajongott az orosz irodalom nagyjaiért, ennek nyoma nemcsak írásaiban lelhető fel, hanem a kötetben szereplő írófotók is igazolják. Talán ez is fokozta érdeklődését a kultúraveszejtő birodalom iránt. Annál vitriolosabb megjegyzéseket tesz azokra a baloldali nyugati írókra, akiket jó ideig elvakított a szovjet propaganda. André Gide kései „megvilágosodásáról” így szól: „Sajnáljuk, hogy három év kellett Gide-nek a felismeréshez. Üzenjük neki, hogy a mai naptól ő is »fasciszta«, mint mindenki, aki él, gondolkodik, s nem lelkesedik – például a moszkvai kivégzésekért.” (Újság, 1936. XI. 13.). Mai fül számára az „áthallás” is dermesztő: korokon, rendszereken ível át a stigmatizálás bolsevik gyakorlata. A nyugati szalonkommunisták, véli Márai, az Intourist propaganda-gépezetének szövegeit szajkózzák, ha nem épp lefizetettjei a sztálini belügynek.

A kolduslétbe taszított orosz népéletről tanúskodó, nyomasztó hangulatot fakasztó fényképek, hallatlan kifejező erővel idézik meg a szuronyos bolsevik forradalmároktól kezdve a kényszeredetten mosolygó traktoristáig, a transzparensekkel, villákkal, gereblyékkel munkába induló kolhozistáktól a sivár falusi kultúrházakig, az „ön-agyonülésező” vezetőktől a május elsejei díszszemléig, s az ipar rabszolgáiig – széles spektrumában mutatkozik meg egy alig letűnt világ panoptikuma. A sztálini perek bírósági jeleneteiről is fotók sorjáznak a könyvben, s ott látni a szovjet politikai ármány egymást kiirtó vezéregyéniségeinek, illetve áldozatainak portréit. A Rettegett Józsefként aposztrofált Sztálin rémtetteiről miként láthatott ilyen tisztán a magyar Márai, amikor még évtizedekkel azután is mentegették Sartre és elvbarátai a Nagy Testvért. Csak mert nem hagyta elaltatni lelkiismeretét?

Hogy mi szülte, milyen világ előzte meg e zsarnokságot? Egy másik sötét kor: a cárizmus. A gályarabsorban sínylődő, volgai hajóvontatók fényképe megrázó, jelképerejű dokumentuma ennek, a cári család idilli képei előtt. Ám ami utána következett, mindnél rémesebb. „Ezeken a »derűs« kortörténeti képeken – sommázza Márai – a kor prominensei szerepelnek, akik később férfiasan kivégeztették egymást, ám előbb barátságosan ölelkeztek. Ezek a nagy politikai fényképek mindig derűsek. Az ábrázoltak tudják, hogy a történelmi sikerhez barátságos arcot kell vágni, az utolsó pillanatig, amíg lehet.” A XX. Század Intézet és a Kairosz Kiadó kötete szomorúan revelatív kordokumentum.

Metz Katalin