Lk 1.1-4, 4.14-21 Mivel már sokan megkísérelték, hogy a köztünk beteljesedett eseményeket leírják, úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének, jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek szorgalmasan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent, tiszteletreméltó Teofil, hogy meggyőződjél róla, mennyire megbízhatók azok a tanok, amelyekre tanítottak.
Jézus most a Lélek erejével visszatért Galileába. Híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógákban, és mindenki magasztalta. Amikor Názáretbe ért, ahol nevelkedett, szombaton szokása szerint bement a zsinagógába, és felolvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták neki oda. Szétbontotta a tekercset, és épp azon a helyen, ahol ez volt írva: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. S elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.”

Már nem is egy példán tanulhattuk meg, hogy kevés dologban lehet igazán megbízni. Mindenképpen ide sorolhatjuk - szerencsések - a családunk felmenő ágát, a társat, akivel eggyé váltunk a házasságban. Egy-egy legendás, ritka barátságban adódó tiszta pillanatok kerülnek még a bugyorba, s ehhez csapódik hozzá alkalomtól és eseménytől, környezeti változóktól nagyon is függő módon bármi más, esetlegesen és ideiglenesen. Pedig nagyon szeretnénk hinni mindenkinek, jó lenne rábízni magunk akárki másra! Mennyire más volna a világ, ha akár az első jöttmentben is megbízhatnánk, ha legalább a hírek, az újságcikkek, a világ forrásai igazak lennének. Nem úgy általában, nem magukban és magvukban, hanem annak a teljes igazságnak a jegyében, melyet tőlünk független értéksorrend tagjának vallunk, és az igazság fogalma annak annyira az elején található.
Az igazság azzal, hogy az abszolúttól magát függetlennek valló embernek kiszolgáltatottá, esetlegessé, relatívvá vált, elvesztette varázsát és abszolut voltát, és ebbe ma már csaknem minden belesorolható. Ott tartunk, hogy mindenkinek annyira van igazsága (igazságként elénk tárt jogi győzelme Justitia kendő alól kikacsintgató szeme előtt), amennyiért éppen az ahhoz a hazugsághoz tartozó kimosdató ügyvédet meg tudja vásárolni. Népszavazással, közvéleménykutatással döntenek róla, mi is az igazság, legszívesebben Pilátust idézik; dobódunk is rendesen egyik faltól a másikig, csak tudjuk elviselni a pofonokat.
Nem új a jelenség, mindig is alapvető problémája volt az élőknek, hogy mennyire hihető, amit hallanak, mennyire megbízható a forrás? Ki tudná ezt jobban megítélni, mint az emberi magatartást annyira tanulmányozó orvos, aki egy istenszeretőnek, teophylos-nak, de ha úgy tetszik minden idők minden Teofiljának szükségesnek tartja, hogy még idejében, az ilyenkor szokásos torzítások megjelenése előtt az igazsággal, megbízható forrással szolgáljon. Ugyanis az is régi tapasztalat, hogy a hazugság, a ferdítés nagyon hamar kikezdhető, de mindig csak utólag, s ha mások nem is, de az utókor "bátrai" kimondják felette a szentenciát.
Ráadásul Lukács nem egyszerűen az emberek igazságát írja meg, hanem magát az Igazságot, az Úttal és az Élettel együtt. Hogy az apostol Lukácsban később is az orvost üdvözli, az arra utal, hogy neki nem kellett "foglalkozást" váltania, orvosból evangélistává lennie; sosem állt távol az igazságtól.
Minden kor minden keresztényének, a vívódó, a hitetlenség kísértésében élő hívőjének ma is ugyanaz a kérdése: "mennyire megbízhatók"? Persze, nagy mosolyogva gondol most mindenki arra; attól még, hogy kimondják róla, nem lesz egy írás hitelessé. S ez így is van. Az Írás nem azért van, hogy első és mindent lezáró pecsét legyen az igazság oklevelén, csupán arra szolgál, első lépésként, hogy a kereső ember elinduljon. Igen, valamikor ismét vissza fog térni a könyvhöz, már egy egészen más szívvel; ha lehet, még szomjasabban, mint az első olvasáskor, de közben lezajlott a bizonyítási folyamat arról, hogy akkor valóban "beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok". Isten mindenkor a legteljesebb jelenben üti rá a hitelesség pecsétjét a kereső kis "bizonyítványára". Sansz ez mindenkinek. Azoknak is, akik még csak keresik az igazságot, mert elvesztették, amit eddig annak hittek, azoknak is, akik sokáig annak a tévhitnek a rabjai voltak, hogy ők birtokolják azt egyedül. Meg lehet ugyanis győződni arról, amit nem látunk (Zsid 11.1).
- DI -