Lk 4.21-30 Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia?” - kérdezgették. Így szólt hát hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, magadat gyógyítsd! A nagy tetteket, amelyeket - mint hallottuk - Kafarnaumban végbevittél, vidd végbe itt, a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy prófétát sem látnak szívesen a saját hazájában. S igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán.” Ezt hallva mind haragra gerjedtek a zsinagógában. Felpattantak, kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt köztük és eltávozott.

A jámbor názáretiek meglepődésén csodálkozunk, szangvinikus viselkedésükön esetleg megbotránkozunk. Csakhogy őket az egyistenhitben szigorúan arra tanították, hogy az ő féltékeny istenük nem enged meg senki mást elfogadni, csak azt, akit ő küld. Azt pedig a zsidó ember azok után "joggal" várja el, miközben népének története az isten törődésének bizonyítékaival, csodákkal teletűzdelve, egy idő után valamilyen módon egyidejűvé, jelen idejűvé vált, hogy személyesen győződhessen meg arról, amit máshonnan már hallott: Jézus csodákat művelt. Istennek a jelenben sokszor kiismerhetetlen szándékai azonban nem találkoznak a zsinagóga látogatóinak igényével. Jézus utal is erre, két példát is felhozva a múlt nagy eseményei közül, de ez inkább úgy hat hallgatói dühére, mint olaj a tűzre. S a csoda akkor következik be, amikor senki sem várná: aligha képzelhető el egyébként, hogy egy ennyire feldühödött, a vallástól - hamisan? - túlfűtött tömegből Jézus sértetlenül távozzon. A "népítélet" elmarad: Jézus "áthaladt közöttük".
A történet akarva-akaratlanul is a jelenben folytatódik és azt a kérdést teszi fel az olvasónak, mennyire ismeri és mennyire ismeri fel Jézust a környezetében? Keveset gondolunk erre a lehetőségre, Isten "bemutatkozására". Pedig egész kereszténységünk erről szól. Isten és a másik ember (de legfőképpen a magunk) számára naponta, folyamatosan, egy életen keresztül kell kialakítanunk erős egyéni akarattal és fáradhatatlan együttműködésben Istennel, "istenképűségünket", s mivel számunkra a történelemben Ő Jézusban jelent meg, vált elképzelhetővé, így a kialakítás célja a Jézus-arcúság elérése. A folyamat, életünk lényege, ahogyan "kiformálódik" életünkben a Krisztus arc. Többektől hallottam, hogy az utolsó ítélet egy nagyon egyszerű "pofavizit" lesz; akinek Krisztus arca van, az mehet, akinek nincs, az marad. Nyilván nem megszűnő útlevelünknek a határőröket zavarba hozó egyenarcára gondolunk, hanem az egész személyiségre, mint képre, ami belőle a környezetre kivetül, ahogyan megfeleltethető a Mesternek.
A "Názáreti" átélte csalódást mindenki megtapasztalhatja, aki valamilyen irányban - elsősorban a jobbik irányban - megváltozik. Azt mégcsak enyhe borzongással, de megértéssel kiséri a közvélemény, ha az ismerős rossz útra lép, még ha jogi következményeket - státustól függően- kilátásba is helyez. Az "természetes", azt meg lehet magyarázni: ősökkel, hajlamokkal, környezettel, miegymással. A jóra azonban nagyon kevés a magyarázat. Jézusban ez a jóság, ez a fejlődés (aminek különböző vetületeiről egyre inkább nyíltan beszélnek hívő teológusok is) megbocsáthatatlan és botránkoztató.
Miközben "megvigasztal" az olvasott történet, hogy "nem is vagyunk olyan kirívóak" nemzetinek tartott tulajdonságunkkal, amikor a kiemelkedettet vissza akarjuk húzni a föld sarába, keressük folyamatosan Krisztust magunkban és környezetünkben. Noha képes rá, de ritkán fordul elő a valóságban, hogy csak úgy "áthaladna". Jézus lépéseinek nyoma marad. Útja "nyílást vágott". Benned, bennem, bennünk, a világon. A megszentelt földre már másképp lépünk, és keressük Isten öntörvényű tetteit, melyet, mint potenciális képmásokon, mindannyiunkon bemutat.
- DI -