A GKI szerint az euróövezethez csatlakozás 2009-ben lehetséges
www.mti.hu

A GKI Gazdaságkutató Rt. legújabb tanulmányában azt javasolja, hogy az euróövezethez való csatlakozás lehetséges dátuma a lehetőségek közül inkább 2009 legyen, ekkorra tudja teljesíteni az ország a maastrichti kritériumokat.

A GKI Gazdaságkutató Rt. a tanulmányt a Pénzügyminisztérium megrendelésére készítette, és azt vizsgálta, hogy milyen alkalmazkodási stratégiát, illetve e téren milyen fő szempontokat kell követnie az országnak.

A GKI szerint a magyar eurócsatlakozás megvalósítása egy több évig tartó bonyolult gazdaságpolitikai és kormányzati lépéssorozat eredménye lehet, ezért érdemes azt jó előre megtervezni. Az euróövezethez, vagyis a Gazdasági és Monetáris Unióhoz (GMU) való csatlakozás a kutatóintézet szerint olyan csatlakozási stratégiát igényel, amely elkerülhetővé teszi a komolyabb alkalmazkodási veszteségeket ("puha landolást" biztosít), miközben minimalizálja az alkalmazkodás kockázatait.

A kutatók szerint a GMU-hoz való csatlakozás mellett szól az, hogy a lehetséges árfolyamrendszerek elemzése alapján nincs olyan árfolyamrendszer, amely teljesen alkalmas a kockázatok kivédésére és viszonylagos árfolyamstabilitást biztosít. A liberalizált devizagazdálkodást folytató, nyitott kis országok (mint például Magyarország) devizái különösen alkalmasak arra, hogy spekulációs célpontok legyenek. Ezért indokolt az euróövezethez való gyors csatlakozás.

Az euróövezetbe való belépést támasztja alá az is, hogy Magyarország folyó fizetési mérlegének hiánya nemzetközi összehasonlításban is viszonylag magas. Ha belátható időn belül belépünk az euróövezetbe, a fizetésimérleg-korlát a csatlakozásból fakadóan gyengül, ez kisebb kiigazításokat igényel majd, mintha az eurózónába való belépést a távolabbi jövőbe helyeznénk.

Az is a gyorsabb belépés mellett szól, hogy a lakossági hitelállomány piacgazdaságokban szokásos GDP-arányos növekedése a következő években elkerülhetetlen. Az ebből áttételesen adódó fizetési mérleg hiány-növekedésben megjelenő kockázatok kezelésére csak az euró közelebbi átvétele jelenthet biztos megoldást. Másrészt, a vállalati hitelállomány közel 40 százaléka már jelenleg is euróban áll fenn, azaz spontán módon is gyorsan halad előre Magyarországon az úgynevezett "euroizáció".

A GMU-csatlakozás szempontjából az államháztartási hiány és az infláció leszorítása, valamint az ERM II rendszerben bizonyított árfolyamstabilitás igényel külön erőfeszítéseket. A kutatók szerint a 2004-re kialakuló 4,6 százalékos államháztartási hiány mögött - különösen a további költségvetési konszolidáció miatt - komoly feszültségek húzódnak meg. A következő, 2005-ös év elején az infláció várhatóan jelentősebben esik, jövő év márciusra 5 százalék alatti értékek várhatóak. Magyarország akár 2006-ra is teljesíteni tudná az árstabilitási kritériumot, egy "természetesebb pályán" haladva viszont legkorábban 2007 elejétől lehetne elérni egy 3 százalék alatti inflációt. Az infláció csökkentésének forgatókönyve felülvizsgálatot igényel, 2005 végére elégséges a különben is várható 4,5 százalék megvalósítása, innen is elérhető a 3 százalék alatti infláció 2008 elejére.

A GKI által javasolt változat szerint ugyanis a követelményeknek való megfelelés 2007-2008-ra esne, kulcskérdés azonban az államháztartási hiány mértékére vonatkozó előírás teljesítése. A gazdasági növekedés a fő GMU-alkalmazkodási változat, azaz 2007-2008. évi megfelelés esetén a 2005-2008-as években évi átlagban 4-4,5 százalék között lesz, elsősorban a javuló külső konjunktúra hatására. Emellett a foglalkoztatás évi 0,5-1 százalékkal emelkedik.

