Jn 8.1-11 Jézus kiment az Olajfák hegyére, majd kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köré sereglett, s ő leült és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” - felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”

Mondják, hogy a pedagógiában - a fehér holló ritkaságával előforduló, tanárból diákba egyenes vonalban "berepülő" tudás után - az a legnagyobb siker, s egyben az a maradandó eredmény, a memóriába kitörölhetetlenül belevésett tanítás, amit valaki a saját kárán, a lehető legkisebb szellemi öncsonkítással képes eltárolni.
Ugyanakkor az is ismert, hogy mennyire "ellenáll" a gyakorlatból kiemelt szellemi megfontolásoknak az emberi elme - ezért is az oktatási példa fehér holló volta. Nincs is borzasztóbb dolog egy tanár számára, mint amikor a fontosnak tartott, általa többször is megtapasztalt igazságot a tanulók nem fogadják el, netán ki is nevetik miatta.
Jézus emberre - fajra és a kortalanság ismérvével állandóan jellemezhető tulajdonságra - méretezett stílusa a ma olvasott történetből nyilvánvaló. Amikor a házasságtörésen ért asszonyt hozzá vezetik, akkor kell szinte egyidejűleg bebizonyítania a szeretet parancsát és az ember bűnösségét, az Atya megbocsátását és az ember szereptévesztését. El lehetne ugyan mondani elméletben, a kor emberei által nem ismert tényekre hivatkozva az elveket, olyan igazi tanár-tanítvány, vagy a korban már honos peripatetikus kapcsolat módján, de az várhatóan ugyanolyan kudarc lenne, mint a tanító esete. (Érdekes, hogy vitatkozásunk általános stílusjegyei ma sem különböznek lényegesen az évezredekkel ezelőttitől; néhány napja már bírósági döntés szentesíti mindennemű eldurvult hangnem követési jogosságát a mindennapi használatban - minden különösebb következmény nélkül használhatunk szélsőséges hangnemet, csak az a fontos, hogy minél többen használják ugyanúgy.) A másik lehetőség a megfutamodás, a kérdés - "Hát te mit mondasz?" - válasz nélkül hagyása. Ez viszont az ellenségek által meglovagolható "válasz" lenne, ami, ha lehet, még károsabb.
Mivel Jézus "tudta, hogy mi lakik az emberben", és tudta, hogy bár a lelkiismeret "lebutítható", de el nem hallgattatható, ez utóbbira bízza a dolgot. A felszólítás a pallérozott, valljuk be, nagyon kifinomult módszer - különösen egy olyan körben, ahol mindenki mindenkit ismer, ha másként nem, hát a pletyka szintjén ismertek a hibák, a bűnök. Működik a "köz" visszaszívó, fenyegető ereje, mely nem engedi, csak a legkiválóbbaknak, de azoknak sem ellenpróbálkozás nélkül, hogy kiemelkedjenek a plebsből, hogy mások legyenek, másfelé induljanak, "lemondjanak" azokról a bűnökről, amelyek "társadalmilag" is "illendők már". Ha az önismeret nem is, a falu nyelve mindenkit rádöbbent arra az igazságra, amit elmondani nem lehet, csak beismerni. Mai alapvető lélektani ismereteink szerint aligha kellett hozzá az igazi evangéliumi "írásbeliség", például, ahogyan sokan tudni vélik, hogy Jézus az önjelölt bírák bűneiket írogassa a porba.
A történet végén Jézus magára marad az asszonnyal. A kezdeti esetleges dac, "halálraszántság", nevetséges hősködés immár a múlté, nincs ki előtt gyakorolni; az idő, a félelem felőrölte a lélek ellenállását, "szabad az út" a megbánás előtt. Most a másik oldalról kell megnyirbálni a dolgokat, nehogy a ma annyira divatos kollektív bűn - kollektív bűntelenség gondolati csapdájába essen a vétkező. Nem szabad, hogy a megtapasztalt általános bűnösség a konokságig csökkentse a lelkiismeretnek való ellenállást, mint ahogyan annyira szeretünk másra mutogatni: neki nagyobb, neki több, neki súlyosabb bűne van, nincs bűntelen, én csak egy vagyok közülük, miért lennék pont én más? Arra, hogy most megszólaljon Jézus, adott a lelki közeg, ugyanis még ott áll egy valaki, mégpedig Ő maga, az asszony előtt. Valaki nem ment el. Ez a valaki megkövezhetné, ez a valaki felemelhetné és elhajíthatná az első követ. Az asszony nem tudja, nem tudhatja, de sejti, hogy Jézus miért nem ment el. Ottmaradt. Ugye, hogy ez az "aprócska" tény kimaradt most mindnyájunk olvasatából! Mindenki másnál az asszony egyedül maradna a "színen", színházi megoldásban, megrendezve, hogy onnan lassan, de annál hatásosabban vonuljon ki, a képzelet színpadáról. ( A kép tetszés szerint ferdíthető tovább az Unuverzummal való egybeolvadásig, a benne feloldódáshoz vezető önmegsemmisülésig.) Most viszont ott áll az élő, aki egyben a felelet a kérdésére. Jézus "nem teszi meg a szívességet" neki, hogy ki is mondja, amit egyedül Ő mondhatna ki. Csak azt hallhatja Tőle az asszony, ami a továbbiakban számára - s számunkra - fontos. Az, hogy nem ítélték el nem jelenti azt, hogy nem bűnös és nem jelenti azt, hogy a bűn követendő, ismétlendő dolog.
Az igazi nagyböjti lelkiség alapgondolata szólal meg Jézus szájából. Ne felejtsük, hogy minden "társadalmilag, sőt egyházilag jogos" megkövezővel szemben Ő ma is ottmarad, most is ott áll mellettünk, közöttünk és a többiek között. Ez a megbocsátás az egyénileg hosszú bűnös történelmi lét végéig tartó egyetlen, számunkra talán többször vissza nem térő esély.
- DI -