Monet a barátod, értem?! - avagy egy sorban állás története

Mióta decemberben megnyílt a Szépművészeti Múzeum Monet és barátai című kiállítása, terveztem, hogy meglátogatom, de mindig elnapoltam a dolgot, mikor a Hősök tere felé járva megláttam a kb. százméteres - nem túlzás, tényleg ilyen hosszú - sort, ami általában a Múzeum mögé ért. Mivel azonban úgy tűnt, hogy vagy véget ér a kiállítás nemsokára, vagy beállok a sorba, elhatároztam, hogy nekivágok.

Első kör: délután három körül indulunk Verával, majd fél órás BKV-zás után, már a Kisföldalatti állomásáról szembetűnik a sor, aminek nem látjuk a végét. Azért még reménykedünk, hátha nem is a sor olyan nagy, hanem igazából csak egyetemi professzorok jöttek tanulmányozni a sorállási modellek gyakorlati alkalmazásait. De sajnos nem így van. Közelebb érve felfedezünk egy másik, rövidebb sort, és érdeklődünk, hogy az micsoda. "Haha, ide csak azok állhatnak be, akik elővételben vásároltak jegyet, a rendes sor a Gundelig ér" - mondja a sor végén álló úriember. Mivel nekünk nincs jegyünk, és elővételben már nem is kapható, úgy döntünk, hogy most inkább kihagyjuk a több órás várakozást, és próbálkozunk másnap reggel. Hátha kevesebben lesznek, mondván, ki az az őrült, aki hajnalban jön festményeket nézegetni?

Második kör: másnap reggel hat óra van, és csörög a telefonom. Vera az, fél óra múlva találkozunk, és indulunk sorban állni. Nem a legmegfelelőbb időpont kiállítást nézni, de azért nagy nehezen ráveszem magam, hogy felkeljek. Negyed nyolckor már a sorban állunk - mégiscsak volt, aki felkelt rajtunk kívül -, a szakadó hóesésben. Ránézésre ez a sor csak kb. negyven méteres, tehát jóval rövidebb, mint a tegnapi. Jó fél órán belül azonban a mögöttünk lévő embertömeg hossza eléri a tegnap délutáni nagyságot, azaz még épp időben érkezünk.

Igaz, az így is zavar, hogy a nem sokkal előttünk álló emberek száma is nő, ugyanis egy furfangos középiskolai osztály úgy oldotta meg a sorban állást, hogy előreküldtek valakit, aztán a többiek folyamatosan érkeztek meg, és álltak be elénk.

A meglepetéseknek azonban még nincs vége. Egyszer csak megáll mellettünk a járda szélén egy fekete Audi, kipattan belőle a sofőr, kinyitja Hiller István kulturális miniszternek a kocsi jobb hátsó ajtaját - ahogy az a protokoll szerint elő van írva -, és felsegíti rá a kabátját. A miniszter odasétál a sorban állókhoz, és elbeszélget a mögöttünk álló nyugdíjas nénikkel. Jó szórakozást kíván, és sok türelmet kér, valamint kifejti, hogy szerinte az lenne a legjobb, ha a kiállítás 0-24-ig lenne nyitva. Igen, ezt már mi is kitaláltuk magunknak Verával, amikor nem volt jobb dolgunk a várakozás közben.

A rövid beszélgetés után Hiller távozik, a nénik pedig megjegyzik, hogy milyen kedves, hogy megállt, és annyira szívesen csevegtek volna még vele - talán még lesz rá esély, mint említik, már harmadszor állnak be a sorba, de még egyszer sem jutottak be. És egyébként sem rossz propaganda-fogás egy minisztertől, ha ezt a kis kitérőt minden nap megteszi munkába menet. A soproni születésű Hiller István egyébiránt a francia-magyar kulturális kapcsolatok nagy ápolója, illetve március 2-án ő köszöntötte a kétszázezredik látogatót is a Monet-kiállításon.

Nyolckor kinyitják a Múzeumot, meglepően gyorsan haladunk is, majd a bejárattól néhány méterre becsukják az orrunk előtt a kaput. Ez még kibírható is lenne, ha a beengedés során nem lett volna jó néhány olyan ember, aki szinte abban a pillanatban szállt le a Hősök terén a buszról, és rohant be a biztonsági őröknek annyit mondva, hogy foglalták neki a helyet, és bent már várják az ajtó előtt. Volt, akinek tényleg integettek bentről, de ez így is úgy is megtette a hatását, a körülöttünk állók között enyhe lincshangulat alakult ki. Többen kritizálták, hogy miért nincs több biztonsági őr, illetve kordon, amivel meg lehet akadályozni a potyázókat. A sor elején álló középiskolások - a fél osztály kinn rekedt - azért igyekeznek visszaszerezni eljátszott becsületüket, és helyettesíteni a secusokat: némelyikük elég agresszíven kíván "Boldog nőnapot" egy-egy gyorsabban bejutni szándékozó látogató hölgynek.

Voltak, akik azt fejtegették, hogy ennyi bevételből, amit a kiállítás hoz, egy hadseregnyi biztonsági őrt lehetett volna odaállítani. Mint később megtudtuk, a rendezvény 160 ezer látogatótól nyereséges, de mivel már több mint kétszázezernél tart a látogatók száma, ez azért tényleg nem lett volna elvetendő ötlet.

A megpróbáltatások ellenére fél órán belül, a második beengedés során már bent is vagyunk, már csak egy negyed órás sort kell kibírni, hogy megvehessük a jegyet. Miközben fagyott lábujjaink felengednek - odakint változatlanul szakad a hó -, elhatározzuk, hogy a kinti tortúráért revansot veszünk, és sajtóigazolvánnyal, ingyen nézzük meg a képeket.

Már csak a ruhatárban, és az első kiállítóterem bejáratánál kell kiállnunk két kisebb sort, Vera, hogy bizonyíthassam mennyire jól begyakoroltam a sorállást odakint, otthagy, hogy szétnézhessen, miközben én a bejutásra várok.

Végre bent vagyunk. Hogy milyen maga a kiállítás? Hát, ennyi várakozás után már kinek van kedve leírni? Komolyra fordítva a szót: lenyűgöző, akármilyen korán van is hozzá. Nyolc termen keresztül Monet, Pissarro, Renoir, Boudin, Sisley, Signac festményei, köztük rengeteg kisebb rajz és festmény, de látható a leghíresebb Monet-képek közül a londoni Parlametet viharban ábrázoló kép, a St. Lazare pályaudvart megörökítő kép, a Szénaboglya-festmények közül egy, a Vízililiomok sorozatból egy másik, a Holland tulipánmezők, Argenteuil-i kikötőről festett képek egyike, a St. Adresse-i tengerpart és még sorolhatnám. Igazából ezek azok a képek, amik miatt kihagyhatatlan a kiállítás.

Igyekeztünk is kihasználni minden bent töltött percet, néha külön utakon járva magunknak fedeztük fel a jobban tetsző képeket, aztán egymásnak mutogattuk, melyik kép tetszik és miért. A tömeg kicsit zavaró volt itt is, de azért minden képhez oda lehetett jutni, és még egy tárlatvezetésbe is belehallgathattunk - azt mindenki szubjektív véleményére bízom, mennyire érdemes ilyenen résztvenni, vagy inkább "botfülű" nézelődőként végigjárni a kiállítást.

A szervezés lehetett volna kevésbé "magyaros", ennek ellenére a látvány, ami bent várja a látogatót, megéri, hogy ne csak albumokat lapozgatva lássa, hanem - ha már százévente egyszer lehetőség van rá - élőben is.

Kereskényi Balázs