CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2021. június 17., csütörtök, Laura, Alida, Adolf, Alina, Alinda napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Lapszemle  

Több mint félszáz nyelven kívánt áldott húsvétot a katolikus egyházfő
„Az élet és a szeretet kultúrájának le kell győznie a terrorizmust”
radio.hu

A római Szent Péter téren fokozott biztonsági intézkedések mellett pontifikálta ünnepi húsvéti szentmiséjét II. János Pál pápa. A katolikus egyházfő a Szent Péter Bazilika előtti szabadtéri oltártól hatvankét nyelven kívánt áldott húsvétot, először latinul és a nagy világnyelveken, majd szokás szerint végighaladt a kontinenseken. Magyarul azt mondta: „Krisztus feltámadott, alleluja”.

Az idén sem feledkezett meg még a legtávolabbi testvérekről sem, kínaiul, a Szamoa-szigetek nyelvén is megszólalt, az arabokat is köszöntötte, minket magyarokat is, majd lengyelül és olaszul zárta a köszöntések sorát.

Ezt a Róma városához és a földkerekséghez intézett Urbi et orbi áldás követette. A katolikus egyházfő üzenetében a Közel-Keletről szólva úgy fogalmazott, Irakban és a Szentföldön az élet és a szeretet kultúrájának le kell győznie a terrorizmust, a halál és a bosszú logikáját. A 83 éves pápa felhívta a figyelmet Afrika szenvedéseire és a kontinens elfelejtett háborúira is.

Borús Róma ege, szigorúak a biztonsági intézkedések a terrorizmus veszélye miatt, de a Szent Péter tér megtelt hívőkkel az ünnepi szentmisére. A bazilika lépcsősorát a Hollandiából érkezett gyönyörű virágkompozíció díszítette, sárga aranyeső, piros tulipánok. A szabadtéri oltár mellett az az Akeropita Krisztus-ikon, amelyet nem emberi kéz festett és újdonság, hogy a szentmisén egy ószláv húsvéti egyházi ének is felcsendült.

Sárközy Júlia (Róma), MR

Erdő Péter: háborúság helyett békességet
radio.hu

A háborúskodással és a gyűlölködéssel szemben békességért és reményért fohászkodott Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek a vasárnapi húsvéti szentmisén Budapesten, a Szent István-bazilikában.

"Aktuális és időszerű éppen a mai napon, hogy a feltámadott Krisztustól könyörögve kérjük, szabadítsa meg világunkat minden háborúságtól, zavartól, gyűlölködéstől és bűntől, adjon békességet, örömet és reményt az egész emberiségnek, a mi hazánknak is, a saját családunknak, és nekünk magunknak, mindnyájunknak" - mondta az ünnepi szertartáson magyar, majd német nyelven a főpásztor.

Erdő Péter hangsúlyozta, hogy Jézus feltámadása a keresztény hit alapja.

Hozzátette, hogy egykor az üres sír látványa és a feltámadott Úrral való találkozás szülte meg a feltámadás hitét a tanítványokban.

A bíboros kiemelte, hogy előbb volt a tény, azután a megértés, előbb az üres sír, azután a döbbenet.

Volt azonban egy tanítvány, a fiatal Szent János, aki már az üres sír látványára hinni kezdett a feltámadásban - mondta.

A bíboros szavai szerint az a feladat, hogy e tanítványt kövessük, hiszen élő, testi valójában nem találkozunk Jézussal itt, a Földön.

"Vegyük észre a remény jeleit mai életünkben" - mondta a szentmisén Erdő Péter.


Szebik Imre: a hit megnyugvás és bizalom
radio.hu

A húsvét nem kevesebb, mint a történelem irányának megváltozása, mert a jó győzedelmeskedik a gonosz fölött, az igaz a hamisság, az élet a halál fölött - mondta Szebik Imre.

A Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke vasárnap a budapesti Bécsi kapu téri templomban mutatott be húsvéti istentiszteletet .

"A húsvét az örök ember végső reménysége; nem a sors és a kegyetlen emberek kiszolgáltatottságában, nem az elmúlás félelmében, nem a gazság, hanem az igazság bizonyosságában élhetünk" - fogalmazott.

A püspök arról is szólt, hogy "kihívások közepette élünk", amelyek az Európai Unióba való belépéssel növekedni fognak.

"Lelketeket ne adjátok el az Európai Uniónak, se másnak" - szólította fel a gyülekezetet, s hozzátette, lelki, erkölcsi szempontok szem előtt tartására van szükség.

Merjünk-e, akarjunk-e hinni? - kérdezte a püspök, és így válaszolt: a hit megnyugvást és bizalmat, fogódzót jelent, a hit Krisztusra nézés, boldogság és győzelem, s akié Krisztus, azé az örök élet.

A püspök az istentisztelet végén Mel Gibson A passió című filmjének megtekintését szorgalmazta.

"Meggyőződésem, hogy Krisztus szenvedését és keresztre feszítését úgy mutatja be a film, hogy az mindannyiunk számára hiterősítő lehet" - jelentette ki a Jézus életének utolsó tizenkét óráját megörökítő, a magyarországi mozikban néhány hete vetített alkotás kapcsán.

Akik azt hitték, hogy a Jézus-ügy nagypénteken befejeződik, tévedtek - mondta az ünneplő gyülekezet előtt Szebik Imre.



Ne hagyjuk húsvéti örömünket megízetleníteni!
MNO
Debrecenben, a Református Nagytemplomban tartott ünnepi istentiszteletet Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke – számolt be az mtv.hu.

„Ecce Homo! - Íme az Ember! Íme az ember, akinek útja a biztos halál - mondta Pilátus, s íme az ember, akié az örök élet - mondta a Teremtő Isten. E kettő találkozása a húsvét üzenete" - fejtette ki Bölcskei Gusztáv tiszántúli református püspök.

A püspök kijelentette, nem értjük, hogy lassan már nem lesz olyan nagy keresztény ünnep Magyarországon, amikor „egy handabandázó részeg rádiós ne mondaná azt, hogy legszívesebben kiirtaná a keresztényeket, vagy nagypénteken egy helycsináló tanácsadó azt a javaslatot adja: úgy kéne megnyerni a választásokat, hogy üssünk egyet az egyházon, a klerikális reakción.” Egyben felszólított, hogy ne hagyjuk a mi húsvéti örömünket senki által megízetleníteni, megrontani, ami abban van, hogy Isten rámutat Jézusra és azt mondja, Ecce Homo! Ez bátorságot, reménységet, örömet jelent a megtorpant, elbizonytalanodott embereknek.



Ami elvehetetlen
A húsvét nem tavaszünnep, nem mítosz, hanem csend a tragédia után
Népszabadság • Szerző: Donáth László
/Albrecht Dürer metszete a Nagy Passióból /
Két vallás van a világon, melynek minden tanítása és minden rezdülése a szabadsághoz kötődik. A zsidóság pészach eseményeiben, a keresztények húsvét történésében az Örökkévaló titokzatos és megmagyarázhatatlan tettét ünneplik: a nép megszabadítását. Az egykorvolt közösségét és az éppen jelenvalóét egyaránt. Isten népe úgy emlékezik, mintha ott lett volna, sőt mint aki ott volt Egyiptom földjén, a szolgaság házában, és mintha máris ott lenne minden idők végén, ahol többé nem lesz sem bűn, sem szenvedés, sem halál. A Szentírást élete zsinórmértékeként elfogadó ember mindig bűnbánattal áll Isten színe előtt, s mivel áll, nem kételkedik: van szabadulás, és van, aki megváltsa.
 
Húsvét csak a gyermekeknek jelent diadalt, megoldást, boldog véget. A pogány szellem áltathatja magát akár a tudomány, akár az anyag, akár a lélek halhatatlanságát hajszolva. S mi gyönyörködhetünk e csalóka ámítás játékaiban, akárcsak a számtalan misztikus és rajongó víziójában, melyek a bűnt és a szenvedést merő látszattá vagy az önüdvözítés eszközévé akarják alacsonyítani. De erre is igaz a költő szava: „sekély e kéj”. Nem jó, ha felnőtté lévén nem hagyjuk el a gyermekhez illő dolgokat. Húsvét nem tavaszünnep, nem a meghaló és feltámadó istenség mítoszának beleszövése az antikvitáson kifinomult keresztény szellemiségbe. És nem is megoldás. Inkább meleg csend a tragédia után. Csend, amelyben helyükre kerülnek a dolgok. Csend, amelyben a szívünkbe rejtett kivallja: ki ő, és ki vagyok én neki. Itt és ekkor a tények már érdektelenek. A kívül valók csak a halál, a teljes veszteség tárgyi bizonyítékai. Magunk körül már sehol sem leljük, hiszen nem történik, hanem van, mozdulatlanul, miként az Isten.

Innen van méltósága az ember emlékezetének. Akire és ahogyan emlékezünk: az vagyunk. Aki emlékezik, legyőzi az időt, jelenvalóvá téve a valamikorit, hogy megtudja, kicsoda ő, s kinek a szerelmén csüng. És ez nemcsak a személyes emlékezésre vagy a hívő közösségek liturgiájára áll. Igaz ez a profán világban, a társadalmi eseményekben is. Temetéssel kezdődött az új rendszer kialakítása 1989-ben. A koporsók nem szimbólumok voltak, s azok sem, akik előttük megszólaltak. Az emlékező sokaság puszta jelenléte jelértékűvé vált, de igazi bűnbánat híján a feltámadás elmaradt. Aztán jöttek az emléknapok, az emléktörvények, a koszorúzások, a Terror Háza-beli emlékeztetés masinériája, az igazságtételt morálisan kiüresítő kárpótlási igyekezet. A történelemben nincs véletlen. Jézus kézre kerítéséért Júdás harminc ezüstöt kapott. Az ezredfordulós öntömjénezésben az akkori hatalom harmincezer forintot szándékozott juttatni a magyar állam bizonyítható közreműködése révén legyilkolt zsidók után a még élő hozzátartozóknak.

A szekuláris emlékezet súlyosan beteg voltát mutatja az a politikai nyilatkozat is, melyet stiláris és helyesírási hibáktól hemzsegő változatában az Országgyűlés elfogadott a múlt héten. Vélhetően valakinek váratlanul eszébe jutott, hogy a vészkorszak hatvanadik évfordulója előtt több plenáris ülés már nem lesz. Talán a jó szándékú ötletadónak az is felrémlett, hogy annak idején az Országgyűlés mily gyakran és botrányosan vétkezett a zsidótörvények megszavazásával a jogállam és az emberség normái ellen. A jó szándék azonban kevésnek bizonyult: „A zsidótörvényekkel és 1944 tragikus tavaszán a Holocausttal magyar és magyar közé ékelődött a szégyen.” Vajon mit szólna ehhez a mondathoz a legyilkolt Radnóti Miklós és Szerb Antal és Halász Gábor és Bálint György és Sárközi György...? Nekik, az áldozatoknak, mi közük a zsidótörvényeket beterjesztő kormányokhoz, az azokat megszavazó Országgyűlés tagjaihoz, az akár öntudatosan, akár kényszeredetten ebben cinkossá lett keresztény főpapokhoz és a törvényeket végrehajtó közigazgatás hivatalnokaihoz? Talán ők szégyelljék magukat, hogy – több százezer zsidó származású vagy cigány polgártársukhoz hasonlóan – puszta létük jóvátehetetlen bűnök elkövetőivé tette az említetteket?

E szörnyű mondat boldogtalan kiötlője mit tud a szégyenről? Arról a szégyenről, amely oly kiváló írástudókat hajszolt az öngyilkosságba, mint Primo Levi vagy Jean Améry vagy Paul Celan. Ők mind túlélők voltak, akárcsak a sorstalanná tett Kertész Imre. E nyilatkozatnál bízvást jelentősebb politikai gesztus lenne, ha az Országgyűlés tagjai a magyar soá napján lakóhelyükön rendbe tennék a hatvan éve elárvult zsidó temetőt.

Méltósággal emlékezni nem lehet a múlt bevallása nélkül. Az ideológusok és a propagandisták ítélkeznek, a történész feltár és töprengésre indít. Ezt tette Csepregi Zoltán a közelmúltban megjelent könyvével (Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika. Luther Kiadó, 2004), olvasói elé tárva a tizenhatodik század német és svájci reformátorainak a zsidókról kialakított nézeteit. Az ötventételes forrásgyűjteményből nemcsak az derül ki, hogyan változott Martin Luther álláspontja a bájos filoszemita gesztusoktól az artikulálatlan antijudaizmusig, hanem az is, hogy bizony volt olyan tudós teológus – Andreas Osiander –, aki korát fél évezreddel meghaladva bátor védelmezőjévé vált a fölbonthatatlan szövetségben élő népnek. Nem lett zsidóvá, de humanista eszményeiből sem engedett. Calvint, Servetet, Melanchthont ily éles fénybe magyarul még senki nem vonta e kérdést illetően. Josel von Rosheim írásai a hitét és közösségét hűségesen védő örök zsidót idézik meg. A karcsú kötet egyre súlyosabbá válik az eszmék eredetét és hatástörténetét érteni vágyó olvasó kezében, aki egyszer csak megérti: az emlékezés megismeréshez vezet. A tudás pedig választásra kényszerít. Az ember igaz tartásúvá nem érzelmek és vágyak révén válik, hanem az intellektusát rabul ejtő emlékei nyomán. Felelőssé a megidézett beszédes tettek formálják lényünket.

Jézus pedig felelőssé akarta tenni tanítványait. Hosszú úton vezeti őket Galileából Jeruzsálembe, hogy példázatai által belássák, a törvényetika megkeményíti az ember szívét. Hiszen aki képes megtartani a parancsolatokat, előbb-utóbb önmaga teljesítményét szabja a másik istenkeresése normájának. Magunkra aggathatjuk a szentség külső jeleit – miképpen az a farizeus a vámszedőről szóló példabeszédben (Lukács evangéliuma, 18,9–14) –, a tökéletesség láttatása azonban nem Istent, csak a szorongó és kényszeres személyiség bálványosodását rejti. Jézus nem ítéli meg a farizeust, ügyet sem vet rá. Igaznak azonban a vámszedőt mondja, nem tagadva annak nagy bűnös voltát, de gazságainál súlyosabbnak vallva helyes istenismeretét. Hányszor vitázott a Zebedeus fiakkal és kiváltképpen Péterrel, akik – Mannheim Károly szavával – az érzületetikában látták a megoldást: saját énüket állítva szembe a népnemzeti istentudatban leledző sorsszerűséggel. Mi másról szólna Péter konok fogadkozása – „ha mindnyájan megbotránkoznak is tebenned, én soha meg nem botránkozom” (Máté evangéliuma, 26,34) –, mint arról, hogy teljes szívvel hitt döntései determinálatlanságában.

De az út végén, mikor utoljára vacsorál együtt tanítványaival, nem példázatot mond, nem tanít szóval vagy csodás cselekedettel. Leülteti őket, s hálát adván a kenyérért és a borért, az egykori s az eljövendő pészachért, odaadja nekik, mondván: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lukács evangéliuma, 22,19). Jézus kenyeret megtörő s azt tanítványai között szétosztó mozdulatában elővételezi a következő napot. Minden napot a világ végezetéig. Ami ott azon a széderestén történt, annak kell mindig újra megesnie övéivel és övéi által. Ne az árulásra, az elhatárolódásra és a megtagadásra, ne a hamis pörre, ne a papok és a helytartó cinikus és igazságtalan szavára, ne a brutális kínzásra, a vérre, ne az elfojthatatlan öngyűlöletre és ne az ettől való megkönnyebbüléssel kecsegtető bűnbakkeresésre emlékezzenek. Mindezek szükségszerűen megadatnak az embernek, míg világ a világ, akár megemlékezik arról, akár nem, mi és miképpen esett meg a názáretivel.

Amire emlékezni érdemes, sőt amiről meg kell emlékezni, az a kenyér és bor, ahogyan Jézus ezeket kezébe vette, és minden körülötte lévőnek kezébe adta. Erre emlékezzenek, ezt tegyék minden emberrel, aki éhes és szomjas az igazságra, hogy életük legyen, és itt e földön bővölködjenek. Ez a tanítványok felelőssége: erre emlékeztetni, és ezt megcselekedni. Jézus erre kötött velük és a mindenkoriakkal szövetséget, amelyet másnap élete odaadásával, keserves halálával felbonthatatlanná tett. Igazi történéssé, egyetlen normává az őt szeretők politikai etikájában. És ez a húsvét: emlékezve visszatalálni ahhoz, akinek volt mersze emelt fővel élni s gyógyítani nyomorúságainkat, alul maradni köztünk és meghalni érettünk, vallásosakért, pogányokért, nagy hitetőkért, megannyi mihaszna szemlélődőért. Hiszen végsőképpen tetteink tanúskodnak rólunk, s általunk azokról, akikre emlékezünk. Ők azok, akiket senki el nem vehet tőlünk. Őket elhagyva magunkat veszítjük el.

