|
Két külön világ
Újabb képzőművészeti világsztár tárlata látogat el hazánkba Monet
és barátai után. A svájci születésű festő, szobrászművész Alberto Giacometti
(1901-1966) életmű-kiállítása március 22-től, június 15-ig tekinthető meg
Budapesten, a Szépművészeti Múzeum pincéjében eldugott kiállítóteremben.
A zürichi Alberto Giacometti Stiftung jóvoltából
Magyarországra érkezett, 1966-ban elhunyt művész életmű-kiállításán 56
szobrot, 17 festményt, valamint 15 rajzot csodálhat meg a nagyérdemű. Az
előzetes hiedelmekkel ellentétben nem egy idős, mogorva, hanem ifjú, telefonálgató,
idegen-nyelvet beszélő, dekoratív hölgy adta jeggyel, a szó szoros értelmében
felfedezőútra indulhat a kedves látogató. Ugyanis az útbaigazító táblák,
csak hosszas keresés után vezetnek le a pincében eldugott tárlathoz.
A sokak által joggal kritizált ráhangoló videofilmet
gyorsan átlépve a Bálványos Anna által két részre osztott életmű első,
1945-ig tartó korszakával ismerkedhetünk meg, amelynek meglétéről a médiában
látogató-csalgatóként is funkcionáló fényképek egyáltalán nem “ejtenek
szót”. A szürrealista Giacometti szobrain hangsúlyozottan jelennek meg
a nemiség jelei – pl.: A pár címet viselő kompozíción, központi szerepet
betöltő másodlagos nemi jegyek -, emellett absztrakt formák uralják művészetét
– pl.: Kubus. Mégis a legmegdöbbentőbb mű az Elvágott torkú nő, amelynek
megrázó, címadó tulajdonsága sokáig marasztal. A svájci-olasz-francia szobrász-festő
a háború közeledtével, némileg stílust váltva hatalmas talapzaton – emlékezzünk
csak Hitler és Sztálin nyilvános megjelenéseire – miniatűr fejjel fejezte
ki korabeli életérzését. A látogatók szemében a fő “attrakció”, mégis a
Kanál asszony, amelynek ugyancsak hangsúlyos nemiségén kívül, az abból
fakadó, afrikai totemszobrocskára hasonlító formavilága is vonzza a “modern”
ízléssel felvértezett látogatókat.
A két terem között megállva egy pillantást vethetünk
a prospektusokra – magyarnyelvűből állandó a hiány, jelezve a tárlat hazai
népszerűségét -, illetve a vendégkönyvbe is tanulságos belekukkantani.
Rövid böngészés után ugyanis jó pár, a teremőrök stílusát kritizáló, a
műveket övező szürke gipszkarton háttérrel elégedetlenkedő, ennek ellenére
mégis lenyűgözött vendégek szösszenetei olvashatóak. A második epizódban
Giacometti ’45-től haláláig tartó életművét követhetjük nyomon. Az ’50-es
évekbeli alkotásokon jól látszanak, a második nagy világégés művészben
hagyott nyomai. Az alakok végtelenül elnyújtottak, rücskösek, már-már rozsdamart
hatással bírnak. Végtagjaik túlméretezettek, hosszú lábak, hatalmas lábfejek
jellemzik őket. Már-már két dimenziósra olvadnak a figurák. A szerencsétlen,
éhezésben sovánnyá aszott, mégis mereven, egyenesen, akár egy nyílvessző,
álló Macska, valamint a lehajtott fejével, Giacometti egyik hirtelen támadt
életérzését megjelenítő csonttá soványodott “társa” a Kutya, csak egy a,
világégés ihlette tárgyak közül.
A szobrokat övező, szinte egyen sémára festett, rajzolt
képek között Janaihara Iszaku japán filozófiaprofesszorról készített portrék
egyedisége kiemeli azokat. Talán pont azért, mert Giacometti Iszaku professzor
vászonra vitelekor alkotói válságba sodródott, amint azt a terem bejáratánál
függő sután lefordított életrajz is tanúsítja.
Egy sajátos hangulatban eltölthető pár órát sem a
pénztárcánk, sem a Szépművészeti előtt álló végeláthatatlan sorok nem akadályozzák.
Budapest, 2004. április 21.
Stöckert Dávid
2004. április 22., csütörtök 00:14
|
