|
Szürke a felhő, rózsaszín a naplemente, mégis...
Hátborzongató volt
Szombaton délután az ember miért ne tegyen rövid sétát, csak egy kicsit, amúgy lassacskán, még naplemente előtt, beszélgetve, flangálva, ha a dolgait nagyjából-egészéből rendben lévőnek érzi, s elfáradt már a sablontevékenységben? Így voltunk mi is, lányom és én. Csak úgy "lementünk"... kóvályogtunk egy kicsit a környező utcákban. Telefonon híva minket távoli családtagunk is bekapcsolódott rövid időre a sétába...
Talán éppen a vele való beszélgetés volt az oka, hogy egy pár percre nem a tájra figyeltünk, hanem a hallottakra. Nem lehetett sok perc. Négy-öt, talán hat - azután letettük a telefont, és ismét elmélyedtünk a körülöttünk gomolygó létezés látványában. Nézelődtünk, szemléltük a néhol hullámot vető, összefüggő középszürke felhőpaplant a fejünk felett - nyugat felé, az ég alján halványrózsaszínben játszott. Néztünk erre, néztünk arra, mindketten egyre idegesebben forgattuk a fejünket, mert mindketten éreztük azt az azonosíthatatlan, furcsa, nyomasztó másságot a levegőben, amit... amit még soha nem tapasztaltunk, nem éltünk át.
Egymást kérdezgettük, meg úgy magunknak is motyogtuk szemöldökráncolva, mi az a furcsa... mi lehet... Valahogy... valahogy halványsárgában, majdnem kénsárgában játszott a táj... Azután bújt lejjebb a napocska, amit, persze, nem láttunk mint szürke függönye mögé rejtőző szégyenlőset, csak a mélyülő szürkületből érzékeltünk. De azt is, hogy a még rózsaszínebb égalja-látvány ellenére most is maradt a sárgaság - de már narancsos az érzet. Borsózott a hátunk, furcsa, nyomasztó érzés nehezedett ránk. Olyan volt a környezet, mint amikor egy filmen régi-film-hatás keltése kedvéért sárgásbarna színszűrővel veszik fel a témát. Hazamenve az ablakból mégegyszer kinéztünk a még-narancsabb légkörbe, ahol egyáltalán nem stimmelt a valóság... azután behúztuk a függönyt, és tettük tovább a dolgunkat, a séta által kissé felfrissülve. Nem értettük, de nem morfondíroztunk tovább a látottakon-tapasztaltakon.
A mai napon a következő cikk azután megvilágosította, miért is éreztük úgy, hogy valahogy a "levegő" a sárga!
http://hirek.mti.hu/news.asp?newsid=171484&pub=47
Emlékszem, nagyapám mesélte, hogy valamikor az ő életében valóban esett "piros hó", azaz a hóval együtt a vöröses szaharai homok is lehullott, az emberek nagy rémületére-ijedelmére - s a jelenség mélyről feltolakvó, torokszorító félelmet keltett még nem-babonásokban is!
Ez a por most nyilván valamely más részéről érkezhetett a Szaharának, mint az a több tíz évvel ezelőtti - mert ez bizony kimondottan sárgára "festette" a valóságot...
Én még nem éltem át ilyet. A cikkben említett tájak lakói viszont már találkozhattak hasonlóval - böngészgetvén ugyanis a neten a következő hírre találtam:
http://www.planetark.com/dailynewsstory.cfm/newsid/15437/newsDate/11-Apr-2002/story.htm
Hozzáteszem: port, valódi, fogható matériát mi nem láttunk-nem érzékeltünk - aki fizikus, meteorológus, tudós, biztosan magyarázni tudja, akkor mégis hogyan lehetséges, hogy sárga lett a levegő körülöttünk... de hogy egyedülálló élményt szerzett nekünk az a húsz-huszonöt percnyi kis séta, az bizonyos. Olyasmi rangú élmény emlékeként maradt meg bennünk, mintha legalábbis repülő csészealjat láttunk volna.
A kép forrása: http://www.mmsh.univ-aix.fr/
Sebők Lili
2004. február 22., vasárnap 16:59
|
