Megjelent a VÁRhely 2003. évi 3. száma. A művészeti-kulturális antológia-útmutató mindig esemény Sopron filoszainak életében, különösen ezen az időfordító évfordulón. Amint Sass László főszerkesztő messze mutató bevezetőjében, az Általában és konkrétan-ban, nagyon helyesen, hangsúlyozza: jó lenne véget vetni a két fogalom látszat-ellentmondásának, amiben hosszú ideje élünk. A visszhangzó szavak jóval túlmutatnak egy periodika illetékességén (de nem mutathatnak túl egy gondolkodó emberén!).

A kiadvány Nagy Gáspárnak, a spirituális költészet egyik elismert magyarországi képviselőjének műveivel nyit. A valóban jó versek olvasása közben óhatatlanul motoszkál bennem a kérdés, hogy a legfontosabb, egzisztenciális kérdéseket feszegető és abban állást foglaló költő, aki nemrég Pannonhalmán vehette át a munkásságát elismerő, jelentős kitüntetést, mennyire találkozik ilyenkor a potenciális olvasók gondolataival, mennyire és hányak gondolataival találkozik az elvetett szó? A VÁRhely mindenesetre egy dicséretes lehetőség mindamellett, hogy a már Pilinszky-vel kezdődő fogalmi problémák megoldása még ma sem tekinthető megoldottnak. A versek után a Tükör és ablak fejezetben Ross Károly novelláját olvashatjuk. Ezt követően Kálmán Gábornak a világot jelentő deszkák hőseinek, elsősorban Yorick-nak jegyében született verseit látjuk Kiben az kesergő összefoglaló cím alatt. A sorban Paládi Zsolt novellája, a Mecénás, majd Németh István Péter és Locsmándi László versei következnek. Mindegyik, eddig felsorolt mű valamiféle egyéni hangvétellel rendelkezik. Ne gondoljunk bármi eget rengető újdonságra, de tisztességes színvonalon, elolvasásra érdemesen.
Meg kell, hogy mondjam, Huszár László naplórészleteiből csak az elsőig jutottam. Semmi kifogásom az ellen, ha valaki naplót vezet, bár a tapasztalat az, hogy aligha jut hozzá az ember, hogy még egyszer elolvassa a leírtakat. Természetesen más a helyzet, ha valaki mindezt irodalmi céllal teszi, "közhasználatra" szánja. A szabadság jegyében született mű rendkívül szigorú irodalmi kautélái csak jelzik a vállalkozás nehézségeit és kötöttségeit: ha valaki ilyenre vállalkozik, akkor vállalja, vállalnia kell a kötöttségeket, s ezen túl a gondolkodás következetességének számonkérését is. Ezekhez sorolódik éppen jelen írásnál az, hogy amíg a szabadságot saját maga számára az első mondatban megköveteli, a másodikban már ugyanezt másoknak nem adja meg: esztétikai (igaz szubjektív) kirekesztéssel él. És itt megálltam: mit kezdjek a kirekesztő liberalizmussal, ha úgy tetszik, a liberalizmus végnapjaival, mégha naplóról van is szó? Egyszerűen megszűnt a kiváncsiságom, ami mindenkor arra ösztökél, hogy számos teendőm mellett időt szakítsak bárminek az elolvasására. Természetesen mások megpróbálhatják, hátha belefér a szellemi keretükbe. Igaz, én magamat nem vallottam soha liberálisnak...
Érdekes és nehezen fejthető szubjektiv apokaliptikus vízió Szabó Bogár Imre A hegy felé című verspárja.
Ritkán fordul elő velem, hogy az elolvasottak jellemzéséhez magából az írásból veszek ki jelzőt vagy részletet. Amikor azonban Szabó Béla Szimplagé írását elolvastam, önkéntelenül is visszalapoztam annak első oldalára, mert ott láttam meg egy jelzőként használható igéből képzett névszót, aminél jobban nem tudnám a magam számára jellemezni ezt az írást. Gyermekkorom Sidol-os emlékképei rémlenek fel, akár az írás olvasása során: ez a jelző, ez a szó a "kilincsfényezés". Ha mindezt részletesen kellene kifejtenem, bizony bajban és legfőképp helyszűkében lennék. Tessék elolvasni és megkeresni a hozzá íllő jelzőt!
Cseh Károly fordításai következnek. Talán közös jellemzőjük, hogy nagyon szépen megformált képek mindannyian. Nagyon jellemzően fogják meg egy-egy természeti képpel a címek formával egyáltalán kifejezhető tartalmát. Nem ismerem az eredetiket, nincs összehasonlítási alapom: önálló műként ennyi mondható el róluk.
