Öné a szó

"Fiam, nemsokára nagykorú leszel, kilépsz a nagybetűs ÉLETbe!" - hallhatunk mi végzősök nap mint nap ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket szüleinktől, ismerőseinktől, rokonainktól. Az ember megszokja ezeket az intelmeket, oda se figyel rájuk, azzal van elfoglalva, hogy milyen ajándékot kérjen ballagásra, hogy kitalálja, vajon milyen tételt fognak adni magyar érettségin, vagy, hogy megtanulja a szerenád dalainak szövegét. Közben nincs ideje megállni egy pillanatra, hogy kicsit elgondolkodjon azon, amire úton-útfélen emlékeztetik: még pár nap és hosszú évek után megszűnik középiskolásnak lenni.

Bizonyára nem véletlen, hogy a felnőttek most így odafigyelnek ránk és ilyen komolyan veszik a ballagást, mint ünnepet. Ők már átélték ezt egyszer és tudják azt, amit mi még nem: hogy életünknek legnyitottabb, legérzelmesebb, legfelszabadultabb korszaka ér véget. Én sem érzem még igazán, hogy ez mit jelent, de elhiszem, hogy így van. Próbálom elképzelni, hogy milyen lesz a gimnázium után, ez még megy is, csak azt nem tudom felfogni, milyen lesz nélküle. Hiszen hat évig, amíg középiskolás voltam, az iskola határozta meg életemet: a napirendemet, a társaságomat, a tanulást, a gondolkodásmódomat, a hangulataimat, az egész személyiségemet. Az iskola végigkísért kamaszkoromon, hol egy félelmetes intézményként, ahova nem szívesen léptem be, hol pedig kedves, jól ismert helyként, ahol a barátaimmal találkoztam, jól éreztem magam. Biztos pontként volt jelen a mindennapjaimban. Azzal, hogy elballagunk, elvesztjük ezt a támaszt, ezt a burkot, ami óvott minket a külvilágtól éveken át, s ezt a hirtelen változást nem kis érzelmi teher elviselni. Nyilván ezért vagyunk most a figyelem középpontjában, mindenki igyekszik minket biztatni, istápolni, átsegíteni ezen a nehéz időszakon, ami nem csak az érettségi és felvételi rémével, de a közösség, a barátok elvesztésével is fenyeget. Ez a most kezdődő önálló életünk első igazi főpróbája? Hiszen szeptembertől ha sikerül a felvételi, minden valószínűséggel elkerülünk otthonról, csak két-három hetente járunk majd haza, megszűnik számunkra a család és az iskola mint felügyelő és korlátozó tényező. Onnantól kezdve csak magunkra számíthatunk, azt kell hasznosítani amit eddig megtanultunk. A gimnázium elvégeztével neveltetésünk úgymond lezárult. Ezentúl már senki és semmi nem lesz ránk olyan hatással, mint szüleink és tanáraink középiskolai éveink alatt voltak. Minden más lesz, mint eddig volt.

Mészáros Bence 12/B
Széchenyi István Gimnázium

címlap

zóna

archívum