Lk 13.1-9 Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette. Erre ezt mondta: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek a szőlejében volt egy fügefa. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Három év óta mindig jövök, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd még egy évig! Körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre? Ha mégsem, akkor majd kivágod.”

Labilis idegrendszerünk, miközben sokszor szeretné leszűkíteni a valóságot a látható-fogható dolgokra, nem rest a "másik oldalon" sem túlzásokba esni: ott is és olyan összefüggéseket hajlamos látni és teremteni, ahol és amelyek nincsenek. Az Isten "antropomorfizálásának" (emberképűsítésének) egyik tipikus példája, amikor úgy gondoljuk, Ő úgy viselkedik, mint mi, a bűnöket "egyenesben" megtorolja, s mivel ismeri sebezhetőségünket, hát alaposan "odavág". Másokat felhasználva gyilkoltat és elveszejti egészségünket és életünket. Ha pedig "a bűn zsoldja a halál", akkor minden károsodás és pusztulás mögött a be nem vallott, meg nem bocsátott bűnök vannak. Noha valamilyen módon törvényszerű, hogy egészségünk egyszer megroppanjon, életünk egyszer, akár megőszülve, akár egy véletlenszerű balesetben, "idejekorán" végetérjen, mégsem "bosszúról" van szó. S miközben Jézus tagadja az ószövetségi istenkép valós alapját, ugyanakkor két másik képet rajzol fel, két alapvető megállapítást tesz.
Az első: Ha van félelmünk a tetteink következményeiről - mondja Jézus -, az, bár nem olyan a direkt módon teljesül, amiként azt elképzeljük, de nem nélkülöz minden alapot. Az elveszejtéstől, a kárhozattól való félelem igenis jogos, de nem Isten bosszúálló természete, hanem éppen bűneink, önkárosításunk, "üdvösségre való alkalmatlanságunk" miatt. Bűnbánat nélkül, mondja Jézus - akár természetes végelgyengülésben, akár fiatal korunk teljes virágában is halunk meg -, ugyanaz a következmény.
A másik képben Krisztus korának még a máig is bőven kísértő, a "bosszúálló, haragos Isten" képét korrigálja. Ha úgy tetszik jobban, állítsuk képbe a közvetítőt, mondjuk Jézust vincellérnek, ha nem, úgy mondjuk ki egyenesben: Istennek magának van türelme, hogy esélyt adjon mindenkinek a korrekcióra. Mint jó gazda, vár az életünk, a bánatunk gyümölcsére.
S hogy sorsunk (annak is leginkább nem várt, szerencsétlennek tartott) fordulatai nem hatástalanok létünkre - bármennyire is hihetetlen az adott pillanatban -, lehet előny is. Próbáljuk úgy elfogadni, és ha másként nem, hát utólag higgyük el, amikor már tényleg nyilvánvaló, hogy nem volt felesleges a megpróbáltatás.
Ha a bibliai párbeszédet a mára, legalapvetőbb hétköznapjainkra "fordítjuk", akkor pedig mi lehetne a mottó más, mint az, hogy Isten cselekvésének, türelmének analógiájára hagyjunk időt másoknak és öngyilkos hajlamú nemzetünkben magunknak(!) kivágatás előtt!
- DI -