Ötziológia alsósfokon

Előre kell bocsátanom, hogy mindig nagyon nagyra becsültem mindazon pedagógusokat, akik figyelmem és érdeklődésem önkéntelenül is időről időre záródó ajtaját rendszeresen tágabbra nyitogatták. Akik önmagukban is példák voltak arra, hogy soha nem szakbarbárnak teremtődött az ember. Ahogyan az orvosi szleng mondja: a fogorvosnak sem szabad megfeledkeznie arról, hogy minden fognak a végén egy ember lóg...
Ennél csak azokat a tanárokat, tanítókat becsültem még többre, akik ezt a saját szakmájukon belül tudták megvalósítani: akik azt a látszatot, azt az ideát tudták megteremteni bennem, hogy sok-sok minden van, de az övék a legfontosabb, bármilyen széles ágyazásban is tárták ezt elém.

Történt pedig 2003-ban, hogy egy iskola németet tanító pedagógusai elhatározták, megmutatják tanítványaiknak (alsós általános iskolásoknak) Bécset, Ausztria szép fővárosát. Az aggódó nagyszülőket, akiknek lelki szemei előtt már az osztrák főváros utcáin kétségbeesetten bolyongó, elveszett csemetéjük képe rajzolódott ki, maga az unoka vigasztalta: mindenki kap a zsebébe egy papírfecnit, rajta a tanító telefonszáma. Mit mondjak? Megnyugodtunk!(?) Ezek után természetesen a németül tanuló gyermek tanulmányainak utazási haszna után érdeklődtek a soha meg nem nyugtatható ősök, akik ismét jelentőségteljes választ kaptak: az ünnepre készülődő Bécs az utazás célja, ahol nem hiányozhat a múzeumlátogatás sem.
Határozottan érdeklődni kezdtünk. Európa egyik kulturális fővárosában vajon mi lesz a kiválasztott cél, amit ilyen fiatal korban a hatalmas alkotások árnyékában botladozó csemete elé kell tárni, ami majd egyszer, felnőttkorban visszavonzza a történettudomány vagy művészet szerelmeseként az íme, ily korán beoltott ifjú embert? Eszünkbe jutott a szűkre szabott anyagi lehetőségeink meghatározta első tárlatok képserege, a műemlékek és műtárgyak oly sokáig kiismerhetetlen és utazásban oly távoli sora.
Mit is mondjak? A legnehezebb a várakozás volt, hogy visszaérnek-e mindnyájan, hogy megfáznak-e, hogy a forintleértékelés során még csóróbbá vált kis magyar sereg hogyan vonul majd végig a Maria Hilfer Strassén? Melyik múzeum Mária Teréziára méretezett termeiben bolyonganak fáradtan csemetéink, hogy a harmadik emeleten már holtfáradtan felejtsék el, amit összesen az előzőekben láttak?
És eljött a várva várt pillanat: megjött, az unoka beszámolója következett: "vettem női Mikulás-sapkát és..." itt néhány bóvli következett, amin nagyon csodálkoztam volna, hogyha "nem jön be". "És mit láttál?"
"Ötzit".
No, itt álljunk meg egy pillanatra! Be kell vallanom, hogy amikor nyáron arrafelé is járhattam volna, meglehetősen nagy ívben elkerültem a kis Magyarország nagy ősembereinek lábanyomát. Nem is azért, mert nem érdekelt volna, de tudtam, hogy mindehhez és az ezzel kapcsolatos ismeretekhez sokkalta bővebb és kényelmesebb forrásom van otthon a szobámban: az internet. Nos, a nyáron asszisztensnőm lepett meg egy házifeladattal: keressem már ki unokájának, meg neki, hogy ki is az az "Ötzi". Innen most a fene-nagy műveltségem.
Nem volt nehéz dolgom. Részletes, képekkel gazdagon illusztrált anyagot állítottam össze pár perc alatt abból a mumifikálódott hullából, amit a jég alól bányásztak elő, s aminek tulajdonjogáért késhegyig menő harc bontakozott ki két szomszédos kultúr-ország között. Kisértetiesen hasonlított arra a püspökmúmiára, amit gyermekként nekünk sem felejtettek el megmutatni Nagycenken, és ami annyi társunk álmának szorgalmas látogatójává lett. Megtudtam mekkora volt Ötzi, milyen ruhát viselt, mivel foglalkozott. Olvashattam arról, hogy "Bolzanóban időközben kitört az Ötzi-mánia. A jégembert őrző múzeumban - a könyveken és a fotóalbumokon kívül - Ötzi-jelvényt, -cigarettát, -jegyzettömböt és -kulcstartót árulnak. A múzeum közelében a fagylaltos Ötzi-fagyit mér, s a fáradt utas az Ötzi-teázóban Ötzi-tea mellé Ötzi-süteményt ehet, s ha már elege van az egészből, akkor sem kell üres kézzel elmennie: bolzanói emlékül valódi Ötzi-bort vihet haza magával." Úgy tudom, hogy unokám ezen "kultúrtermékekből" nem hozott. Ugyancsak nem hozta magával a tudomány több fontos felismerését, mely a lelet teljes forrásanyagához hozzátartozik, hogy mit evett utoljára Ötzi, milyen betegségei voltak, hogyan kezeltette magát akupunktúrával, hogyan pusztult el, hogyan nem volt rituális áldozat és így tovább.
De ami a legjobban fáj: nem tudta meg a kis vándor, hogy négyen üldözték szegény Ötzit halála előtt. Hogy miért? Nos, erre nem sok válasz van. Talán a lehetséges feleletek közül a legkevésbé valószínű az, de nekem ez tetszik, és most ez kívánkozik ki belőlem. Szerintem négy tanár üldözta a szegény kis Ötzit, mert nem akarta megtanulni a német nyelv rejtélyes der-die-das használatát. Lehet, hogy a felismerés rémületébe halt bele: ő már ugyan soha nem jut el Bécsbe, nebulóként, Bolzanóba hűtőszekrényt látni (belülről), mert akkor azok még nem is léteztek.
És mint láthatjuk, nem lett még ebben sem igaza. Ne törjünk hát pálcát a gyermekeinket ily remekül művelő, az Óperencia 50 kilométerére apróságainkat 4(!) teljes óra alatt elröpítő tanítók felett. Ki tudja, mennyire lenne igazunk úgy 5350 év múlva?!
- DI -