|
Tennesse Williams esete Sopronnal
A vágy villamosa
két részben
Fordította: Czimer József
Blanche: Nagy-Kálózy Eszter
Stella: Németh Borbála
Stanley: Selmeczi Roland
Mitch: Incze József
Eunice: Kovács Nóra
Steve: Bregyán Péter
Pablo: Petőcz András
Ápolónő, mexikói asszony:Horváth Eszter
Orvos: Tándor Lajos
Pénzbeszedő:Ozsgyáni Mihály
Díszlet: Menczel József
Jelmez: Kárpáti Enikő
Zenei szerkesztő:Vasvári Pál
Dramaturg: Hársing Hilda
A rendező munkatársa: Simon Andrea
Rendező: Rudolf Péter
Tennesse Williams darabját minden kritikusa "időtállónak" titulálja, másoknak az a véleménye, hogy nem túl jó darab, de van egy önmagában megmagyarázhatatlan tulajdonsága: "működni kezd", csaknem önmagában, a színpadon. Jelen írás szerzőjének fiatalságához tartozik a mű szerzője nevével és színdarabjaival együtt. Talán nem megsemmisítő önkritika, ha fiatalságát is látni véli, ahányszor újra "darabközelbe" jut. Ez a lehetőség minden egyes alkalommal nem csak azt jelenti, hogy az elesettek szószólóját magyarországi forgalmazásában jósnak minősítse, de minden egyes alkalom lehetőség arra is, hogy szociális érzékenységén javítson, amikor az a bizonyos szociális védőháló itt és most csak virtuálisan létezik: ne adj Isten, hogy beleessünk!
Azt hiszem, hogy a darab rendezője, Rudolf Péter, mindezt maga is legalább ilyen jól tudja, sőt, többet is tudhat ennél, mert igencsak impresszionáló eszközöket alkalmaz arra, hogy megpróbálja "szituációba hozni" a nézőket. Az előadás bevezető képsora, melyben a fenti nyitókép is, mint valami szocreaál emlékeztető, látható, valamilyen módon sokkoló, ugyanakkor rendkívül impresszív. Durvaságával, hangulatával, kozmikus és szituatív jellegével ugyanúgy megteremti a kor Amerikáját, mint a ma hic et nunc-ját. Az előadás egyik nagy és tömör, különösen figyelemre méltó jelenete, mely ugyanakkor kopogtató iránytű is annak, aki még a ruhatárban felejtette volna magát.
A színpadon a "vágy villamosának" pályája húzódik. Csak kétszer törik meg a színészeket a mozgásban rendkívüli módon, de nem véletélenül akadályozó vaspálya: egyszer az említett látványos bevezetőben, másodszor a záró képsorban, amikor a villamoson érkező Blanche-t a vágy villamosának hamis pályáján vezetik immár az elmegyógyintézetbe. Közben pedig a villamospálya mindig csak akadály, mely egyrészről határok közé szorítja a mozgást, másrészről amelyen a végkifejletig a legbanálisabb eszköz - egy fürdőkád, de ha úgy tetszik, életünk a maga banalitásában - közlekedik. A hatalmas, vízszintesen és függőlegesen is osztott színpadtér lehetőségeivel-nehézségeivel folyamatában sikeresen birkózik meg a színpadi gárda, a hátrafelé süket, a hangvisszaverődéstől megfosztott színpadtér azonban nem mindig és teljes egészében megoldható feladatot ró a színészek beszédtechnikájára.
A darab mondanivalója: a vágy nem tartozik az amerikai életforma terminus technicusai közé, ha nincs komoly anyagi alapja. Nem lehet hamis alapokra támaszkodó kiindulási pont senki terveiben, még ha az a legmélyebb humánum feltételezett kötelességeire is támaszkodik. A soproni előadás fokozottan hangsúlyozza a ma már itthon is divatos fogalmakat, melyek középszerű ismerete (ismeretlensége) nem lehet idegen egyetlen színházlátogatótól sem.
Az előadás szereplői, miközben egy zártkörűnek tűnő, erősen kamara-jellegű előadást játszanak, egyszer-egyszer tudatosan "nyitnak" a közönség felé. Ennek legfeltűnőbb, egyúttal legsokkolóbb formája a végkifejletben, amikor Blanche "számonkéri" saját sorsát a környezetén. Kiáll a színpad szélére, a közönség felé fordul, mely "nem bújhat el" a kérdés elől, hiszen a villanyokat felgyújtják (néhányan már a végső tapsra mozdítják csuklóikat), majd - hangos feleletet nem kapván - visszafordul a színpad irányába, villany le, és folytatódik, de már másképpen, a rendező szándékai szerint, a néző felelősségétől "sújtottan" az előadás.
Nagy-Kálózi Eszter Blanche-a nagyon összetett, kórtanilag azonban nagyon is szimpla szerep. Ezt a kettősséget kell a színésznek természetesnek tűnően megoldania, mely jelen esetben nagyon jól sikerül. Az árnyalt, kecses mozgású, törékeny nőlak valódi képe a töredékeken keresztül, néha kicsit ugrásszerűen, de folyamatában bontakozik ki, lesz belőle egy nimfomán, krónikusan hazudozó alkoholista, amerikai módra "deklasszált elem". A szerep nagyszerű lehetőségeit a színészi képességek sokoldalú kibontakoztatására, megjelenítésére Nagy-Kálózi Eszter kihasználja. Az esztétikai határon mindig jól egyensúlyozva találja meg a szerep ízlésbeli netovábbjait, mely "tiltó táblák" nem befolyásolják az alakítás hitelességét, a nézői élmény nagyságát. Mindig, még a végső fázis határmezsgyéjén is megőrzi emberi méltóságát szikárságában, a Tennesse-nyújtotta egérutat (megtisztíthat az elfogadó közösség) kihasználva.
