CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2023. jĂşnius 6., kedd, Norbert, Cintia napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

SzínházVilág  

Tennesse Williams esete Sopronnal


A vágy villamosa


két részben

Fordította: Czimer József

Blanche: Nagy-Kálózy Eszter
Stella: Németh Borbála
Stanley: Selmeczi Roland
Mitch: Incze József
Eunice: Kovács Nóra
Steve: Bregyán Péter
Pablo: Petőcz András
Ápolónő, mexikói asszony:Horváth Eszter
Orvos: Tándor Lajos
Pénzbeszedő:Ozsgyáni Mihály

Díszlet: Menczel József
Jelmez: Kárpáti Enikő
Zenei szerkesztő:Vasvári Pál
Dramaturg: Hársing Hilda
A rendező munkatársa: Simon Andrea

Rendező: Rudolf Péter

Tennesse Williams darabját minden kritikusa "időtállónak" titulálja, másoknak az a véleménye, hogy nem túl jó darab, de van egy önmagában megmagyarázhatatlan tulajdonsága: "működni kezd", csaknem önmagában, a színpadon. Jelen írás szerzőjének fiatalságához tartozik a mű szerzője nevével és színdarabjaival együtt. Talán nem megsemmisítő önkritika, ha fiatalságát is látni véli, ahányszor újra "darabközelbe" jut. Ez a lehetőség minden egyes alkalommal nem csak azt jelenti, hogy az elesettek szószólóját magyarországi forgalmazásában jósnak minősítse, de minden egyes alkalom lehetőség arra is, hogy szociális érzékenységén javítson, amikor az a bizonyos szociális védőháló itt és most csak virtuálisan létezik: ne adj Isten, hogy beleessünk!
Azt hiszem, hogy a darab rendezője, Rudolf Péter, mindezt maga is legalább ilyen jól tudja, sőt, többet is tudhat ennél, mert igencsak impresszionáló eszközöket alkalmaz arra, hogy megpróbálja "szituációba hozni" a nézőket. Az előadás bevezető képsora, melyben a fenti nyitókép is, mint valami szocreaál emlékeztető, látható, valamilyen módon sokkoló, ugyanakkor rendkívül impresszív. Durvaságával, hangulatával, kozmikus és szituatív jellegével ugyanúgy megteremti a kor Amerikáját, mint a ma hic et nunc-ját. Az előadás egyik nagy és tömör, különösen figyelemre méltó jelenete, mely ugyanakkor kopogtató iránytű is annak, aki még a ruhatárban felejtette volna magát.


A színpadon a "vágy villamosának" pályája húzódik. Csak kétszer törik meg a színészeket a mozgásban rendkívüli módon, de nem véletélenül akadályozó vaspálya: egyszer az említett látványos bevezetőben, másodszor a záró képsorban, amikor a villamoson érkező Blanche-t a vágy villamosának hamis pályáján vezetik immár az elmegyógyintézetbe. Közben pedig a villamospálya mindig csak akadály, mely egyrészről határok közé szorítja a mozgást, másrészről amelyen a végkifejletig a legbanálisabb eszköz - egy fürdőkád, de ha úgy tetszik, életünk a maga banalitásában - közlekedik. A hatalmas, vízszintesen és függőlegesen is osztott színpadtér lehetőségeivel-nehézségeivel folyamatában sikeresen birkózik meg a színpadi gárda, a hátrafelé süket, a hangvisszaverődéstől megfosztott színpadtér azonban nem mindig és teljes egészében megoldható feladatot ró a színészek beszédtechnikájára.


A darab mondanivalója: a vágy nem tartozik az amerikai életforma terminus technicusai közé, ha nincs komoly anyagi alapja. Nem lehet hamis alapokra támaszkodó kiindulási pont senki terveiben, még ha az a legmélyebb humánum feltételezett kötelességeire is támaszkodik. A soproni előadás fokozottan hangsúlyozza a ma már itthon is divatos fogalmakat, melyek középszerű ismerete (ismeretlensége) nem lehet idegen egyetlen színházlátogatótól sem.
Az előadás szereplői, miközben egy zártkörűnek tűnő, erősen kamara-jellegű előadást játszanak, egyszer-egyszer tudatosan "nyitnak" a közönség felé. Ennek legfeltűnőbb, egyúttal legsokkolóbb formája a végkifejletben, amikor Blanche "számonkéri" saját sorsát a környezetén. Kiáll a színpad szélére, a közönség felé fordul, mely "nem bújhat el" a kérdés elől, hiszen a villanyokat felgyújtják (néhányan már a végső tapsra mozdítják csuklóikat), majd - hangos feleletet nem kapván - visszafordul a színpad irányába, villany le, és folytatódik, de már másképpen, a rendező szándékai szerint, a néző felelősségétől "sújtottan" az előadás.


Nagy-Kálózi Eszter Blanche-a nagyon összetett, kórtanilag azonban nagyon is szimpla szerep. Ezt a kettősséget kell a színésznek természetesnek tűnően megoldania, mely jelen esetben nagyon jól sikerül. Az árnyalt, kecses mozgású, törékeny nőlak valódi képe a töredékeken keresztül, néha kicsit ugrásszerűen, de folyamatában bontakozik ki, lesz belőle egy nimfomán, krónikusan hazudozó alkoholista, amerikai módra "deklasszált elem". A szerep nagyszerű lehetőségeit a színészi képességek sokoldalú kibontakoztatására, megjelenítésére Nagy-Kálózi Eszter kihasználja. Az esztétikai határon mindig jól egyensúlyozva találja meg a szerep ízlésbeli netovábbjait, mely "tiltó táblák" nem befolyásolják az alakítás hitelességét, a nézői élmény nagyságát. Mindig, még a végső fázis határmezsgyéjén is megőrzi emberi méltóságát szikárságában, a Tennesse-nyújtotta egérutat (megtisztíthat az elfogadó közösség) kihasználva.


