Harminc év fehér köpenyben

Egészségügyi pályafutása úgy kezdődött, hogy tetanuszt kapott. Hollósi főorvos egy seb feltárásához szikét kért. A néhány napja dolgozó asszisztensnő a beteg minden fájdalmát átérezve nyújtotta, majd saját lábára ejtette… A Széchenyi Gimnáziumban érettségizett gyakornok úgy tervezte, egy évig marad az egészségügyben, aztán magyar-angol szakos tanár lesz. Három évtized telt el azóta.
Nagy Klára, a soproni Erzsébet-kórház traumatológiai osztályának asszisztense számára ma csak az egészségügy és a sebészet létezik.
Amikor a jubileum kapcsán először kértem beszélgetésre, azt mondta: „Majd ujjal mutogatnak rám az utcán, hogy harminc éve bírom az agyon átkozott, nem fizető egészségügyet.” Másodszor azt mondta, ha csak egyetlen fiatalt megfog az elkötelezettsége, ember- és hivatásszeretete már megérte.
Harminc év után sem lépi át rossz kedvvel a kórház kapuját. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig jókedvű és „vasalt”. A szakmához szükséges tanfolyamokon túl könyvtárosi és idegenvezetői képesítése, német nyelvvizsgája van, a számítógépes tudnivalókat szintén elsajátította. Sokan, sokszor próbálták eltéríteni az egészségügytől, több pénzt, kedvező feltételeket kínálva. Maradt.
– Mit lehet szeretni a sebészetben?
– Itt nincs mellébeszélés. Az van, amit látok. Az is szép, hogy látványos a gyógyulás. Eleinte együtt szenvedtem a betegekkel, átéreztem a fájdalmukat. Ez az idegőrlő érzés mára kikopott belőlem. Nem úgy a szeretet, az aggódás az együttérzés.
Az injekciós tűk, a szikék, a vérző sebek látványát meg lehet és meg is kell szokni. A törékeny asszisztensnő kapocs a betegek és az orvosok között.
– Szerencsésnek tartom magam, mert átlagon felüli jó természetet örököltem. Képes vagyok bárkihez pillanatok alatt alkalmazkodni.
Ez azért sem nehéz, mert mindig remek orvosokkal dolgozik együtt. A sebészeten nagyon sokat kell várni. Soha nincs üres szék. Néhányan azt hiszik, hogy az orvos és az asszisztencia órákig kávézik. Pedig „csak” a hátsó ajtón behozott közúti baleset sérültjét kezelik. Méltánytalannak és sértőnek érzik, amikor egy-egy beteg olykor rájuk akarja borítani az asztalt.
– Engem az emberek iránti tisztelet és szeretet, valamint a megszokás tartott a pályán. Utóbbi nagy úr az életemben. Még a frizurámon, a külsőmön se igen változtatok. Lehet, anyagilag másutt ezerszer jobban jártam volna. Ha három gyereket ruháznék, tartanék, már biztosan odébb álltam volna.
Nagy Klára szereti Sopront. Lokálpatrióta. Ha leveszi a fehér köpenyét, és klumpáját, a környékbeli erdőkben lel kikapcsolódást. A kórház ügyeit sosem vitte haza. Nem álmodik vérző fejekkel, dagadt bokákkal, begyulladt köröm- ágyakkal. Egyedül él. A rokonságban ő a megértő társ, az ügyeletes gardedám, a hétpecsétes titkok megtartója, a szeretett, mindig kéznél  lévő barát. Mindig, mindenkire van ideje, kiegyensúlyozott, lehet rá számítani. Nem mérgezte meg az egészségügy, mint másokat. Nem panaszkodik, nem káromol nem szidalmaz senkit. Mintha nem is három évtized lenne a háta mögött.

Török Magda