Lk 2.41-52 Szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei tudták volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerősök között. Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék. Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor meglátták, csodálkoztak. Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, atyád és én szomorúan kerestünk.” Ezt felelte: „De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat. Velük ment hát, lement Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek előtt.

A krisztusi kor csak addig "öreg" egy gyermek számára, ameddig el nem éri. A szülő pedig többnyire marad, ami volt, a konzervativizmus képviselője. Ő jeleníti meg azokat a valós vagy vélt értékeket, melyeket már több generáció szentnek és sérthetetlennek tartott.
Furcsa is lenne - néha látunk ilyen "megkésett teenager" szülőket, akik elől szeretnének mindenben járni -, ha a szülő, teljes szereptévesztésben, csak barátja akarna lenni a gyermekének. Amit persze ő barátságnak nevez, s ezt fiatalabb korban a gyermek még négyszemközt csak-csak elviseli, az valójában egy el nem torzított, érték- és tapasztalat átadó, pszichológiailag jól kiművelt szülő-gyermek kapcsolat, mely a szokásoknak nem engedve nem trottyá minősíti ab ovo az "őst". A szülők pedig - kor ide, kor oda -, bizony aggódnak a gyermekért. Amikor Jézus második (bizonyára még fájdalmasabb) "szabadulása" megtörténik, az itt, az evangéliumban leírt első, ami akkor olyan súlyosnak, olyan érthetetlennek látszott, már talán nem is az, sem az emlékekben, sem az elviselendők sorában.
Akit gyakorló szülőként már tört ki a frász egy elveszett gyermek miatt - és vajon ki ne tudna előhúzni a "családi kincseskalendáriumból" ilyent? - az körülbelül megérti a dilemmát, amit a láthatóan még feleselő Jézus jelentett Máriának és Józsefnek.
Akár előlről, akár visszafelé nézzük a dolgokat, a jeruzsálemi látogatás után a názáreti élet maga a kompromisszum: a szülők nem emlegetik a Jeruzsálemben történteket, ezzel együtt nem kell bevallaniok, amit nem értenek, Jézus pedig - akceptálva a szülői jogos értetlenséget - valódi jó gyermek módjára viselkedik, ahogyan az evangélista - nyilván jó adag utánkérdezés után - le meri írni. Nem rí ki túlságosan a környezetből.
Az igazi szülők nyilván tisztában vannak vele, hogy minden klasszikus családban, már amelyik egyben maradt, vagy a közben eltelt idő, a különböző jópofa tudományoskodások, önmegvalósítások, a promiszkuitás különböző megideologizált vagy nyers formái nem szakították még jóvátehetetlenül szét, mindig van egy "názáreti idő". Lehet másképpen elnevezni, mondjuk kegyelmi időnek, de jellemzője a kompromisszum szülő és gyermek között, a jól értelmezett akarati tényező segítségével megvalósított családi tűzhely, béke vagy szeretet, ami tart, ameddig tart, hogy utána valami más jöjjön. S akkor, rövidebb-hosszabb elszakadt évek után, kialakul az az együttélés, ami a különböző kultúrákban, különböző családi kötelékben más és másként alakul. Jellemző rá a törekvés a teljes és független életre, melyet bizonyos rendszeres, rendszertelen időközökben a szülők látogatása szakít meg, egy új fajta családi egységet valósítva meg ezzel..
A cél a "názáreti időnek" az ideálisra meghosszabbítása, mely engedmények nélkül elképzelhetetlen. A gyermek engedményt tesz a szülőnek azzal, hogy elismeri, adott esetben "meghitelezi" a bizalmat, a szülő pedig soha nem zárja be a kaput, bármilyen életkorban zajlik is a "szabadulási kisérlet". Akik igazán képesek az élet titkaiban való elmélyedésre, azok többnyire szerényen tudomásul veszik, hogy a kegyelmi pillanatok a legideálisabb időszakokban is szükségesek. A tékozló gyermekek szülei a kapukban sorakoznak és várnak. Hitünk szerint a család szentté csak az isteni közegben válhat, az igazi feladat az "antennák" behangolása a szeretet mindennapi gyakorlása mellett. Bármelyik fél szakítja is meg a kapcsolatot, az eredmény nagyon hasonló.
Aligha lehet "megúszni" egy családban a jeruzsálemi kirándulást, esetleg a komolyabb elszakadást. Hogy az ilyen valóságos vagy látszólagos távolraszakadás esetén is kitartson a "szellemi köldökzsinór", a segítségre való ráhangolódás, a szlogenek világában a hit, a szellem és a gondolkodás továbbadása lehet talán a legfontosabb. Ne játsszuk el korunk mindig csalódással végződő karácsonyi történetét azzal, hogy mindent megvásárolhatónak gondolunk és ekként is cselekszünk.
- DI -