A főszereplővel szemben, lesimítatlan betonfalként meredezik, egységben, a darab többi alakja, beleértve Blanche húgát, Stellát is, aki erőtlen is, paradox módon megállapodott is már ahhoz, hogy "kinyúljon" igazán a falból. Németh Borbála megengedő, mozgáskultúrájában is "egyszerű" szerepe jól beleillik a környezetbe, a feszültségeket mérséklő, "puffer-magatartása" valóban gyenge ahhoz, hogy befolyásolja a szerző-kigondolta végkifejletet.
Stanley megformálása hálás szerepnek bizonyult a magyarországi előadásokban. Ahogyan végigolvastam a kritikákat, nem találtam mást, mint egyhangú elégedettséget a figura primitívségét, rosszindulatát vagy éppen erőszakosságát illetően. Selmeczi Roland sem cáfol rá az elődökre: stereotíp figurájából hiányzik minden egyéni fellobbanás, mintha a rendezői utasítások "össztűzében" élné meg a feladatot. Mindazonáltal egyértelműen Williams-i figura ízig-vérig.
Incze József Mitch-éből valami többet érzünk. Nem hiszem, hogy csupán a lírai egyvelegből következik mindez, de toporgó brillantinos munkásfiigurája, esetlensége, primitív, de őszinte ragaszkodása lényegesen bonyolultabbá teszi az alakot, mint annak mechanikus megformálása tehetné. A közönség három megnyílvánulásából kettő az ő színpadi jelenlétéhez kötődik. Ha ez nem is mindent, de valamit jelez. Érthető szövegmondását külön kiemelném, mely még az érzelmek torzította hangban is megmarad.
Petőcz András Pablo-ját kell még külön megemlítenem, márcsak azért is, mert a modern, osztott darabmegjelenítés cezúrájaként az ő klarinétjátéka hallható. Valamilyen módon ekvivalens egy, a magyar színen átvonuló cigányprímással, dividálva a jeleneteket. Játékának színvonala nem hagy maga mögött semmilyen kívánnivalót.
Most pedig, miután végigtekintettünk a darab színreállítóin, külön is dicsérve a rendező, Rudolf Péter soha nem felesleges, nem l'art pour l'art egyéni ötleteit, mondjuk el, hogy az előadás jelmezei jók, a zenei szerkesztő nem túl nehéz dolgát jól látta el, s a dramaturg is teljesítette a feladatát: korunkhoz méltóan durvává alakította a nyelvhasználatot.
A felteendő utolsó kérdés a kritika írója szerint így hangzik: milyen hatást váltott ki (vedd hozzá még jelen és jövő időben!) Tennesse Williams A vágy villamosa a soproni közönségben? Csak egyetlen előadásról, a látottról nyilatkozhatom, ebből formálhatok véleményt. Három közönségmegnyílvánulást hallottam (a hatból a másik három mobil telefonhang, kétszer, egymás után ugyanaz, majd később egy másik). Az első kettő, taps, egy-egy lírai jelenet látványos megoldásának szólt, a harmadik pedig - talán a legmegdöbbentőbb - magának a darabnak. Ennek elemzéséhez fel kell még egy-két kérdést tennünk: mi a műfaja A vágy villamosának? A címsor csak ennyit említ: "két részben", de nem kell filoszi képzettség, hogy a klasszikus tragédia elemeit fedezzük fel a darab folyamán. A logikai sor következő eleme az, hogy megkérdezzük: a főszereplő állapota, akár átmenetileg is, ellentmond-e ennek a megállapításnak, vagy, s ez jelen sorok írójának a véleménye, ugyanúgy, szervesen beletartozik a tragédia oksági folyamatába, mint bármi más. Ha most azt mondom, hogy a részegség állapotában a székről leeső Blanche-nak milyen reakciót kellene kiváltania a szokványos formában a nézőben, akkor nem járok messze az igazságtól, ha úgy válaszolok: a döbbenetet, a szánalom csendjét. Nos, a soproni színházban hangos nyerítés, utána pedig egy-egy nyihogás kisérte a főszereplő bukdácsolását (felnőttek ültek a nézőtéren). Azt kell mondanom, hogy Tennesse Williams - a hanggal arányos mértékben - nem a szándéka szerinti hatást váltotta ki a soproni közönségben. Ez a közönség jó része a nagyszerű és egyértelmű bevezető, a szájbarágósan tiszta, a nagyszerű nyelvi eszközökkel megmagyarázott, a szituációkból ordító tragédiát nem érzékelte: ha úgy tetszik, megbukott irodalomból (messzebb nem merek menni). Ez volt Tennesse Williams esete Sopronnal. Már látom, hogy módosítanom kellene a címen, mely most már így hangzana: Sopron esete Tennesse Williams-szel. Egy erőszakon nevelkedett, azon eldurvult lelkű embersereg már a tragédia alapesetét sem ismeri fel, mert a tragédiát látja alapesetnek, természetesnek, nem meglepőnek. Meglepő?
DI
2004. február 08., vasárnap 07:24
|