A GKI által javasolt pálya mellett az államháztartási hiány évente 0,5 százalékponttal csökken, de a 2007. évi megfelelés esetén az akkori javulási ütem 0,7 százalékpont. Ebből átlagosan évi 0,2 százalékpont származik a kamatkiadások mérséklődéséből. A GKI szerint 2007-ben meg kell felelni a költségvetési feltételnek, ez jótékonyan hathat a befektetők magatartására. Így a belépést követően a gazdasági növekedést serkentő hatás előbb jelentkezik.

A toscanai csillagbarátok firenzei tanácskozásukon arra hívták fel minap a figyelmet, hogy az éjszakai mesterséges fények túlburjánzása miatt már alig látni szabad szemmel a csillagokat. Itália területének 70 százaléka vesztette el csillagos égboltját az elmúlt évtizedben, s szabad szemmel gyakorlatilag alig néhány tucat égi vándor figyelhető meg.

Pedig a toscanai régió önkormányzata még 2000-ben külön szabályozta a közvilágítás és más kivilágítások rendjét, de mint sok más olaszországi előírást, ezt sem tartották be az érintettek. Tommaso Franci, a régió környezetvédelmi ügyekben illetékes tanácsosa szerint az ennek nyomán fellépő "fénymérgezések" - főként a nagyobb városokban - komoly károsodást okoznak az emberek egészségének, s nemcsak nekik: megváltozik a fauna és flóra biológiai rendje, itt is egyfajta stresszhatás lép fel, nem is szólva az energiapazarlás általános környezetkárosító hatásairól.

Az ANSA olasz hírügynökség által a hét végén ismertetett fény-környezetvédelmi tanulmányok szerint a megfelelő előírások betartása - azon túlmenően, hogy javítana az életkörülményeken és -minőségen - közel negyedmilliárd euró közvetlen megtakarítást jelentene évente az energiaköltségekben, továbbá félmillió tonna üzemanyag elégetését lehetne megspórolni, jelentősen - évi 1300 tonnával - mérsékelve a levegő széndioxid-szennyezettségét.

A csillagvédők firenzei fórumukon mindenesetre csak annyit tudtak elérni, hogy az érintett cégek és szakemberek figyelmét újólag felhívják a helyi hatóságok a "fénycsend" betartására.

Elvis Presley és a szexuális lázadás
A világ ezekben a napokban ünnepli a rock and roll születésének ötvenedik évfordulóját: Bill Haley és a Comets 1954. április 12-én vette fel egy New York-i stúdióban a Rock Around The Clockot, és ezzel új fejezetet nyitott a zenekultúrában.

Marlon Brando A vad című filmben
A rock and roll nemcsak zenei forradalom volt. A zenei barikádok ledöntése után az ötvenes évek második felében a fiatalok megkezdték az őket akadályozó társadalmi korlátok leépítését is. S amíg Bill Haley, Elvis Presley és mások dalai újraírták a zenetörténelmet, hasonlóképpen a zenéhez kapcsolódó szociokulturális változások is megváltoztatták a XX. század arculatát.

Az ötvenes évek elején – a rock and roll megszületésével egyidejűleg – az amerikai nagyvárosok egyik markáns, új jelensége a tinédzser szubkultúrák kialakulása volt. A háború alatt és után született baby boom nemzedék tagjai ekkor jelentek meg először a társadalmi nyilvánosságban, s azonnal a felnőttvilág értésére adták, hogy nem akarnak többé szüleik uniformizált, unalmasnak tartott „amerikai életformájába” beilleszkedni. Ezek a fiatalok valami másra, újra vágytak, ki akartak törni a társadalmi karámok keretei közül, s miután a rock and rollban megtalálták a saját zenéjüket, szerettek volna maguknak új közösségi-érintkezési formákat, öltözködési-viselkedési stílusokat, szabadidő-eltöltési szokásokat is teremteni. Zenéjüket, öltözéküket, hajviseletüket, nyelvi fordulataikat, gesztusaikat, táncaikat, moráljukat, világról vallott felfogásukat részben a társadalmi többség által kirekesztett faji, etnikai, szociális kisebbségektől (feketék, bevándorlók, csavargók) vették át, részben a háború utáni „gazdasági csodát” használták fel ahhoz, hogy új szubkultúrát teremtsenek maguknak.