A főszereplővel szemben, lesimítatlan betonfalként meredezik, egységben, a darab többi alakja, beleértve Blanche húgát, Stellát is, aki erőtlen is, paradox módon megállapodott is már ahhoz, hogy "kinyúljon" igazán a falból. Németh Borbála megengedő, mozgáskultúrájában is "egyszerű" szerepe jól beleillik a környezetbe, a feszültségeket mérséklő, "puffer-magatartása" valóban gyenge ahhoz, hogy befolyásolja a szerző-kigondolta végkifejletet.


Stanley megformálása hálás szerepnek bizonyult a magyarországi előadásokban. Ahogyan végigolvastam a kritikákat, nem találtam mást, mint egyhangú elégedettséget a figura primitívségét, rosszindulatát vagy éppen erőszakosságát illetően. Selmeczi Roland sem cáfol rá az elődökre: stereotíp figurájából hiányzik minden egyéni fellobbanás, mintha a rendezői utasítások "össztűzében" élné meg a feladatot. Mindazonáltal egyértelműen Williams-i figura ízig-vérig.


Incze József Mitch-éből valami többet érzünk. Nem hiszem, hogy csupán a lírai egyvelegből következik mindez, de toporgó brillantinos munkásfiigurája, esetlensége, primitív, de őszinte ragaszkodása lényegesen bonyolultabbá teszi az alakot, mint annak mechanikus megformálása tehetné. A közönség három megnyílvánulásából kettő az ő színpadi jelenlétéhez kötődik. Ha ez nem is mindent, de valamit jelez. Érthető szövegmondását külön kiemelném, mely még az érzelmek torzította hangban is megmarad.


Petőcz András Pablo-ját kell még külön megemlítenem, márcsak azért is, mert a modern, osztott darabmegjelenítés cezúrájaként az ő klarinétjátéka hallható. Valamilyen módon ekvivalens egy, a magyar színen átvonuló cigányprímással, dividálva a jeleneteket. Játékának színvonala nem hagy maga mögött semmilyen kívánnivalót.

Most pedig, miután végigtekintettünk a darab színreállítóin, külön is dicsérve a rendező, Rudolf Péter soha nem felesleges, nem l'art pour l'art egyéni ötleteit, mondjuk el, hogy az előadás jelmezei jók, a zenei szerkesztő nem túl nehéz dolgát jól látta el, s a dramaturg is teljesítette a feladatát: korunkhoz méltóan durvává alakította a nyelvhasználatot.


A felteendő utolsó kérdés a kritika írója szerint így hangzik: milyen hatást váltott ki (vedd hozzá még jelen és jövő időben!) Tennesse Williams A vágy villamosa a soproni közönségben? Csak egyetlen előadásról, a látottról nyilatkozhatom, ebből formálhatok véleményt. Három közönségmegnyílvánulást hallottam (a hatból a másik három mobil telefonhang, kétszer, egymás után ugyanaz, majd később egy másik). Az első kettő, taps, egy-egy lírai jelenet látványos megoldásának szólt, a harmadik pedig - talán a legmegdöbbentőbb - magának a darabnak. Ennek elemzéséhez fel kell még egy-két kérdést tennünk: mi a műfaja A vágy villamosának? A címsor csak ennyit említ: "két részben", de nem kell filoszi képzettség, hogy a klasszikus tragédia elemeit fedezzük fel a darab folyamán. A logikai sor következő eleme az, hogy megkérdezzük: a főszereplő állapota, akár átmenetileg is, ellentmond-e ennek a megállapításnak, vagy, s ez jelen sorok írójának a véleménye, ugyanúgy, szervesen beletartozik a tragédia oksági folyamatába, mint bármi más. Ha most azt mondom, hogy a részegség állapotában a székről leeső Blanche-nak milyen reakciót kellene kiváltania a szokványos formában a nézőben, akkor nem járok messze az igazságtól, ha úgy válaszolok: a döbbenetet, a szánalom csendjét. Nos, a soproni színházban hangos nyerítés, utána pedig egy-egy nyihogás kisérte a főszereplő bukdácsolását (felnőttek ültek a nézőtéren). Azt kell mondanom, hogy Tennesse Williams - a hanggal arányos mértékben - nem a szándéka szerinti hatást váltotta ki a soproni közönségben. Ez a közönség jó része a nagyszerű és egyértelmű bevezető, a szájbarágósan tiszta, a nagyszerű nyelvi eszközökkel megmagyarázott, a szituációkból ordító tragédiát nem érzékelte: ha úgy tetszik, megbukott irodalomból (messzebb nem merek menni). Ez volt Tennesse Williams esete Sopronnal. Már látom, hogy módosítanom kellene a címen, mely most már így hangzana: Sopron esete Tennesse Williams-szel. Egy erőszakon nevelkedett, azon eldurvult lelkű embersereg már a tragédia alapesetét sem ismeri fel, mert a tragédiát látja alapesetnek, természetesnek, nem meglepőnek. Meglepő?
DI



2004. február 08., vasárnap 07:24


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület