Lk 3,15-16.21-22. A nép feszülten várakozott. Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Ezért János így szólt hozzájuk: „Én csak vízzel keresztellek benneteket. De jön nálam erősebb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni. Ekkor történt, hogy amikor már az egész nép megkeresztelkedett és Jézus is fölvette a keresztséget, és amikor imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek galamb alakjában leszállt rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.”

János magyarázatának jelentősége a világos különbség- és tanúságtétel, erőssége a szemléletes fogalomhasználat. Az ókori mondásnak gyökerei nyilván jóval visszanyúlnak a római kor története elé: aranyat tűzben, barátot bajban. Nehezen is szabadul a hallgató az "őselemek" egyikétől, melynek valóságos hatását már megtapasztalhatta, szimbolikus használata pedig a kor nyelvi impresszionáló árnyalatainak bizonyossága. A megtörténteket már Lukács, a mai evangéliumi részlet összeállítója tudatosan szerkeszti egymás mellé.
A második mondatban megfogalmazott korabeli nagy kérdés fontosságára utal a tény, hogy amint Jézusnak vannak követői kétezer év elteltével, úgy a Keresztelő követőinek csoportja ma is megtalálható közösségben él Irakban, akikről a TV-ben nemrég lehetett egy ismertető filmet látni. Aligha lehet "túlbecsülni " Keresztelő Szent János hatását korára és követőire: a következetes, a hitét a vértanúságig hűségesen megvalló férfiről napjainkban is sok jószándékú hiedelem kering. Engem is hozott zavarba már a klerikustól hallott "tény, pseudo-dogma", hogy a Keresztelő a "felujjongáskor" már megtisztult volna az eredeti bűntől.
Valószínű, hogy már a korabeli hiedelmek ellen szerkesztették meg a Lukács evangélium történetét, mely egyszer s mindenkorra hivatva lett volna tisztázni a kérdést a szem- és fültanúk tanúságát követve.
A mai igazi kérdés azonban talán az inkább, hogy magával a keresztséggel, de általában a szentségekkel kapcsolatban nem vagyunk-e egy kicsit "szűkkeblűek" magunkkal, amikor magunknak, hozzátartozóinknak, rokonainknak és hittestvéreinknek kevesebbet igérünk és gondolunk, mint amennyit a sacramentum már "eredetijében" is adott. Nem elégszünk-e meg lényegesen, lekicsinylően, néha sértően, bántóan kevesebbel, mint amennyi "jár" nekünk (megfelelő felkészültség és őszinte magatartás esetén)? Nem alacsonyítjuk-e le például a keresztséget a tisztulási rítus szimbólumvilágába, nem "elégszünk-e meg" - mondjuk - csak a Gangesz kényszerű híján a templom kis vizeskancsójával, keresztelőmedencéjével, az abból is csak nagy "diétásan" csöpögtetett nedűvel, s "moderato" (mérsékelt) lelkesedéssel várva hozzá a kegyelmeket?
Míg egyik oldalról az íráson keresztül hangsúlyozzuk a szentségi esemény nagyság- és fontosságbeli fellelhető különbségét, egy szimbolikus cselekedettel szemben annak több nagyságrendbeli felettevalóságát, addig Istent "takarékra" állítjuk, nehogy túlságosan tartósan, tulajdonképpen "hívatlan vendégként" szállást vegyen a szívünkben ebben a merkantilista világban! "Élhetetlenekké" téve a bűnbánókat az Istennel való közösségbe történt felvétellel együtt!
- DI -