A látogató nem a szakma szempontjai szerint ítél

Mert mi a tárlat célja, kiért van a tárlat? A kiállítókért, az ítészekért, a látogatókért-e? Több válasz-kombináció is lehetséges. Az lenne a jó, ha a Soproni Őszi Tárlatot mindenki magáénak gondolhatná, hiszen végső soron az őszi tárlat Soproné.

Lehet-e egyáltalán úgy sikeres kiállítást rendezni, hogy a megmutat(koz)ás jellegében a művész megnyilvánulása, a szakmai megítélés és a közönség igényének kielégítése megfelelő arányban jelentkezzék? Úgy is kérdezhetnénk, hogy e felsorolt három szempont között melyik a legfontosabb? Kinek, melyik a legfontosabb?

A kiállító művészek egyetlen közös vonása, az hogy - valamilyen módon - mind Sopronhoz kötődnek.

Az ő szemszögükből szemlélve az eseményt, kétségtelen, hogy rangot jelent a kétévente egyszer megrendezendő tárlaton kiállítóként jelen lenni. A soproni jelző ez esetben - a meghívottak névsora tanúsága szerint - a Sopronból elszármazott, vagy akár egykor tanulmányai által Sopronhoz kötődő művészeket egyaránt megilleti. Így a tárlaton Asszúpataki Hasznos László, Barka Ferenc, dr. Benkő Ferenc, D. Hoffer Erzsébet, Dakó Judit, Eva Triller-Wiegisser, Fejér Zoltán, Gáspárdy Tibor, Giczy János, Grabner József, Gyimóthy Zsuzsa, Gyulai Líviusz, Hertay Mária, Horváth Endre, Kelemen Tibor, Kótai József, Kovács Gombos Gábor, Kovács György, Kutas László, Magyar Mónika, Magyarné Derszib Eti, Pál György, Preiner Zoltán, Richly Zsolt, Rozmán Zoltán, Simon Ferenc, Soproni Somlai Attila, Sulyok Gabriella, Sz. Egyed Emma, Szabó Béla, Szényi Zoltán, Szepes Péter, Szőcs Géza, Szücs Szabó Sándor, Török Bernadett, Tranta Julianna, Újvári Gábor művei láthatók.

Ilyen rangú eseményen az csak természetes, hogy mindenki - tudatosan vagy sem - ars poetica-ját leginkább hordozó alkotásaival képviselteti magát. Az első látásra igen heterogén technikai, formai és tartalmi sokszínűségből, azért a kellően határozott és kiforrott (művész)egyéniségek kitűnnek. A művésztársadalomnak ilyen jellegű "együttmutatkozása" önként kínálja fel az összehasonlítás eredményezte rangsorolást.

A szakma véleménye érvényesült a képek zsűrizése során.

Kiss György Munkácsy-díjas szobrászművész, dr. Pogány Gábor művészettörténész, Rátkai György grafikusművész, Szentgyörgyi József Munkácsy-díjas festőművész jól végezte a dolgát - mondja a tárlat rendezője, Askercz Éva művészettörténész. Idén az alkotások között nagyobb számban jelennek meg olyanok, amelyek modernnek tekinthetők, abban az értelemben, hogy a jól ismert soproni utcarészletek, vagy csendéletek ábrázolása helyett gondolatokat fogalmaznak meg; gondolatokat, amelyek mögött ott van maga az ember. Az eddigi tárlatok közös vonás az volt, hogy ezeken mindig kiváló alkalom nyílott a professzionális és a "vasárnapi" festők közös megjelenésére, a soproni művészetkedvelő közönség előtti bemutatkozásra.

A közönség tobzódik a látványban és abban a - valós vagy vélt - tudatban, hogy a soproni művészek színe-java mind őérte egy helyen van. A tudat, hogy egy szakmai zsűri által kiállításra alkalmasnak találtatott műveket lát, támpontot ad a művek és alkotóik megítéléséhez. Azonban a közönség nem (csak) a szakma szempontjai szerint ítél. A művész szerencséjére, vagy szerencsétlenségére a legtöbb esetben a közönség véleménye - bármilyen nemű szándékból vagy irányból - a legkevésbé sem befolyásolható.

A látogató legfeljebb elcsodálkozik egy-egy újszerűnek vagy szokatlannak tartott megoldáson, értékeli az eredetit, a középszerű előtt pedig továbbmegy, majd elégedetten állapítja meg - nagyon is elfogultan, vagy éppen előítéletekkel teli -, hogy az igazán jó soproni művész mégiscsak az, akit ő eddig is annak tartott.