Jn 1.6-8 Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.

Elfoglalt ember hajnalban sétál. Persze a hajnal tág fogalom. Értsük most alatta a reggel 6-7-ig terjedő időszakot, amikor a jelen évszak szűkre szabott nappala még korántsem kezdődik. A közúti világítás 7-ig működik, mechanikusan kapcsolják, akár felhős, akár nem. Kikapcsolása után azonban legtöbbször már nem kell félni attól, hogy eltévedünk a sötétben. Hogy mi is a korai fényhozó (lucem-ferrus), az esetenként változó. Annyi azonban bizonyos, hogy a nyár fényt hozó madárdalai ilyenkor igencsak hiányoznak, csend van, pontosabban, ameddig sötét van, addig az erdő zajai erősebbnek hatnak minden másnál. Néha ugyan el-eltéved egy-egy madárka - megszólal a félszeg, bizonytalan hangú csicsergés -, mint aki a fák tetejéről már lát valamit.
Amint az erdő zajai már nem erősítődnek fel, amikor már nem riad vissza ember és állat a lombok sötétjétől, akkor lehet tudni, hogy jön valami. Először mindig a fenn levő világosodik, s a reggeli napsugár is először a hegyek tetejét éri el. Önkéntelenül is felfelé nézünk, már szinte szívjuk magunkba a csodás narancsosodó eget.
A hosszú nyúló virrasztás felgyorsítja az eseményeket, és fokozottan várakozóvá teszi a benne élőt. Nemrég láttam egy kényszer-éjszakázó gyermeket, akinek a lassan telő sötét órák után minden reggeli pillanat hatványozottan volt gyorsabb, mint az éjszaka magukat kialudt társainak. Az adventi éjszakák ilyenek, és ilyen lehetett az első, a hosszú advent is, amikor a hírnököt már mindenki várta: ő joggal tarthatott hát igényt arra, hogy "mindenki higgyen általa". Amikor a felszólításra - rorate coeli desuper (harmatozzatok égi magasok) - megnyílt az ég. Hogy mégsem hitt mindenki, az - mint annyi minden más is - az "eltévedt fényhozó" műve. Pedig a depresszióra fokozottan hajlamos emberiség minden hosszú éjszaka után megkönnyebbülten sóhajt fel. Ismét lett fény, "habemus lucem". Ez a jó hír, ezt hozza a hírnök. Még nem süt talán közvetélenül ránk az áldott nap sugara: még fenn jár a hegycsúcsokon. Fel kell nézni, fel kell emelni a fejeket ahhoz, hogy megtapasztaljuk. A lógó fejű kereső nem találja, csak botladozik a kivilágítatlan ösvények fagyott rögeiben.
S ha az egyik oldalról arra kell gondolnunk, milyen fontos a tanúságtevő szerepe, akkor a másik oldalról ott a mindig jelenlevő kisértés: nem "túljátszani" a szerepet, nem a fény helyett szerepelni, nem többet akarni és többet képzelni magunkról, mint amennyi vagyunk. Nehogy megfagyott és lehulló madarakhoz legyünk hasonlóvá, akik télen és sötétben - teljes és jóindulatú hozzáállással - a nap helyett akarjuk fénybe borítani a fagyott világot.
- DI -