Lk 6.17.20-26 Aztán lejött velük a hegyről és egy sík terepen megállt. Rengeteg tanítvány sereglett oda hozzá, s hatalmas tömeg gyűlt köré egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tíruszi és szidoni tengermellékről. Ekkor tanítványaira emelte tekintetét és megszólalt: „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, hogy most éheztek, mert jól fogtok lakni. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok. Boldogok vagytok, ha gyűlölnek benneteket az emberek, kizárnak körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenletes dolgot, elvetik az Emberfia miatt. Örüljetek azokban a napokban, ha majd ez bekövetkezik, és ujjongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben! Atyáik is így bántak a prófétákkal. De jaj, nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigaszotokat. Jaj nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok! Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek! Hisz atyáik is így tettek a hamis prófétákkal.

A Lukács evangéliumban a boldogságmondásoknak megtalálható a pandanja is. Amennyire sok módon volt magyarázható az idézett rész első fele, annyira egyértelmű, kivédhetetlen a második. Mert az Istennel való teljes közösségvállalás nélkül szánalomra méltó dadogás mindaz, amikor valaki azt szeretné megmagyarázni, hogy milyen "finomítások" mellett igaz az ige, mármint hogy a földi értelemben vett boldogtalanságunkat Isten más szemmel nézi, és előrevetíti a teljes kompenzációt. Maguk a hivatalos (de sokszor nem "ellenérdekelt") magyarázatok is bőven finomítottak a dolgokon, a szegényekből lelki szegényeket, lelki értelemben vett szegényeket, "nem túl gazdagokat", nagy vagyonúakat, de ahhoz nem ragaszkodókat kovácsoltak, beszéltek "jogos emberi igényekről" nagyon is különböző fokon ... a boldogságmondások tehát így, nyers valóságukban nagyon sokak számára nem tűnnek elfogadhatónak.
Anélkül, hogy újabb ex cathedra kinyilatkoztatásokat tennénk, fordítsuk figyelmünket a nagyon is egyértelmű második rész felé. Tudom, hogy ahogyan az egyik vég emberi követhetetlensége, úgy a másik megvalósulása is probléma az értelmezésben. Tudom, hogy az utóbbi is torzítható, tudom, hogy minden relativizálható. Csakhogy itt létezik egy ezen irányok ellen ható tényező, az, hogy van egy fix, egy archimedészi pont a rendszerben, amihez vonatkoztatni lehet, s ez a kérlelhetetlen számonkérés. Ez az ítélet nem egyszerűen a könnyebb utat keresők ellen hat, nem egyszerűen "keresztbeveri" a méltatlan támadást, de még újabb erőbevetésre készteti azokat is, akik - sok máshoz viszonyítva - igazán "páholyban" érezhetnék már magukat. A lelki élet ugyanis nem statikus, hanem dinamikus történések, akarások, igyekezetek sorozata a kegyelem mellett. Mindamellett, hogy vannak fogódzók, szilárdnak tűnő úti állomások, de mindenre szóló "biztosítása" senkinek sincsen.
Aki egyszer is átgondolta minden önámítás nélkül a boldogságmondások szülte tennivalóit, az nem állhat meg, nem ülhet a babérain, hanem állandó önnevelésre "ítéltetett". Aki itt közbe akar szólni, az valószínűen jogosan teszi, igaza van, ha azt gondolja, hogy az út - úgy tűnik - egyenesen az elmegyógyintézetig vezet, miután Európában aligha képzelhető el az indiai szegénység, s a vég mégiscsak könnyen a nem teljesíthető szinten található. A kereszténység viszont amellett, hogy állandó feladat és önnevelési kényszer, mégiscsak közösségi élet, mások, egyesek által együtt, kontroll alatt megélt élet, ha csak a világot tekintjük.
Ha pedig itt nem állunk meg, hanem továbblépünk, akkor visszaértünk a kezdő mondatokhoz: Isten közösségében Istennel való jobb-rosszabb, szorosabb-lazább közösségben élünk. Ez az az együttlét, ami a boldogságmondások igazi magyarázati alapját megteremti. Az életközösségben "megismert" Isten irányítja életünket, a Vele történő beszélgetések szabályozzák, teszik végsősoron nem terhessé, hanem elfogadottá, elfogadhatóvá viszonyunkat a boldogságokhoz és az ítélethez.
- DI -