Jn 2.1-11 Harmadnap menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: „Nincs több boruk.” Jézus azt felelte: „Asszony, a te gondod az én gondom. De még nem jött el az én órám.” Erre anyja szólt a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt nekik: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: „Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.” Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való - a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták -, hívatta a násznagy a vőlegényt, s szemére vetette: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.” Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.

Sokan indulnak neki úgy az új év első, "igazi" évközi vasárnapja evangéliumának, hogy az évközi vasárnapok "szimplaságához", bevezetésként valami "egyszerű csoda" illik. S ezt vélik megkapni a történetben, amikor a kánai mennyegzőnek a víz-bor átváltoztatásának leírásához csatlakozunk. Ha nem lenne túl vulgáris, talán már kimondta volna valaki - s ki tudja, a valóságban nem mondta-e tényleg ki - indulásként Jézus "kis" csodát visz végbe.
A valóság azonban ennél jóval bonyolultabb is lehet. Hangsúlyozom, lehet, mivel szó szerinti, "szájbarágós" magyarázatot nem kapunk egyenesen Jézustól, csak arra hagyatkozhatunk, hogy ezt az eseményt is próbáljuk beleilleszteni a Messiás teljes ismert működésének sorozatába (miért "lógna ki" abból a rövid, de egységes működésből), az egészből következtetünk vissza az egyesre. Az első gondolat talán az lehetne, hogy a végső és ránk hagyományozott átváltoztatás megelőlegezett történését szemlélhetjük a lakodalom eseményei közepette, hogy később majd visszagondolhassunk erre, amikor nem kánai mennyegző borát, hanem a testté vált kenyeret, a vérré vált bort ízleljük...
Villantsuk fel a történet olvasása, az azon történő elmélkedés alatt az Ószövetség házasságainak, a házasság földi léten túl extrapolált értelmezésének a képét, jusson eszünkbe az Énekek éneke gondolatvilága, a szövetség analógiája, a házasság örömünnepe! Ekkor már nem vagyunk messze attól, hogy egyrészről Jézus közvetett utalásaként az égben köttetett földi szövetség megbecsülésére, ugyanígy az égi szövetség jogos örömként történő elkönyvelésére gondoljunk, jogosan - amiről annyian mondanak szavakat, de talán legismertebbnek Sziénai Szent Katalin művei gondolatvilágát érezhetjük-, egészen, mondhatni misztikus egységben, de legalábbis nagyon közel a kánai mennyegző valódi szimbólumgazdagságához.
Ha pedig annyira távol áll tőlünk - esetleg a saját negatív tapasztalatunk kivetítésével - ennek a héber örömünnepnek a hangulata, ha nem hisszük el, hogy ilyen jézusi is lehet egy házasság, s ilyen ideális házasságszerű a kapcsolat Istennel, akkor legalább annyit olvassunk ki a történetből, amit Benyik György prof. úgy fogalmazott meg:" Isten nem féltékeny az örömeinkre. "
Így pedig - amolyan év-indításként -, nem is olyan "évközi" ez az evangélium.
- DI -