Allen Ginsberg
A világháborút követő gazdasági prosperitásnak köszönhetően az ötvenes évek második felében a szakemberek már tízmilliárdosra becsülték a tinédzserpiacot. Egy amerikai tizenéves 1956-ban heti 15-20 dollár zsebpénzzel rendelkezett, amit elsősorban lemezekre, mozijegyre, ruhafélékre költött, rendszeresen gyorséttermekben étkezett. Egy korabeli felmérés szerint a tizenéves lányok ekkor már évi egymilliárd dollárt költöttek ruhákra, fehérneműkre, lemezekre, rúzsra, dezodorra, hajápolókra. Az üzlet felismerte a nagy lehetőségeket, és az új igényekre szakosodott iparágak megkezdték a tinédzserlázadás piacosítását. A Pepsi azoknak kezdte árulni a termékeit, akik „fiatalosan gondolkodnak”, a TTK (később Sony) piacra dobta az első tranzisztoros rádiót, a Pall Mall fiataloknak reklámozta új cigarettáit, a konkurens Camel tinédzserpartikat kezdett el szponzorálni. Amint Elvis Presley berobbant a köztudatba, Hollywood is megkezdte a tinédzsereknek készülő mintaadó filmek szériagyártását

A korszak történéseit plasztikusan megjelenítő, főként a tinédzsereket és későn érőket megcélzó rock and roll mozik rugalmasan reagáltak a tömegigényre. „Lázadásuk” nem morális vagy esztétikai indíttatású, sokkal inkább financiális. A zömében különösebb színészi és rendezői kvalitásokat nem igénylő, sematikus, bugyuta történeteket kizárólag az új zene és az ahhoz kapcsolódó tánc adta el, többnyire hatalmas sikerrel. Az 1954-ben bemutatott Round Up Of Rhythm volt az első olyan film, amelyben – három szám erejéig – megjelenik egy rock and roll zenekar (Bill Haley és a Comets). Az 1956-os Love Me Tender című, átlagos polgárháborús filmben már az alig 21 éves Elvis Presley is bemutatkozik, és ettől kezdve egészen az ötvenes évek végéig nincs megállás. Évente rock and roll filmek tucatjait dobják piacra a hollywoodi stúdiók, közülük az 1957-es évjáratból kétségkívül a Jailhouse Rock, a Mr. Rock And Roll, a Loving You és az Untamed Youth, az egy évvel későbbi szériából pedig a King Creole és a High School Confidential! a leginkább említésre méltó.

A rock and roll születését követően alig két-három év alatt a tinédzserek ízlésvilága, sokféle igénye minden téren óriási változásokat idézett elő az amerikai társadalomban. Amikor rajongói 1956-ban Elvis Presleyt „királlyá” koronázták, az új zene már országszerte diadalmasan szólt, s bár kevésbé feltűnően, de az új gyártmányok, márkák, trendek a fogyasztói piac más területein is hódítottak. Soha nem tapasztalt prosperitást élt át a hanglemezipar, amelynek bevételei három év alatt 213 millióról 603 millióra nőttek. Ezen belül a rock and roll lemezek aránya 15,7-ről 42,7 százalékra nőtt, s mindenekelőtt a forradalmi újítás, a zenegépekben könnyebben használható 45-ös kislemezek iránt ugrott meg a kereslet. Hasonlóképpen rekordokat döntött az autóipar is, hiszen az országutakon már a tinédzserek is agyba-főbe nyomták a dudát. Az évtized közepén csaknem 70 millió autó száguldozott az Egyesült Államok útjain, s nemcsak a külvárosokba költözött háziasszonyok bonyolították le vásárlásaikat az új járgányokkal, hanem tizenéves fiaik is áramvonalas, országúti cirkálókban feszítettek. Prosperált a Disneyland vagy a Holiday Inn szállodalánc is, amelynek útszéli moteljeiben főleg a szexuális tabuk alól felszabaduló tinik bonyolították le alkalmi együttléteiket. A tiniigényekhez alkalmazkodott a McDonald’s is, és nem panaszkodhattak a kis lemezbutikok szerepét átvevő, az igényekhez jobban alkalmazkodó lemezáruházak sem.

A névsoron végigpillantva nem kétséges: ennek az új kínálatnak szinte minden eleme egy új álomvilágról, a tinédzser mennyországról szólt. Érezd magad jól! – ez volt a jelszó, s ki tudott volna ellenállni az üzleti szirénhangok csábításainak.

Jack Kerouac plakátja
Az ötvenes évek második felében lezajló változásokról a korabeli nagyvárosi utcakép is sokat elárult. A tinédzserek jelenléte itt is azonnal szembetűnő. Nemcsak különböző csoportjaik (teddy boyok, modok, rockerek, hipsterek, beatek, hobók stb.) csapatos jelenléte volt feltűnő, hanem ezek viselkedése, öltözködése, stílusa is alapvetően eltért a felnőttekétől.

Ez az „utcasarki társadalom” a szülők nemzedékével ellentétben már nem a munka frontján akar helyt állni, hanem a szabadidejét akarja kiélvezni – wurlitzerbárokban, tánciskolákban, autós mozikban, gyorséttermekben, szupermarketekben, biliárdtermekben, gardenpartikon, strandpartikon. Az ötvenes évek második felétől a tipikus tinédzser nemcsak elszakadni igyekezett a „tisztes” polgári külsőtől, hanem már vakon követte a kifejezetten neki kreált új divattrendeket is. Az új szerkók felváltották az öltöny-nyakkendő-lódenkabát uniformist. A máig ismerős kellékek, tartozékok: bőrdzseki, csizma, farmernadrág, feliratos póló, teniszcipő, baseballsapka, harangszoknya, selyemharisnya, körcsíkos zokni, antilopcipő, csőnaci, napszemüveg, a fiúknál pomádézott, hátranyalt, elöl kacsafarokban végződő séró, a lányoknál frufrus vagy lófarokba font frizura.

Az új tinédzseruniverzum azonban nemcsak ezekre az utcai szubkulturális jelenségekre korlátozódott. A fiatalok kedvét (és persze pénzét) kereste ekkor már a film- és tévéipar, a hanglemezgyártás, a könyv- és lapkiadás is. Minden városban volt saját rádióállomásuk, kedvenc disc jockey-juk, a televízióban esténként a nekik gyártott tévéműsoraikat sugározták, s még a hagyományos show-műsorokba (Ed Sullivan) is az ő bálványaikat hívták vendégségbe. Az óriási keresletet látva a popipar is igyekszik kivágni a maga szeletét a nagy tortából. A rock and roll az évtized második felében felköltözik a szegény, fekete „mély-Délről” a gazdag, nagyobb piacot ígérő fehér városokba (New York, Los Angeles), a szórakoztatóipar fellegváraiba. Az RCA a memphisi Sun Recordstól kivásárolja Elvis Presleyt, s a színes bőrű innovátorok (Chuck Berry, Little Richard, Fats Domino) után sorra szerződést kaptak a fehér „koppintók” (Gene Vincent, Buddy Holly, Carl Perkins, Eddie Cochran, Everly Brothers), majd azok a trendlovagok (Paul Anka, Neil Sedaka, Frankie Avalon, Fabian, Ricky Nelson, Pat Boone), akik a feketék zenéjét a fehér középosztály gyermekeinek igényeihez fazonírozták. A nagy kiadók akkor kezdték meg futószalagon „gyártani” az új divatzenéket, amelyekhez hamarosan divattáncok (rock and roll, jive, rockabilly, boogie-woogie, lindyhop, jitterbug, slow fox stb.) is csatlakoztak.

