Vatikán: II. János Pál "Urbi et Orbi" áldása
www.mti.hu
Vatikánváros, 2003. december 25. (MTI) - Áldott karácsonyt - köszöntötte magyarul is a hívőket csütörtökön II. János Pál pápa karácsonyi üzenete után, amikor a hagyományos "Urbi et Orbi" (a városnak - Rómának - és a világnak szóló) áldását 62 nyelven mondta el a Szent Péter téren. A Szent Péter bazilika előtti tér csaknem megtelt csütörtök délben a hideg, de napfényes időben, amikor a pápát mobil karosszékén betolták a sok ezernyi zarándok és érdeklődő elé.
    A térre csak szigorú biztonsági ellenőrzések után lehetett bejutni: az olasz hatóságok a keresztény kegyhelyek elleni merényletektől tartanak a Moszad, az izraeli titkosszolgálat hónap eleji figyelmeztetését követően. A téren rengeteg rendőrt lehetet látni, s a Vatikán felett állandóan helikopter körözött az áldás idején. A pápa karácsonyi üzenetét és Urbi et Orbi áldását a katolikus híveknek félszáz ország tv-csatornái közvetítették egyenes adásban. Eredetileg úgy tervezték, hogy a pápa a bazilika erkélyéről szól a hívőkhöz, de végül lent, a Szent Péter téren olvasta fel üzenetét és áldását.
    A 83 éves, megroppant egészségű egyházfő az éjféli mise után rendkívül fáradtnak tűnt, lassan, nehezen formálva a szavakat olvasta fel karácsonyi üdvözletét, a világ több tucatnyi - 62 - nyelvén köszöntve az embereket: a kényszerszünetekben hatalmas üdvrivalgás és taps fogadta a pápa szavait.
    A pápa ismét a háborúk és fegyveres konfliktusok, a terrorizmus és az erőszak ellen, a béke megszilárdítása mellett emelte fel szavát. Megismételte az újévi, békenapi üzenetében megfogalmazott gondolatokat, mely szerint a béke ügye ugyan nagyon nehéz, de lehetséges véghezvinni, s ezért kötelezettség is a harmadik évezred elején. Felhívta a politikusokat és az egyszerű embereket, tegyenek meg mindent az emberi élet oltalmazása, a háborúk és fegyveres konfliktusok, a terrorizmus ellen. Kérte Istent, hogy szabadítsa meg az embereket a háborúktól, fegyveres konfliktusoktól, a terrorizmus mételyétől és a gyengék és tehetetlenek elleni erőszaktól. Jézus a szeretet győzelmét jelenti a gyűlölet felett, az élet felülkerekedését a halál felett - mondta az egyházfő.
    Külön kitért Krisztus születésének helyszínére, ahol változatlanul erőszak uralkodik, jelezve újólag, hogy ez a terület, a Közel-Kelet nagyon közel áll szívéhez.
    Utalt a keresztény örökség fontos szerepére is az európai országok fejlődésében, s emlékeztetett arra, hogy a Megváltó érkezése nem csak az egyes emberek, családok és közösségek, hanem a társadalmak számára is külön jelentőséggel bír.

A szenteste megszületett gyermek nem a földi kívánságokat, az élet kevélységét elégíti ki, a bűntől szabadít meg, ami ma, amikor a lélekből kialszik a bűntudat, még szörnyűbb valóság - mutatott rá a magyar katolikusok főtemplomában Paskai László. Krisztus nemcsak a bűnök felismerésére, de bocsánatára is hív, a bűnök megváltásának ereje őbenne van, születéséből 2000 éve megannyi hívő nyert erőt. - Megváltása csak akkor lehet eredményes, ha megvan bennünk a készség, hogy Jézushoz menjünk, amint a pásztorok is tettek, egymást bíztatva. Hogy a bűnök bocsánatának örömhíre minél nagyobb közösségben mutathassa meg erejét, a bíboros arra kérte a híveket, hogy ne rejtsék el, hanem odafordulva a többi emberhez, adják tovább karácsony üzenetét.

Tempfli József nagyváradi római katolikus megyés püspök

E fogalom a kádári évtizedek semmitmondó politikai lózungjává lett, akárcsak a francia forradalom Ludassy Mária által „szekuláris szentháromság”-ként aposztrofált jelszavai: a szabadság, testvériség, egyenlőség. Bár a szolidaritáselvet ismeri a római katolikus és az evangélikus teológia is, a kifejezés nem bibliai. A Szentírás nem eszméket fogalmaz meg, hanem történeteket mesél, nem ideológiát alkot, ellenkezőleg: apodiktikus tömörséggel kritizálja azokat.