Donáth László
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



Hová tűnt a valódi remény?

Most apró szökevényremények élnek az emberekben – mondja Jelenits István piarista paptanár. Vajon a XX. század történelmének szorításában hová tűnt a valódi remény, a hit, remény, szeretet megbonthatatlannak vélt hármasából? Mi lehet az értelme a kereszténység és a közjó fogalmának napjainkban?
/Jelenits IstvánFotó: MR/
Fura mód egy olyan ünnep, mint a húsvét úgy is visszakaphatja a szakralitását, ha a századok alatt rárakódott népi szokásokat lekoptatja róla a városiasodás. De hívők és papok szemében ennél sokkal több jót nem hozott a legújabb kori történelem, pláne az elmúlt gyászos század, ami mára alig hagyott mást maga után, mint apró magánreményeket. Meg a tanulságait, amelyekből miért is okulnánk, ha eddig sem tettük.

Jelenits István egyik legszebb és legemlékezetesebb gyerekkori emléke, amikor egy húsvétkor homokvárat építettek barátaival és a szolgálónő azzal jött, hogy azonnal haza kell mennie. Szomorúan bár, de szót fogadott és otthon kiderült, mivel Nagypéntek van elolvassák a Bibliából a passió történetét. Ez nagyon megérintette, mivel máskor nem nagyon olvasták otthon a Szentírást.

A piarista paptanár Szent Pálra hivatkozva azt mondja, hogy a reménynek híján vagyunk. A XX. század ugyanis nagy reményekkel indult, ehhez képest jött például az első majd a második világháború. Mára csak apró szökevényremények maradtak az embereknek. Van, aki még reménykedik abban, hogy túléli a nagy közös katasztrófát, de sokszor tapasztalható, hogy ilyenkor is csak az egyéni túlélésben, és nem a közösségben gondolkodik A fogyasztói társadalom nem ad közösségi jövőképet, ezzel szemben az egyház azt képviseli, hogy az igazi értékek nem mérhetők pénzben. Arra is tanít, hogy több figyelemet kell fordítani két ember kapcsolatára.

A húsvéti ajándékokat a kertben kellett megkeresni, az egyház pedig éppen arra tanít, hogy a mindennapi életünkben is keressük meg a kis értékeket.

Jelenits István elmondta, hogy a diktatúra nagyon visszavetette a hétköznapi életben a kapcsolattartást, a francia apácák például, ha kell, kosárlabdáznak a gyerekekkel. Magyarországon elképzelhetetlen volt, hogy egy pap belépjen a mindennapi életbe, a hívők csak a templomban találkozhattak egyházi emberrel. A kommunizmus szerint az egyház ellenség, és az ellenséget nem engedik oda, ahol baj van, mert vagy ártanak vagy segítenek, még az is kiderülhet, hogy nem is ellenség. Ha egy pap jó kapcsolatba került a hívekkel, családokkal, akkor azonnal máshová helyezték. Némi változás már tapasztalható, de természetesen nem megy egyik napról a másikra.

A papi függetlenség az egyik legfontosabb követelménye a katolikus egyháznak. Nem hiábavaló középkori maradvány, mint ahogyan néhányan erről vélekednek, nagyon józan és gyakorlati oka van: a papok elsődleges feladata, hogy mindenkinek a rendelkezésére álljanak. Minden, a legédesebb függőség is ebben akadályozná meg őket - fejezte be húsvéti eszmefuttatását a teológus.
MR



Világörökség lesz a hunok fővárosa?
MNO
A kínai Sanhszi (Shaanxi) tartomány arra készül, hogy a világörökség részévé nyilváníttatja az ősi hun fővárost, Tongwanchenget. Ez a település a világon az egyetlen olyan romterület, amelyet a hunok hagytak maguk után.