A rock and roll helyett ekkor már a „tinédzser” a bűvszó! Műsorszerkesztők, termékgyártók, hirdetők és hamarosan politikusok is igyekeznek a fiatalok kedvében járni, hiszen létszámánál, vásárlóerejénél fogva ez az egyre növekvő fogyasztói tábor észrevétlenül kezdi átformálni a gondolkodást, az ízlést, a szórakozási formákat, a kulturálódási szokásokat, sőt magát a társadalmat is. Először látszik úgy a modern társadalmak történetében, hogy egy kisebbség – a maga ízlésével, életformájával, tradíciókkal szakító gondolkodásával – vértelenül is képes lesz megváltoztatni nemcsak a társadalmi többség mindennapjait, hanem a történelem menetét is. A rock and roll születése után néhány évvel Bob Dylan nem véletlenül énekelhette az új idők következő himnuszát: The Times They Are Changin’. Változnak az idők! A zenei, faji, morális és gazdasági barikádok ekkor már leomlóban voltak. Amerika a hatvanas évek elejére készen állt a változásokra!

Egy hétköznapi példa jól érzékeltetheti a történéseket. A zenéhez kapcsolódó technológiai újításoknak (táskarádió, lemezjátszó, televízió) köszönhetően nemcsak a gyerekszobák, hanem az amerikai középosztály otthonai is végleg átalakultak. A televízió például nemcsak a lakások méretét, beosztását (hatalmas nappali) alakította át, hanem „beköltözésével” és mintákat közvetítő műsoraival megváltoztatta a családok életét, szórakozását is. Míg 1946-ban 6000, 1950-ban már 4,4 millió, 1960-ben pedig 50 millió tévékészülék üzemelt az országban, s a „doboz”, mint a legbefolyásosabb médium létrehozta minden idők legnagyobb fogyasztói piacát, amelyen a tinédzserek a maguk 70 milliós létszámával már külön célcsoportnak számítottak. S mivel potenciálisan ők alkották a legdinamikusabban növekvő fogyasztói csoportot, a szakemberek egy része már az ötvenes évek végén sem kételkedett abban, hogy a fejlődés útja nem az apák által taposott ösvényen vezet tovább. Az utak elválnak. És ezek a rock and roll indulóira menetelő ifjak anélkül formálják majd tovább a XX. század arculatát, hogy átvennék apáiktól a mindennapi élet stafétabotját.

Nemzedéki hősök
Az új generációnak új eszmények is kellettek: a kor másik legnagyobb tömegeket érintő szórakozási formájában, a moziban ezt – a rock and roll filmek mellett – James Dean és Marlon Brando testesítette meg. Az amerikai filmek korábbi (nem western) hőstípusai – mondjuk Gary Cooper, James Stewart vagy Gregory Peck – inkább az idealizált átlagamerikait jelenítették meg: határozott, férfias mozgás, egyenes tekintet, szerény öltözék, rendezett beszéd. Az ötvenes évek elején ezzel szemben az amerikai filmvásznon új hőstípus jelenik meg: az okkal vagy ok nélkül lázadó. Egyrészt az erős, egyértelműen szexuális kisugárzású, később a filmművészet főáramában is sikeres Marlon Brando (Keresztapa, Utolsó tangó Párizsban), másrészt a hallgatag, zavart kamasz benyomását keltő és tragikusan elbukó James Dean. A vad (1953) és A rakparton (1954), illetve az Édentől keletre valamint az Ok nélkül lázadó (mindkettő 1955) ma már a filmtörténelem részei, és bennük Brando és Dean valóban új karaktert visznek a vászonra. Amely a leginkább – mint annak idején egy kritikus megfogalmazta – „nagyon primitív, nagyon spontán, nagyon ösztönös, nagyon beat”. Mondhatnánk, az éppen akkoriban kibontakozó beatirodalom (Kerouac Úton című regénye 1955-ben jelent meg, vagy Ginsberg versei) filmes figurái ők, de sokkal inkább hipsterek („amerikai egzisztencialisták”), mint beatniket. Nem jellemzi őket intellektuális komolyság, és egyáltalán nem akarják megváltoztatni a világot. Látszatra faragatlanok, de tele vannak érzelmekkel, nincsenek ambícióik, de jó adag büszkeség feszül bennük. Erőszakosak, de nem politikus alkatok: a világ eseményei hidegen hagyják őket, figyelmük csak szűk környezetükre korlátozódik. A konformista amerikai életforma iránti ellenszenvüket excentrikus magatartással fejezik ki. Inkább aszociálisak, mint antiszociálisak.