A zsidó–keresztény gondolkodás és az ennek nyomán szerveződő közösségek számára a szolidaritás kettős tényen alapul. Az első a teremtettség egysége: minden ember a földön Isten képére és hasonlatosságára formáltatott. Ez a fizikai és biológiai szükségszerűség az oka egymásra utaltságunk szellemi-személyes eseményének, a kommunikációnak. A másik tény éppen ennek a mindenek kezdetén volt jónak az elvesztéséhez kapcsolódik, a bűnbeeséshez: „miképpen egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek” (Rm 5,12). Az éden elveszett, s vele semmivé lett magától való egymásra találásunk – mondja az ősi mítosz. Pál apostol azonban a Római Birodalom polgáraként és művelt farizeusként a Város zsidó–keresztény gyülekezete számára nyilvánvalóvá teszi: a történelmi időben nincs többé zsidó és pogány, sem szolga és szabad, sem gazdag és szegény Isten színe előtt, csak bűnösök vannak, egyként szabadítását várók. Tehát az, ami van, vagy inkább az, aminek lennie kell: a vétkesek szolidaritása. „S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam/bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,/hogy ne maradjak egész egyedül.” (József Attila). Ez az, ami rajtunk múlik, a nyitottság, a figyelem, a másiknak adni és a másiktól elfogadni tudás. Ami több ennél, az a kiválasztottak kegyelmi ajándéka, a szenteké és a karizmatikusoké: az első századok mártírjaitól Assisi Szent Ferencig és a reformátorokig, sőt máig. Hiszen gondoljunk arra, micsoda példát adott a bűnösök egymás iránti szolidaritását meghaladó szeretetre Albert Schweitzer, Edith Stein, Simone Weil, Dietrich Bonhoeffer és az üldözött gyermekek százait mentő Sztehlo Gábor.

E nemes lelkű és életű asszonyok és férfiak emlékezete azonban nem változtat a tényen: minél inkább elállamiasult az államvallássá tett kereszténység, kiépítve napjainkig érvényes és ható kuriális apparátusát, népeket és nyelveket meghaladó szervezetét, kultúrát, gazdagságot és politikát teremtő és befolyásoló intézményeit, annál spiritualizáltabban értelmezte az Augustinusig visszavezethető szolidaritáselvet. Az ezredforduló táján fölmondta azt a bizánci rítusúakkal, majd jöttek a keresztes háborúk, az eretnek- és zsidóüldözések. Bogumilok, katarok, valdensek és husziták jól megtanulhatták: Európa egysége a pápa egyetlenségében adva van, nincs sem vágy, sem gondolat, sem erő, mely kikezdhetné ezt. Testvériség csak addig van, amíg ebben az egyetlen közösségben gondolkodik valaki. A humanisták és a reformátorok nem Európa népeinek együvé tartozására mondtak nemet, csak arra, hogy efelett tannal és karddal a Szent Officium őrködjék. Nem véletlen, hogy egyetlen protestáns többségű országot sem találunk azok között, melyek az Európai Unió alkotmányának praeambulumában nevesíteni akarnák a kereszténységet a kontinens vallási-kulturális örökségeként. Jóllehet Svédország kivételével az öszszes skandináv országban államegyházi státusa van az evangélikus egyháznak. Nyilvánvaló, Európa gazdag és békés északi táján még szimbolikusan sem akarnak a felvilágosodás előtti évszázadok hatalom- és bírvágy uralta monolitikus intézményére emlékeztetni. Elvégre nem mindegy, hogy Wallenberg vagy Carl Lutz bátorsága és leleménye miből sarjadt: európaiságból, humanizmusból vagy a názáreti Jézus szavának komolyan vételéből? A megmentett pesti zsidók és az Örökkévaló emlékezetében nekik nevük van. Jelzőtlenül, örökre.

A Genesis 18. fejezetében példázatszerű történet olvasható a szolidaritásról. Nem sokkal azután, hogy Sára kikacagta az Örökkévalót, kifülelvén, miről is beszélgetnek Ábrahámék a sátorban, elindult az Úr, hogy elpusztítsa Sodomát és Gomorát. De Ábrahám – társául szegődvén – nem hagyta békén, alkudozni kezdett vele, igazságosságára emlékeztette. El ne pusztítsa Sodomát, ha talál ott ötven igaz embert. Egyre több irgalmat kért egyre kevesebb igazért, aztán tíz főnél megállt a licit. A végkifejlet jól ismert: csupán Lót, az ősatya unokaöccse és családja menekült meg. De mi végre?

