Életünk legtöbb panaszra okot adó, de valójában egy keresztben, célkeresztben zajló teljes folyamatának csak a fele az, amikor idősödő, s ennek megfelelően fokozatosan romló anyagi valónkban kell megtapasztalnunk azt, és ugyanakkor a sok lelki gátlástól fokozatosan megszabadulva, lélekben megfiatalodva kell tanúságot tennünk arról, amiben hiszünk. Talán ezért tűnik szemünkben annyira tragikusnak (de nem kigúnyolnivalónak), mi több, hihetetlennek a magát agnosztikusnak valló öregember, akinek egy életen keresztül nem sikerült annyit összegyűjtenie, amiért érdemes lett volna élni.
Ezzel a minden ízében recsegő-ropogó testtel ébredünk húsvét hajnalán is. A szokásos automatizmusok útján indul a nap, nyújtjuk ki meggémberedett, fájó tagjainkat, vesszük be napi gyógyszereinket, tesszük mindazt, amit az év minden napján megtettünk, de ugyanakkor képzeletünk szinte azonnal elragad, hogy immár eggyel több év tapasztalatán át jelenjen ismét meg szemünk előtt a jeruzsálemi sír, hogy napi kétségeinket eloszlatandó lássuk: a kő valóban elhengerült, a sír valóban, immár örökre üres.
Elmondhatatlanul több ez, mint holmi színpadi megjelenítés, mint a szellem játéka vagy öngerjesztő képzelgés. Ugyanúgy a személyes, évek során felgyűlt tapasztalat láttatja ezt velünk, mondatja ki visszafoghatatlanul a húsvéti köszöntést, mint ahogyan nem nélkülözheti a kép emberi elménk forrásként a közvetett megerősítést a tanítványok vallomásából, esetleg éppen Tamásnak csak a legközvetlenebb tapasztalat hatására meginduló hit-fejlődéséből.
Nem az évfordulós ön-feltüzelés, a gerjesztett belső láng, de a kiapadhatatlanul táplált folyamatos megismerés vezet el az időspirál egy új, látszólagos metszéspontjába, hogy újra húsvétunk legyen, hogy a friss öröm el ne tűnjék életünkből. A mi emberi időfogalmunk szerint ugyanis a feltámadás és következménye egyben stacioner és dinamikus, egyben örök, megváltoztathatatlan, de mindig új, fejlődő, kiteljesedő felismerésként tolakszik elő rendre eltemetett igazságaink közül.
Húsvét mindig gazdagodik. Nem csupán azért, mert egyre többet sikerül saját tehetetlenségünk meglátásával egyidejűleg elfogadni belőle, de azért is, mert nem légüres térbe lép be a liturgia által közvetített ünnep. Az új megtérő Tamás apostol nyomán "teremti meg" az első képét az üres sírról és az élő Úrról, a többiek pedig mindig új élményként fogadják az Úr közeledését zárt ajtókon, néha zárt szíveken keresztül.
Kitörölhetetlen az élmény, és ugyanakkor olyan csendes, olyan felfoghatatlan, mint a feltámadás: Isten mindig csendben cselekszik, csak az anyag csinál hozzá nagy durranást. Ritkán egyidejűleg, a legtöbbször utólag.
A húsvét abban is rendre ismétlődik, hogy amint Tamás a "hiányban" ismerte fel az Urat, mi is sokszor a hiányzóban, az elmulasztottban látjuk meg húsvét szükségességét, abban, amit eddig nem tettünk meg, de húsvét "kötelez" rá; a fázóban melegünk szükségét, a szomorkodóban az örömünk megosztásának kötelezettségét.
Húsvétnak nagy "ára" volt. Ezt, most már a média, az audiovizuális kultúra egyre növekvő eszköztárán keresztül sokan látják. Húsvét igazi értéke már nehezebben megfogható, mert igazából csak akkor lesz nyilvánvaló, amikor egyszer majd a kő előlünk is elgördül.
- DI -