Szilágyi Kata
A globális felmelegedés kapcsán gyakran felmerül, milyen katasztrofális következményekkel jár, ha a gleccserek és a jéghegyek megolvadása miatt a tengerek szintje annyira megemelkedik, hogy a víz akár kontinensnyi területeket is eláraszthat. Különösen Grönland jégmezői fenyegetnek olvadással – figyelmeztetnek kutatók.

Grönland felszínét nem borította mindig jég. 60 millió évvel ezelőtt valójában zöld sziget volt, egy északi-sarkvidéki tundra, amelyen még a lovak ősei legelésztek. Talán leszármazottaik is legeltek később ott, ahol az utolsó jégkorszaktól gleccserek képződtek, amelyek a sziget közepén három kilométer magasra tornyosulnak. Ha ez a jégmennyiség elolvad, annyi víz keletkezhet, hogy a világ tengerjeinek szintje hét méterrel megemelkedik. Az olvadás vajon még feltartóztatható, ha az ipari világból származó szén-dioxid gázok kibocsátását kérlelhetetlenül visszafogják? Úgy tűnik, nem lehet visszatartani, és soha többé nem lehet visszafordítani a folyamatokat – írja a Die Presse.

Az utolsó jégkorszak tetőpontja óta a grönlandi gleccserek megnőnek, vagy legalábbis egyensúlyban maradnak, mert nyáron annyit olvadnak, amennyit télen megfagynak. Akkor kiegyenlített a mérleg, ha a hőmérséklet 2,7 foknál marad. De az IPCC Klima Tanács egy teljesen más helyi felmelegedést tart lehetségesnek, amely szerint nyolc fokig kell felmelegednie Grönlandnak ahhoz, hogy a jege eltűnjön.

A jég a tengerparton évente körülbelül 50 köbkilométert húzódik vissza évente, ami a grönlandi jégmezőnek ötvenezred része – ez még kevésbé fenyegeti a tengerszint emelkedését, mindössze 0, 13 millimétert jelent. A nagy kérdés az, hogy a többi 49. 950 köbkilométer hogyan reagál a felmelegedésre, mindenekelőtt a sziget központjában. A gleccserek ellaposodhatnak, felgyorsulhatnak a meleg levegő hatására.

A következő kérdés, hogy mi történik a megolvadt jéggel. Kevesbé tartanak a közvetlen elfolyástól, mint a gleccserek befelé folyásától. Lehetséges továbbá, hogy a jégtömeg gyorsan csúszásba jön, amikor a jeges vízen siklik. Némelyik gleccser vándorlása felgyorsul, mások lelassulnak. Nincsenek ismeretek a lecsapódásról. Amikor felmelegszik Grönland körül a levegő, több víz párolog el, majd többet havazik, és a gleccserek újra megnőhetnek. De mi történik, amikor hidegebb lesz? Ezt fedi a legnagyobb homály: egyes kutatók a felmelegedés helyett északi fagyástól tartanak, mert a Golf-áramlat a globális felemelegedést megállítja, a meleg levegő délről az északi vidékekre áramlik.

A kutatók korábban műholdas megfigyelések során felfedezték, hogy – legalábbis Grönland északi részén – a jég fogyásának fő oka az alsó rétegek megolvadása. Mélyen a gleccserek jégpáncélja alatt láthatatlan folyók gyűjtik össze és szállítják a tengerbe az így keletkező víztömeget. A jégveszteségnek mindössze a 3 százalékát teszi ki az a tömeg, amely jéghegyek formájában szakad le, míg több mint kétharmada alulról megolvadva kerül a tengerbe.