Vajon arról szól a történet, hogy az embernek küszködnie kell, ha a másik veszedelembe kerül, és esélyt lát megmentésére? Vagy arról, hogy az Örökkévaló ezt a mi esendő és haszontalan igyekezetünket többre tartja saját igazsága, ítélete érvényesítésénél? Esetleg a buzgó imádság meghallgatásáról? Vagy legfőképpen arról, hogy Isten embere nem azért igaz, s nem azért Istené, mert bűntelen, jámbor és engedelmes, épp ellenkezőleg, azért igaz, mert nem önmegszentelődésén fáradozik, hanem bátran és vidám lélekkel éli gyarló életét, de ha sorsa szükséghelyzetbe viszi, és a másikért mindent kockázatnia kell, újra elindul.

Vajon vállalják-e ezt a szolidaritást Európa mai keresztény egyházai? S ami még ennél is fontosabb: azok, akik magukat kereszténynek vallják, képesek-e Ábrahám nyomába szegődni, hogy nyomorába süppedve senki el ne vesszék?

Bizony könnyebb az Isten szót a demokrácia és a jogállam vágyott biztosítójaként világi törvényben kodifikálni, mint Mózes és Jézus szavát megszívlelni. Pedig egyetlen mondat a Tórában, s néhány versnyi az evangéliumban, ami számunkra a szolidaritást kikerülhetetlenné teszi: „szeressed felebarátodat, mint magadat” (3Móz 19,18). Az egykori agrártársadalomban élőknek ezt nem kellett kommentálni. Aszály, árvíz, rablók ellen segítsd a szomszédodat. Nem volt ebben semmi morális túlkövetelés, semmi szentimentalizmus, az ésszerű belátás és a kölcsönös érdekek komolyan vétele posztulálta. Ahhoz hasonló, ami most látszik végbemenni Európa államai között, ellenállva a történelmi ismétlési kényszernek, hogy a nagyobb népek erőfölényből a kisebbek elnyomójává és kizsákmányolójává váljanak. Ha Európa keresztény egyházai fölismerik és vállalják eredendő hivatásukat, a tanítás és gyógyítás révén kiengesztelni egymással és önmagukkal az embereket és a közösségeket, akkor nyilvánvalóvá teszik, hogy nemcsak a kontinens vallási örökségének részét alkotják, hanem hordozói annak is, amit a szelíd lelkű Martin Buber fordítása így fejez ki: „szeresd a másikat, ő van, mint te”. A másik ember puszta léte az izgalmas, és nem az, hogy a szeretet magamra vagy a másikra irányul-e. Ebben van minden ember egysége és egyenlősége. Szeresd, mert van, mert vagy! Ezt eleddig húsz évszázadon át nem sikerült Európában népeket, osztályokat, felekezeteket átívelő módon megvalósítani. Lehet, hogy az új évezredben ez lesz az európai kereszténység kiváltképpen való feladata: szolidárissá lenni minden teremtménnyel, vagy másképpen: csak azért is megtartani létében.

Ezt kivallja majd az idő, mely a mögöttünk lévő esztendőben két kiváló európai írástudót is magába rejtett: Dorothee Söllét és Balassa Pétert, őket is idézi e haszid történet. Megkérdezte egyszer tanítványait az öreg rabbi, hogy lehet megállapítani, melyik az az óra, melyben véget ér az éj, s kezdődik a nap. – Ez az, amikor távolról különbséget lehet tenni a kutya és a bárány között? – kérdezte az egyik tanítvány. Nem – felelte a rabbi. – Ez az, amikor megkülönböztethető egymástól a datolya- és a fügefa? – faggatta a másik. Nem – mondta a rabbi. – Akkor mégis, mikor jön el ez az óra? – kérdezték a tanítványok. – Akkor, amikor valakinek az arcába pillantva meglátod a te testvéredet. De addig még tart az éjszaka.

Donáth László

Hagyjuk hát, hogy az információk karácsonykor sem csökkenő áradatában hasson át mindannyiunkat a szeretet megszületésének ihlete!