Figyelem! Bármilyen objektív értékelésben alighanem a folyóirat e számának legjobban sikerült fejezetei következnek!
A Közelkép-ben Pomogáts Béla: Időszerű-e Petőfi című írása, Csordás Mihály Kosztolányi-idéző sorai (A "titokzatosság és sejtelmesség" ködében) , majd az Évnegyed két megnyitója (Kováts Albert: Hagyomány és újítás, valamint a rendkívül szubjektív és az érzelmek húrjainak kíméletlen pizzicatojára alapozó Martos Gábor Gergácz Berta-megnyitója - A legjobb lenne...) rendkívül hatásos és egyben olvasmányos, értékes részei a VÁRhelynek.
A Premier rovatban olvasható a nem a nagyközönség igényeivel, de rendkívül virtuóz szóhasználattal, széles asszociációval bíró gondolatkörrel íródott színházi kritika Kövér Tamás tollából. Ha "A végítélet napja" írója mindezt olvashatná - gondolom magamban, s jóval szűkebb körrel bíró asszociációval felidézem az ismert anekdotában szereplő írót, akinek tömör válasza most visszacseng a kritikát olvasván: gondolta a fene. A kritika nagyszerű. Egyetlen hibája talán az, hogy az előadást nemcsak a kritika szerzője látta...
Az emléklapok rovatban Tüskés Tibor "Találkozás egy várossal" című rövid írása érdekes módon egy nem régi keletű divat szelétől hajtva juthatott papírra. Korábban nem emlékszem rá, hogy az "őstrancsírozás" divatban lett volna. Napjaink egyik legjobb és joggal népszerű írónőjének kötete hozta fel az irodalom "első vonalába" ezt a szokást, melyet én még mindig nem látok erkölcsileg eléggé megalapozottnak még akkor sem, ha a "sztori" és megvalósítás egyaránt kiváló. De ez csak egy egyéni megjegyzés, mely nem irodalmi értékelés, ugye.
Már csak az Olvasónapló kiváló, Kerék Imre és Cseh Károly tollából származó kritikái és Kaló Béla ismertetője van hátra a VÁRhely legújabb számából.
Utoljára hagytam, mert utolsóként olvasható a kötetben, a szerzőket ismertető rövid életrajzok előtt, Kovács-Gombos Gábor írása Borsos Miklósról, akinek "Mappák mélyéből" származó rajzai díszítik, valóban díszítik a VÁRhely 2003/3-as számát. Ha valamit, akkor talán ennek az írásnak az elhelyezését lehetne a szerkesztő(ség) szemére hányni. Az írás ugyanis kiváló ismertetést ad a Borsos írásokat nem olvasott nézőknek, és valamelyest dadogás jelleggel annak is magyarázatát adja, miért lehet, miért kell egy nagy művész sok esetben kevéssé nagy, első, esetleg a szokásos művészi "önmegsemmisítés" vehemens szokásából kimaradt vázlatait "közkinccsé" tenni. A "kevéssé nagy" fogalmat természetesen tessék úgy érteni, hogy ahhoz képest, ami a vázlatból származott. Hányan örülnének, ha életükben csak egyetlen ilyen vázlatot "izzadnának össze"! Mégis tessék őszintén a szívekre tenni a kezeket: kinek jelennek meg az igazi nagy művek egy ilyen, esetleg a selejtezésből véletlenül kimaradt vázlat láttán? Nem csalódás-e egy félig laikusnak, amikor nemcsak Borsosnak, de az új szokás szerint a nagyon nagyok esetleges, suta vázlatait látja, tele elrajzolásokkal, melyet a művész később - természetesen - korrigált?
Önkéntelenül eszembe jut jó pár évvel ezelőtt annak az akkor, férje halála után látott, magát még mindig jól tartó, de kendős-napszemüveges özvegynek a képe, aki láthatóan mindenkit elkerülve igyekezett kifelé egy budai vár-beli galéria kapualjából. Hóna alatt már üres mappa, melyből nagyon valószínűen, ilyen, "Mappák mélyéből" származó rajzok lehettek egykoron...
Én a kötet elejére tettem volna az írást, megelőzendő minden hasonló gondolatot.

Nem tudom, kell-e, lehet-e összefoglalót írni a VÁRhely legújabb számáról, főleg egy ennyire, hangsúlyozottan vállalt szubjektív kritika után? Annyit talán mindenképpen, hogy egy nagyon változatos, egyéni értékelést igénylő kötete a periodikának ez a most közkézre kerülő példány. Persze ahhoz, hogy hatását kifejtse, érzéseket és véleményeket gerjesszen, mindenképpen először el kell olvasni. És ugye, ez a legfontosabb. A többi (is) már csak rajtunk múlik.
- DI -