Science News, Die Presse

Kárpáti János – nemzetközi összehasonlításban is igen jelentős – zenetörténészi pályájának egyik fontos pillére a Bartók-kutatás. A modern magyar muzikológia "nagy generációjához" tartozó – a Szabolcsi Bence által elindított zeneakadémiai zenetudományi tanszak első évfolyamában diplomázott – Kárpáti monográfiát írt Bartók kamarazenéjéről, illetve vonósnégyeseiről, s emellett több mint negyven tanulmány, előadás fűződik nevéhez e tárgykörben. Ezekhez az írásokhoz – a hazai zenei könyvkiadás szomorú állapotából adódóan – évtizedek óta nem lehetett hozzáférni, a tanulmányok egy része pedig meg sem jelent magyarul. Túlzás nélkül nevezhető tehát hézagpótlónak a Bartók-analitika című kötet, mely egyrészt alapos áttekintést ad Kárpáti Jánosnak az elmúlt négy évtizedben végzett Bartók-kutatásairól, másrészt – az újabb írásoknak, illetve a tanulmányok tematikus csoportosításának köszönhetően – gazdagítja, árnyalja a bartóki életműről alkotott képünket. Azt a képet, amely ma, ötvenkilenc évvel a zeneszerző-géniusz halála után sem teljes: még a Bartók-kutatással hivatásszerűen foglalkozó zenetudósok is rácsodálkoznak a monumentális életmű újabb és újabb rétegeire.
A tanulmánykötet címétől nem kell megijedni: a Bartók-analitika nemcsak szakembereknek, a jelen és a jövő muzikológusainak, előadóművészeinek, zeneszerzőinek íródott, hanem olyan "civileket" is megszólíthat, akik a muzsikában az érzelmi-hangulati hullámzás, az átélhető katarzis mellett a mélyebb összefüggéseket, ha úgy tetszik, a filozófiát is keresik. Különösen igaz ez az Elődök és kortársak, illetve az Etnikai források című fejezetre, amelyek a szűkebben vett zenetudományi dokumentáció mellett rengeteg esztétikai és társművészeti párhuzamot, kortörténeti, szociológiai adalékot is kínálnak. Kárpáti egyik legkorábbi, 1962-es keltezésű tanulmányában lépésről lépésre tárja fel Beethoven és Bartók vonósnégyeseinek közös vonásait, s tágabb értelemben a két zeneköltő lelki rokonságát. Érdekes – bár sok szempontból ellentmondásos – kép rajzolódik ki abból a terjedelmes írásból is, amely Bartók és az új bécsi iskola vezéralakja, a tizenkétfokúságot – mint jellegzetesen XX. századi zeneszerzői technikát – megteremtő Arnold Schönberg kapcsolatát taglalja. Kevesen tudják, hogy Bartók nemcsak a Kárpát-medencei magyar, szlovák, román népzenei örökséget kutatta, hanem az Európán kívüli folklór is intenzíven foglalkoztatta. A kötet precíz dokumentációval, de mégis olvasmányosan mutatja be a zeneszerző észak-afrikai gyűjtőútját, illetve a keleti (arab, török és más ázsiai) zenékkel való érintkezését.
A címben szereplő analitika egy olyan – Kárpáti János által kifejlesztett, külföldön is elismert – módszer, amely Bartók zenéjét több oldalról, különböző szempontrendszerek alapján világítja meg. Az ilyen elemzésekben nincs abszolút igazság, nincsenek kinyilatkoztatások; még az is elképzelhető, hogy bizonyos részkérdésekben elvarratlan szálak maradnak. Egy-egy ilyen tanulmány mégis érezhetően közelebb visz a bartóki oeuvre és a mögötte húzódó szellemi, filozófiai és spirituális "hátország" megismeréséhez. Az analízist esettanulmányok egészítik ki, amelyeknek tárgya Bartók hangszeres zenéje, elsősorban a vonósnégyesek. A tanulmánykötet befejező részében a szerző kollégáinak írásait elemzi: a nemzetközi Bartók-kutatásban évtizedek óta döntő szerepet játszó Somfai László, valamint Tallián Tibor és Vikárius László könyveiről alkot véleményt. Nyitottság, empátia, őszinte érdeklődés, tárgyszerűség és gondolatgazdagság jellemzi e könyvrecenziókat, s ugyanezek az értékek figyelhetők meg Kárpáti János saját tanulmányaiban is.

Retkes Attila