A tudomány rendkívül gyors fejlődése nemcsak a gazdaságra fejtett ki jelentős hatást, hanem megváltoztatta az emberek mindennapi életét is. Befolyásolta az emberek tájékozottságát, viszonyukat a világhoz és egymáshoz.
Természetesen a fejlett világ gazdasága sokkal gyorsabban fejlődött, mint a világ elmaradott része. Az olló még jobban szétnyílt, és az információs forradalom is csak akkor segíthet közelíteni a gazdag és a szegény országokban az életszínvonalat, ha erre az államok és a gazdasági szféra komoly forrásokat fordítanak. A Magyar Tudományos Akadémián megrendezett novemberi első World Science Forumon erről a kérdésről sokan szóltak. Megdöbbentő adatokkal szolgált Mehta professzor, az Indiai Tudományos Akadémia előző elnöke, illetőleg az ICSU (Tudományos Társaságok Nemzetközi Szövetsége) most megválasztott új elnöke: a világ három leggazdagabb emberének vagyona nagyobb, mint a világ 48 legszegényebb országának nemzeti jövedelme. Az előrejelzések szerint és a fórumon elhangzott vélemények alapján is megjósolható, hogy az információs forradalom eszközrendszerének fokozottabb felhasználása az egyes tudományterületeken az eszközöket felhasználni képes országok gazdaságát tovább fogja fejleszteni, azaz a különbség észak és dél között, a gazdag és a szegény országok között tovább fog növekedni. Hiszen, amint József Attila írta: "Aki szegény, az a legszegényebb.”
Az információs forradalom eredménye, hogy a Föld bármely pontján történő eseményekről a televízió, az internet és mobiltelefonok segítségével szinte ugyanabban a pillanatban a világ valamennyi lakója tudomást szerezhet, és ami a leglényegesebb: véleményt alkothat. A XX. század végére eljutottunk oda, hogy, mint Marshall McLuhan mondta, a Föld egyetlen faluvá zsugorodott, ahol szinte semmi sem történhet meg anélkül, hogy arról mások tudomást ne szerezhessenek. Az írott és elektronikus sajtó, illetve a világhálón, valamint a mobiltelefonokon keresztül az ezektől független magánkommunikációs rendszer jelentősen befolyásolni tudja egyes régiók, országok, földrészek véleményét, politikai meggyőződését, nemegyszer világképét. A XXI. század embere, elsősorban persze a fejlett országokban élő, olyan mennyiségű információhalmazzal rendelkezhet, amely jelentős hatással van a gondolkodásmódjára. A tömegkommunikáció eszközrendszerét birtoklók egy része szerte a világon, és így Magyarországon is megpróbálja ezt a manipulatív erőt a saját, nemtelen céljaira felhasználni. Némely magyar televíziós csatornák "közműveletlenségi” sorozatokkal próbálják lekötni az emberek figyelmét, befolyásolni a gondolatvilágukat. Ez a szellemi rágógumi elveszi az emberek idejét és energiáját, azaz annak a lehetőségét, hogy egymással, családjukkal, kis- és nagyközösségekkel, illetve az ország valóban arra érdemes dolgaival törődjenek. Bízom benne, hogy mindennek hatását sikerült legalább részben csökkenteni a Mindentudás Egyeteme elindításával, amely a társadalom- és természettudomány legújabb eredményeit és a mindennapi élet problémáit tudósok objektív magyarázatával igyekszik közismertté és közérthetővé tenni. Az előadás-sorozat sikere azt is bizonyítja, hogy a magyar társadalomban igény van a világos gondolatok, a tények és a világ jobb megértése, azaz a szép és a jó iránt.
Az igényességgel párosuló szellemi érzékenység jele az is, amikor december 9-én este a Várszínházat zsúfolásig megtöltő közönség hatalmas tapsviharral fogadta a Magyar Hírlap által évről évre megrendezett, és lassan hagyománnyá váló "Az Év Embere” választás eredményét. A jelöltek névsora impozáns és egyben szívet melengető volt. A zsűri mind közül Szuhaj Mihálynak, egy olyan személynek adta Az Év Embere címet, aki bár nem láthatja a világ szépségeit, de vak embertársai számára láthatóvá tette - visszaajándékozta - a világot. Olyan számítógépprogramot szerkesztett, amelynek segítségével hallhatóvá tette a láthatatlant. Alkotó- és áldozatkészsége visszaigazolta A kis herceg rókájának szavait: "… jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
A jelöltek köre felmutatta annak a példáit, hogy vannak még ilyen emberek, vannak, akik tudnak még önzetlenül segíteni, azaz: önzetlenül szeretni. A zsűri döntése pedig jelezte, hogy a szeretet ereje, ami túlsegít a legelkeserítőbb fogyatékosságokon, mennyire megragadóan süt át a technikai, az intellektuális teljesítményen is. Ez a faluvá zsugorodott világ számára is példázat lehet: nem csak az informáltság, a tájékozottság nőhet azzal, hogy közelebb kerültek egymáshoz az emberiség tagjai, hanem a felelősség, a megértés és ebből fakadóan az egymás iránt érzett szeretet hatóköre is.
Hagyjuk hát, hogy az információk karácsonykor sem csökkenő áradatában hasson át mindannyiunkat a karácsonyra készülődés öröme, a szeretet megszületésének ihlete! Így juthatunk ebben az információs rengetegben emberi, vagyis humánus tudáshoz.

A szerző a Magyar Tudományos Akadémia elnöke