A hunok Észak-Kínát, Közép-Ázsiát és Európa nagy részét is meghódították egykor. A nomád törzs eredete ismeretlen, a kínai források például a mai Kína területéről eredeztetik őket. A kínaiak szerint a hunok leszármazottai a mai magyarok, ám ezt korántsem tekinthetjük bizonyosnak, sőt itthon a magyar népcsoportot finn-ugor nyelve miatt e népek közé soroljuk – olvasható a National Geographic honlapján.

A napokban a Xinhua hírügynökségnek nyilatkozó, a Sanhszi tartomány kulturális örökségeiért felelős hivatalnok, Zhang Tinghao igazgató bejelentette: az ázsiai hunok (más néven: hsziungnuk) máig fennmaradt egyetlen fővárosát, Tongwanchenget szeretnék a világörökség részévé nyilváníttatni. Tongwanchenget, a romvárost néhány éve fedezték fel, és akkor ez nagy szenzációt keltett a régészek körében. Előzőleg közel ezer évig borította be a települést a sivatag homokja. A romváros számos értékes lelettel és tudományos felfedezéssel szolgálhat a hunok eredetét, kultúráját illetően.

A törzs egyébként körülbelül ezer évvel ezelőtt tűnt el. Az 1600 éves romterület Jingbian megyében található, a Kína északkeleti részében lévő Sanhszi tartományon belül. A hely mindössze 500 kilométerre van Xi'antól, amely egykor a Chang'an nevet viselte, és hat feudális kínai dinasztia idején volt főváros. A kínaiak annyira tartottak a hunoktól, a hsziungnuktól, hogy miattuk építették fel a Nagy Falat is.

A hunok az időszámításunk előtti harmadik században bukkantak fel, s hamarosan az egyik legnépesebb etnikai csoporttá váltak a mai Kína területén (ám ez a vidék akkor még nem volt a kínai, illetve han népesség uralma alatt). A második század végére a hunok létesítették az első rabszolgatartó rezsimet a mai Kína területén.

A hunok később számos kínai területet vetettek uralmuk alá, ám az időszámításunk előtti első században vereséget szenvedtek a nyugati-han dinasztia fejétől, Hanwu császártól Kínában. Ezután a hunok kettészakadtak, majd a harcok folyamán a kínaiakkal (ezúttal a keleti hanokkal) szövetkező déliek legyőzték az északi hunokat.

Az északi hunok ekkor nyugatabbra vonultak, először az Ili folyó völgyébe, Közép-Ázsiába, majd a Dontól keletre és a Volga vidékére költöztek. A hunok ezután az európai történelmet alakították át.

Időszámításunk szerint 374-ben az eredetileg északinak nevezett hunok tovább vonultak nyugatra, s ezzel megindították az első nagy népvándorlási hullámot, amely Európára zúdult. Többek között az ő hatásukra, nyomásukra támadtak a gótok a Római Birodalomra. Az ötödik században végül átkeltek a Dunán és a Rajnán, s Attila vezetésével birodalmat alapítottak. (Attila sírját régóta keresik a régészek, általában a Tiszát feltételezik végső nyughelyeként.)

A hunok Ázsiában maradt részei viszont Tongwancheng városában alakítottak ki fővárost időszámításunk szerint 419-ben. Országukat Daxia (Dahsziának) nevezték és ez az állam szintén az ötödik század táján létezett. A mai Kína területén, a nem kínai népek közül a hunok építették ki a legfejlettebb várost. A világon egyébként Tongwangcheng az egyetlen főváros, amely a hunokhoz fűződik, és még ma is megtalálható – legalábbis romokban. A település – amelynek a neve körülbelül azt jelenti, hogy „egyesüljön minden nemzet” – építésén állítólag százezer ember dolgozott.

„Mint nemzetiség a hunok eltűntek. De sok hun túlélte az évezredek viharait. Számos tudós úgy tekinti, hogy a mai magyarok a hunok leszármazottai” – nyilatkozta a Xinhua hírügynökségnek Wang Shiping, a Sanhszi Történeti Múzeum szakértője. A Xinhua szerint ezt a véleményt számos magyar kutató is osztja.

Forrás: National Geographic



2004. április 11., vasárnap 22:33


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület