|
Ritkán látható bravúr
Shaw Sopronban
Jerome Kilty
Kedves hazug
Játék két felvonásban
Fordította: Mészöly Dezső
Mrs. Patrick Campbell: Andai Györgyi
G.B.Shaw: Szélyes Imre
Díszlet: Székely László
Jelmez Torday Hajnal
A rendező munkatársa: Perlaki Ilona
Rendező: Szilágyi Tibor
Pedig úgy nézett ki, hogy Sopronnak ez nem sikerül. Nézem a jegyzeteimet (mert készülni mindenkinek illik). Az elsők dátuma - ha a számítógépem adatai "el nem másztak" - 2002.július. Igen, akkor is készültünk Még talán csak az első hírek kaptak szárnyra, de máris előre örültünk: Sopron ismét klasszikust fogad. Ám az öröm korai volt; akkor is nagyon sajnáltam.
Vissza-visszanyúltam az elmulasztotthoz, és ahogy peregtek a napok, úgy fogant meg bennem a fundamentális kétség: megérdemeljük-e ezt a privát, de klasszikus levélváltást, ha az iskolában Shaw már nem tananyag, ha sorra az értetlenség és ismeretlenség bizonytalanságába hulltak az orvosi rendelésen el-elpottyantott Shaw-sziporkák, és ha már a magyarázat is alig használt? Megérdemeljük-e a szemérem ezen ritka dicséretét ebben a plátói szerelemben, ha ma mindez nem általános, nem megszokott, s ezért nem is általánosan elfogadott igazként? Lehet-e érdekes egy ennyire a mélységbe hatoló párbeszéd a színház olyan egyéni és olyan torzító világából, amikor ma már csak az érdekes, hogy kinek milyen őse mit követett el, ha mások, a családi vérközösségek erkölcsi meghurcolása a divat, hogy a saját bűnök halványodjanak? Mit mondjak, kétségeim voltak.
Ne tagadjuk! Majdnem kudarcba fulladt a jelenlegi soproni próbálkozás is a darab szírevitelére: betegség tette kétségessé a darab előadását, s bár ez a végeredmény felmutatásakor vajmi keveseket érdekel: a soproni premier egy ritka, nagyon megbecsülendő bravúr önmagában. Még egy-két hete is más szereposztást olvashatott a kisszínház előterében szóróanyagokat gyűjtögető látogató.
Nem lennék ugyanakkor meglepve, ha a média az extremitások mellett azokra a szavakra lenne vevő, melyet jelen darab egyik angolszász rendezője (a darab címe itt Dear Liar) vetett papírra, melyben Shaw gátlásosságát, szociális félszegségét, méginkább Ellen Terry-hez fűződő viharos és zavaros kapcsolatát tárgyalja, hogy ezek után vezesse a rév átmeneti biztonságába (természetesen a számítás és tudatosság visszataszító bűnével együtt). Az már csak hab lenne a tortán, hogy eme gyermektelen, szexuálisan sok kívánnivalót maga után hagyó kapcsolat ezek után nyilván ebbe a pótlólagos plátói irányba fejlődött.
A feszültség, a vállalkozás óriási méretei ( kétszer nyolcvan oldal memoriter és hatalmas tempó, kisszínházi körülmények) hatották át a bemutató előtti napok hangulatát.
A Liszt Ferenc Központ kisszínháztermébe lépőt ismét osztott nézőtér fogadja, középütt valóban csak a játékhoz legszükségesebb eszköztárral, a szín két végén klasszicizáló boltívekkel, ülőrésszel. Fogasról, menet közben cserélgetett, többnyire kiegészítőkkel "ujjávarázsolt" ruhatárral, ügyesen beadogatott eszközökkel, melyek mégis szervesen beleépülnek a játékba, annak kihagyhatatlan elemeiként. A spártai külső egyáltalán nem szegényes: tudatosan redukálja , osztja a tárgyakat szükségesre és nélkülözhetőkre, mely utóbbi csoportból egyet sem találunk a kis színen, s nem is hiányoznak. Egészen más köti le a figyelmünket.
Ahogyan nagy zenei előadóművészeknél tapasztalhatjuk csak: megjelenik a színen két ember. Belépnek. Nem, nincs antré, nincs levonulás, bevonulás, valódi vagy jelképes "dobpergés". Belépnek közénk, folytatják mindazt, amit valamikor elkezdtek, megjelenítik felolvasásban, eljátszásban, visszaemlékezésben és álomképekben mindazt, amit ezen két hosszú életű ember hosszú kapcsolatából fontosnak tartanak. Valami tehát nem elkezdődik, hanem folytatódik, s már a történések sűrűjében vagyunk.
Hihetetlen lendület, melyet a néző kénytelen átvenni, mert másképpen "lemarad". S nemcsak a lendület sodró, de óriási amplitúdójúak a dinamikák is. Hatalmas, kiabált szavak és suttogott vallomások váltják egymást, miközben meglepődve látjuk, hogy a két ember valódi kapcsolatához egyetlen személyes érintés sem szükséges. Az intimitás - ki fogja ezt észrevenni? - nem a hálószobában kezdődik!
Egyetlen hatalmas, néha kétségbeesett, és egy kellőképpen alig sajnálható, de békés végkifejlet felé rohan a két élet, az akkori világ legnagyobb drámaírójának és egy vezető színésznőnek furcsa és nagyon egyéni románca az élettel együtt hanyatlik, hogy valamiképpen egyik részről egy transcendens vágy, a másik részről egy szarkasztikus, ironikus gondolatszövéssel tompított fájdalom legyen a vége. Közben lezajlik két nagy világégés, sikerek és kudarcok múlnak, hírességek tűnnek el és tűnnek fel. Rettenetesen modern darab!
Szilágyi Tibor már rendezte Jerome Kilty drámáját. Új férfi főszereplője is onnan, a múltból "ugrott be", hogy nem egyszerűen megmentse az előadást, de hogy sine qua nonja legyen a soproni bemutatónak. A rendezés értő módon és rendkívül finom eszközökkel dolgozik: ami észrevehető, az a dinamikai megoldások váltakozása, a tudatos, rendkívül aprólékos és virtuóz instrukcióáradat, mely azonban úgy látszik, hogy mint valódi étek az éhező testbe, szervesen, már különválaszthatatlanul beépül. Talán nem is lehet - nem is kell - különválasztania saját mozdulatokat a begyakorolttól. Félelmetes ritmusváltások, hatalmas csöndek és kibogozhatatlan ágrengetegként egymásba kapcsolódó dialógusok folyamata az, ami a ritmust megadja, ami a rendező akarata szerint teszi játékeszközévé a nézőt. Mert a soproni előadás magával ragadó! Nem hagyja, hogy bárki is képes legyen megmaradni a külső szemlélő távolságtartó, talán hűvös, talán felülről lenéző szerepében. Nagyon kevés nagy előadás, de azoknak kivétel nélkül jellemzője ez a "szívóhatás".
Andai Györgyi játéka nagy élmény. Mozdulatai, tétova, meg-megálló elindulásai, melyek olyan észrevehetetlenül keverednek az örök nő mindig aktuális, de soha nem bántó eszköztárával mind-mind azt szolgálják, hogy ne maradjunk meg a játék során a tehetséges vezető színésznő portréjánál, hanem az együttérzés, az empátia szintjén legyünk részeseivé egy asszony megismételhetetlen, tehetséges életének, annak büszke hanyatlásával együtt. Ha visszagondolok, hogy mennyire kevésnek is tűnik az a szituációegyüttes, melyben mindez megjelenik, magam is meglepődöm, Színpadi próbát, a magány perceit és az "évek helyett órák" márványbafaragottnál tartósabban megmaradó élményét látjuk váltakozva, s hozzá még néhány biztos vagy tétova, a kortól függő minőségű lépés. Ennyi lenne? Igen, s hozzá még az, ami valóban azzá teszi, amit ma láttunk. S ezt szavakkal, hatalmas, de többnyire visszafogott érzlemmel, a humornak valami egészen különlegesen mély változatával, mely elviselhetővé teszi mindazt, amit átélt. Nagy és érett színészi teljesítmény! Talán jutalomjáték.
Nem láttam Szélyes Imre korábbi Shaw alakítását, ezért nem tudom, milyen irányban haladt a szerepformálása, de azt tudom, hogy aligha lehet árnyaltabb képet festeni egy emberről ebben a darabban, akit G.B.Shaw-nak hívtak. A szerep nehézsége, az annyira sokféle, az annyira kiismerhetetlen és robbanékony, néha moralizáló, máskor a gúny legerősebb eszközeitől sem visszariadó színiiró alakja mintha Szélyes Imre számára egyáltalán nem lenne feladat, hanem csupa lehetőség. Mint zuhanó ragadozó csap le a végszóra, hogy ismét felfelé, magasba íveljen a mindig aktuális gondolatokban. Egyszer alig tudjuk követni a hatalmas ritmust, egyszer-egyszer szívesen vennénk, ha szép orgánumából többet csepegtetne a suttogások közé, néha már-már sematikusnak érezzük a boltívek kerülgetését, de mindannyiszor érezzük, hogy nem csak a külső, de a belső legmélyebb rezdüléseiben jelenik meg a nagy drámaíró a piciny soproni színpadon. Érezzük a hely szűkösségét, hogy utána már-már zavaró legyen az az intimitás, amellyel saját legféltettebb érzéseinket mondja el, a mi könnyeink csorognak a szeméből: arra gondolunk, hogy nem szemérmetlenség-e bennünket a másik száz ember előtt így "kitálalni"? Pedig csak ő, csak Shaw van a színpadon. Rendkívül szerencsés találkozásnak kell minősítenünk az ember találkozását a szereppel, s magunkat, a mai találkozásunkat a megtestesült géniusszal. Köszönettel tartozunk duplán a teljesítményért.
Akik a Soproni Petőfi Színház Kisszínházának Jerome Kilty előadását láthattuk, már tudjuk: Európa nincs messze, Európa itt van közöttünk, ahol ilyen előadás létrejöhetett. Nem provinciális, hanem a világ nagy színpadaira kívánkozó bemutatót láthattunk: európai kultúrával, az európai magatartásról az egyetemes, a legkíválóbb színjátszás eszköztárával és autentikus személyeinek közreműködésével. Egy olyan este van mögöttünk, amire Sopron ismét büszke lehet.
- DI -
2004. február 06., péntek 22:28
|
