Jn 21.1-19 Jézus újra megjelent a tanítványoknak, ezúttal Tibériás tavánál. Így jelent meg nekik: Együtt volt Simon Péter, Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, s még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Veled tartunk” - felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De akkor éjszaka nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a tanítványok nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” - felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, s ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét - mert neki volt vetkőzve -, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” - hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus odajött, fogta a kenyeret, s adott nekik. Ugyanígy halat is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik. Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?” „Igen, Uram - felelte -, tudod, hogy szeretlek.” Erre így szólt hozzá: „Legeltesd bárányaimat!” Aztán másodszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” „Igen, Uram - válaszolta -, tudod, hogy szeretlek.” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?” S így válaszolt: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” Jézus ismét azt mondta: „Legeltesd juhaimat!” „Bizony, bizony, mondom neked: Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod.” E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg Istent. Majd hozzátette: „Kövess engem!”

A történet eleje mintha kétségbevonná a Herakleitosztól idézett töredéket: "Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba...". Péter és a tanítványok ismét halásznak és újból nem fognak semmit. Jézus megjelenik, és az eredménytelen halászat tudatával szembefordulva, parancsot ad a háló vízbevetésére. Eddig minden megtörtént már egyszer. A leggyöngébb emlékezetűnek is feltűnhet a dolgok duplicitása. Most azonban valami kimarad; Péter nem "hepciáskodik", már nem hivatkozik a tapasztalt halászok hiábavaló munkájára. Péter más lett. Megváltoztatta a sok esemény, ami Jézussal és vele az elmúlt három évben történt. Csendesen engedelmeskedik. A megszámolt(?) nagy fogás analógiáján Péternek "beugrik" a válasz, a felismerés.
Nem érzi szükségét annak, hogy Jézust "igazoltassa", a dolog azonban mégis megtörténik, mégpedig sokkalta személyesebben, mint azt bárki elgondolhatná. A háromszoros tagadás után, (melynek teljes valóságát csak Jézus ismerheti) a háromszoros megbocsátás és a végső felszólítás következik: "Kövess engem!"
Az evangéliumi részlet mindamellett, hogy támpontul szolgálhat az apostoli idők számos egyháztársadalmi és -fejlődési motívumának megértéséhez, óhatatlanul a mának szól, nem kerülhető meg ismeretében a személyes megszólítás. Az események immár általánosulnak, térben és időben kiterjednek, és a következtetések, ránk vonatkozó azonosságok levonására késztetik az elkötelezett, az élet tapasztalatával többé-kevésbé felvértezett olvasót.
Nem kerülhető ki a felismerés, hogy Jézus nem csak egyszeri látogató az életünkben, s ha az eredménnyel, szóbeli, magatartásbeli válaszunkkal nem elégedett, ismét felteszi a kérdést, kiadja ismét ugyanazt az utasítást. Isten eredményes halászataink nélkülözhetetlen "kelléke", sikerességének záloga, amit a zsoltáros már olyan régen felismert és versbe öntött (Zsolt 127)"Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.Hiába keltek hajnalban és fáradoztok késő éjjelig: a kemény fáradság kenyerét eszitek. Ám akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak."
Érdekes lehet csak végiggondolni azt a szövetségek olvasásakor, mennyire jellemző az ismétléses hívás és felszólítás az Istenre? Ő a mi nyelvünk eszközeit, az ismétlés megerősítő nyomatékosító, de egyben figyelmeztető hatását használja fel, mert ezzel tud hatni minden korok figyelő hallgatójára. A halászat, a fogás, a meghívás mindannyiunk életében ismétlődik. A részlet egyéni választ vár, egyéni állásfoglalást, konkrétan és nem csak úgy általánosságban.
Akárhogyan is forgatjuk, Jézus, amikor tanította a meghívottakat, kiemelte őket a hétköznapokból, új életmódot, új életritmust vitt abba a három évbe, amíg velük együtt vándorolt. Most mintha visszahelyezné őket a világba avval a megszorítással, hogy mindennapi tevékenységüket is az Isten jelenlétében folytassák. Ha belegondolunk, a mai életből, mindennapjainkból, saját és a mások munkájából - nekünk és másoknak - talán ez, a folyamatos jelenlét tudata és hívása, hiányzik a legjobban.
- DI -