Egyszerűsödik a határforgalom Ferihegyen
ww.mtv.hu

A Budapest Ferihegyi Nemzetközi Repülőtéren egyszerűsödik és gyorsul a határforgalom május 1-jével Magyarország uniós csatlakozását követően - mondta el a Budapesti Határőr Igazgatóság vezetője szerdán.

Eddig a repülőtér útlevélkezelő pultjai felett öt jelzést láthatott az utas, külön kezeltük a diplomaták, a magyar állampolgárok, az európai uniós állampolgárok, valamint a vízumköteles és a vízummentességgel rendelkező polgárok útleveleit - mondta Bendes Győző dandártábornok.

Május 1-jével a rendszer egyszerűsödik, csak az uniós és az unión kívüli utasforgalmat különítik el - tette hozzá. Elmondta: az új rendszertől a határforgalom gyorsulását és a várakozási idő rövidülését várják.

Bendes Győző tájékoztatása szerint az uniós polgárokkal egyenrangúan kezelik majd az európai gazdasági térség államainak polgárait, valamint a svájci állampolgárokat is, őket szintén egyszerűsített ellenőrzéssel léptetik majd át. A nem uniós államok polgárait ezek után is teljes körű ellenőrzésnek vetik alá - fűzte hozzá.

Közölte, ugyanezt a rendszert vezették be a Belgrád rakparti nemzetközi hajóállomáson is.

Tájékoztatása szerint a budapesti vasúti határforgalmi kirendeltség a csatlakozás után a Budapestről induló és oda érkező kiemelt nemzetközi gyorsvonatokon ellenőrzi a határforgalmat és átvizsgálja a vasúti kocsikat.

"Sikeres európai országként akarunk működni, ennek vannak következményei a kormányzatra is" - jelentette ki Medgyessy Péter.

A változások célja, hogy a kormány a fejlesztésekre és a társadalmi, szociális kérdésekre tudjon összpontosítani. Cél a kormányon belüli legjobb szervezettség és koordináció elérése is - tette hozzá.

"Ez bizonyos konzekvenciák levonására ad lehetőséget" - mondta a miniszterelnök.

Közölte: ahogy a feltételek megvannak, a koalíciós partnerrel való konzultációt követően, meghozza a szükséges döntést.
 

Lenni vagy nem lenni? – bővítési-csatlakozási paradoxonok
www.nol.hu • Szerző: Vincze Hajnalka
 Felhígul vagy megerősödik, egyszerű regionális szabadkereskedelmi zónává alakul vagy tényleges világhatalommá válik az unió 2004. május 1-jét követően?
 
E két, egymással szöges ellentétben álló forgatókönyv millió variációját lehetett már hallani-olvasni a tíz új tagország EU-felvétele kapcsán. S bár az opciók szélsőségesek, a dátum pedig nyilvánvalóan nem egyik napról a másikra értendő - maga a bizonytalanság tökéletesen indokolt. Ugyanis az önálló, teljesértékű, politikai Európa projektje (vagyis amiről az integráció alapító atyáinak elképzelései szóltak, s amire végcélként azóta is utal a szerződések elején említett "egyre szorosabb unió" kitétel) ezzel a mostani "big bang" bővítéssel a lét és nemlét közötti válaszútra érkezett.

Miért most?

Még mielőtt ezt az immár elodázhatatlanná vált dilemmát egy könnyed tollvonással akár az újonnan csatlakozó államok hozzáállásának, akár a tizenötös Unió felkészültségbeli hiányosságainak a számlájára írnánk, nem árt tisztázni, hogy bár mindkettő csábító magyarázat lenne, egyik sem a valódi ok. Igaz ugyan, hogy a Tizek kétségtelenül a "gyenge Európát" favorizáló Egyesült Államok trójai falovaiként masíroznak most be az Unió kapuján, ám 1. ezt részben az integrációval kapcsolatos tudatlanságuk és tévképzeteik okán teszik, ráadásul gyakran a saját hosszú távú érdekeik ellenében (vagyis idővel elméletileg orvosolható balgaságból); 2. magatartásuk sem nem új, sem nem váratlan tényezőt nem jelent az EU-n belüli viták szempontjából. Ami pedig a bővítés előkészítettségét illeti - nos, a szándék kétségtelenül megvolt. Mármint a technikai feltételek megteremtésére. Akár innen, akár onnan nézzük ugyanis, azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy az EU történetében példa nélkül állóan jól preparált bővítéssel-csatlakozással van dolgunk. Az újonnan belépők minden korábbinál hosszabb és alaposabb "bemelegítés" után kerülnek be a csapatba (a felkészítésük távolról sem korlátozódik az egyébként is 3-4 évig tartó tárgyalásokra: elég csak az 1991-től működő társulási szerződésekre, vagy az 1993-ban meghirdetett koppenhágai kritériumokra gondolni - most nem is beszélve a csatlakozás után is még egy jó ideig érvényben maradó átmeneti rendelkezésekről és védzáradékokról). A befogadó Unióban pedig alig több mint tíz év alatt négy új szerződés váltotta egymást - beleszámítva a szériagyártást palástolandó immár "Alkotmány"-nak keresztelt mostani tervezetet is - annak érdekében, hogy az EU intézményileg úgymond készen álljon történetének legnagyobb szabású bővítésére. A jogi-adminisztratív igyekezet közben persze éppen csak a lényegről feledkezett meg mindenki: a politikai összehangolásról. Az integrációs "projekt" természetéről szóló oktatás így tehát kimaradt a csatlakozási tárgyalások sokéves programjából. Amin nincs is mit csodálkozni, lévén hogy a Tizenötök továbbra sem (még az e tekintetben mindenkit színvallásra kényszerítő iraki válság dacára sem) voltak hajlandók érdemben tisztázni egymás között a saját belső ellentmondásaikat.

Arról van ugyanis szó, hogy a közös európai "építkezés" végcélját illetően az integrációs folyamatok kezdete óta ütközik egymással két elképzelés: az "Európa-szupermarket", illetve az "Európa-nagyhatalom" koncepciók. E kettő csatáját tekintve a bővítés csupán csak az utolsó cseppet jelenti a számos tényező egybeesése folytán már egyébként is jó ideje színültig teli pohárban. S itt nem csupán arra kell gondolni, hogy a poszt-bipoláris nemzetközi helyzetben (tehát a hidegháborús időszakban uralkodó "két tábor" logika eltűnésével) elméletileg elő lehet húzni a fiókból a nemzetközi színtéren önálló, teljesértékű szereplőként megnyilvánuló Európa gondolatát. Vagy hogy az új, egypólusú világrendben Amerika politikai-stratégiai túlsúlya és az EU e téren tapasztalható törpesége-függősége aránytalanul minimálisra korlátozza Európa befolyását a saját jóléte-biztonsága szempontjából létfontosságú nemzetközi folyamatokban. Vagy éppen arra, hogy Washington az általa "egyenrangú vetélytárs"-előképnek tekintett EU-val szemben mostanra kidolgozta és nyíltan meg is hirdette az integráció gyengítésére, önállósodásának megakadályozására irányuló stratégiákat (csak a hivatalosan is vállalt elképzeléseknél maradva: neo-konzervatív részről ez a "szétdarabolás", demokrata oldalról a "szövetségesi alárendelés" logikáját jelenti). Azt sem árt felidézni, hogy az Unió belső fejlődése új, immár a nemzeti szuverenitások lényegét képező területekhez érkezett: a közös pénz bevezetésével és a belső határok eltörlésével szimbolizált gazdasági egységesítés talaján megkezdődött a továbblépés a "rizikósabb" területek (a bel- és igazságügyi, illetve kül-, biztonság- és védelempolitikai integráció) felé. Mindeközben pedig a tagállamok számának példátlan növekedésével járó tízes bővítés nem csupán az eredetileg hat országra tervezett intézményi struktúrák és eljárások életképességét kérdőjelezi meg (ti. az eddigieknél is nyilvánvalóbban), de az EU-államok célkitűzései, ambíciói közötti feloldhatatlan ellentmondásokat is kiélezi (ti. az eddigieknél is látványosabban).

Európa-szupermarket vagy Európa-nagyhatalom?

A hangadók alapján általában a brit és a francia elképzelések szembenállásaként emlegetett Európa-projektbeli különbségek lényegében két táborra osztják az Uniót. Leegyszerűsítve egy olyan, három szinten jelentkező törésvonalról beszélhetünk, amely körül a tagállamok az integráció tartalmára, a transzatlanti viszonyra, illetve a nemzetközi rendszer kívánatos alakulására vonatkozó álláspontjaik alapján rendeződnek az egyik vagy másik oldalra. A "franciás" tábor Európának azt a jövőt szánja, hogy teljesértékű (tehát nem csak gazdasági, de politikai, sőt, adott esetben katonai) szereplőként a nemzetközi rendszer egyik "súlypontját" képezze. Az Egyesült Államok vonatkozásában ez az európaiak döntési és cselekvési önállóságát feltételezi, ami egyúttal az "ellensúlyok és fékek" elvének nemzetközi szinten való érvényesítéséhez, a multilateralizmus (ENSZ, nemzetközi egyezmények, tárgyalásos megoldások) szerepének növekedéséhez is vezetne. A másik oldal képviselői egyfajta "transzatlanti egypólus" köré rendeznék a világot. Ők úgy vélik, hogy Európa valódi politikai befolyást csak akkor gyakorolhat, ha Washington legmegbízhatóbb, legértékesebb, feltétlen szövetségesévé válik. S ennek érdekében saját autonómiájáról lemondva, magát Amerikához elválaszthatatlanul hozzáragasztva próbálja az európai elképzeléseknek megfelelő irányba terelgetni óceánon túli partnerét. Az utóbbi tétel feltűnő naivitására itt és most felesleges szót vesztegetni: a mi szempontunkból ezúttal az az érdekes, hogy e két, egymással összeegyeztethetetlen koncepció két, egymástól radikálisan különböző Európa-képet feltételez.

A teljesértékű nemzetközi szereplőként önállóan is fellépni képes és kész Európa gondolatát tartalmazták már az alapítók eredeti tervei is: a fokozatosan egyre mélyítendő integráció végcéljaként. Időközben viszont - paradox módon éppen a politikai Európa alapjait megteremteni hivatott gazdasági közösség fejlődésével, bővülésével párhuzamosan - ez a távlati célkitűzés mindinkább homályba veszett. Egyre többen kezdték el a másik opciót magukénak vallani. Nevezetesen az Európát egyfajta kivételesen jól szervezett szabadkereskedelmi övezetként látó és láttató (illetve ahol és amíg Amerika felügyelete alatt marad, ott és addig akár néminemű politikai együttműködést is "megengedő") szemléletet.

A mostani bővítés pikantériáját az adja, hogy mindkét tábor a saját elképzelésének előmozdítását reméli tőle. Az "Európa-szupermarket" vonal képviselői értelemszerűen tárt karokkal várják az integrációs és transzatlanti kérdésekben velük határozottan egy hullámhosszon levő közép- és kelet-európai országokat. Az "Európa-nagyhatalom" opciót szorgalmazó franciák pedig szintén nem véletlenül tették félre a "felhígulással" kapcsolatos kezdeti félelmeiket, és váltak egy hirtelen pálfordulással a minél nagyobb bővítés (így például a 2001. decemberi laekeni csúcstalálkozó előtt már Bulgária és Románia első körös felvételének is) egyik leghangosabb szószólójává. Ők ugyanis arra számítanak, hogy a belső ellentmondások és tehetetlenkedés elhatalmasodásával egyenes arányban terjed majd a felismerés, hogy "ez így nem mehet tovább". És hárulnak majd el az akadályok a többet és gyorsabban megvalósítani szándékozó országok elől.

Régi-új paradoxonok

A fent említett koncepció-különbségek, illetve a bővítéssel kapcsolatos gyökeresen eltérő várakozások azonban még nem minden. Íme néhány kérdőjel a sok közül, amelyek mindegyike más-más kiindulópontból, ám ugyanabba az irányba mutat. Először is: hogyan birkózik majd meg az EU a keleti bővítés nyomán jelentkező - a belső-külső prioritásokat egymásnak feszítő - objektív ellentmondással? Vagyis azzal, hogy az egyik oldalon minden energiáját felemészti majd a huszonötös Unió belső egybentartása, lebénulásának-szétesésének megakadályozása (ez éppen tökéletesen megfelel a "jól szervezett szupermarket" ambíciójú forgatókönyvnek), miközben viszont a határok kitolódása folytán karnyújtásnyi közelségbe, helyenként közvetlen szomszédságba kerül a különböző válsággócokkal (ami persze a határozottabb külső szerepvállalást sürgetők érveit erősíti - annál is inkább, mert egyre kevésbé hihető, hogy e kritikus területek hosszú távú stabilitásához a kulcsot az óceán túloldaláról piromán tűzoltóként idelátogató Amerika "megoldásai" jelentik). Másodszor: az új tagállamok vajon mikor veszik majd észre, hogy amikor a politikai Európa aláaknázásában segédkeznek, akkor a saját sírjukat ássák? Hiszen olyankor éppen annak a "sorsközösség"-elvnek a kiteljesedését tagadják, ami példának okáért az általuk sóvárogva várt-követelt szolidaritási mechanizmusokat (magyarán: a gazdagabbaktól a szegényebbek felé juttatott pénzeket) is mozgatja. Harmadszor: az ambiciózusabb tagországok vajon miként oldják meg azt a problémát, hogy miközben a tényleges előrelépések (hatékonyabb EU-politikák) egyedüli útja a kötelező egyhangúság feladása lenne, ez a jelenlegi erőviszonyok között automatikusan az "Európa-nagyhatalom" elképzelések végét jelentené (lévén, hogy többségi döntéshozatallal minden ilyen típusú kezdeményezés kisebbségbe kerülne).

Vagyis hogyan tovább egy olyan patthelyzetben, ahol egyszerre van sürgető szükség határozott fellépésre mindkét - befelé-kifelé irányuló - cselekvés terén, miközben egyesek a belső prioritásokra való összpontosítást kívül Európa végleges "csatlós"-szerepbe kényszerítésére kívánják felhasználni? S ahol vannak (ráadásul az előbbiekkel együtt többséget alkotnak) azok, akik még saját botorságukkal viaskodnak, és kiforratlan Európa-politikájuk szemellenzőjéből nézve nemigen látnak az orruk hegyénél tovább. Miközben pedig a távlati tervek, életképes forgatókönyvek hirdetőit gúzsba köti az integráció jelenlegi logikája, ami semmi teret nem hagy a működésükből adódóan bénaságra ítélő egyhangúsági eljárások, illetve a szándékosan a bénaságot favorizáló többség győzelme között.

A gordiuszi csomó átvágása

A válasz persze kézenfekvő: a jelenlegi integrációs logikával kell szakítani. Erről szólnak a töméntelen változatban, töméntelen elnevezéssel felbukkanó, s mindannyiszor töméntelen gyanakvást és felháborodást kiváltó elképzelések az ún. rugalmasság bevezetéséről. A többek között "differenciált Unió", "többsebeséges Európa", "változó geometria", "előörs", "megerősített (vagy strukturált) együttműködés", "súlypont-Európa", "koncentrikus körök", "úttörő országcsoport" és "mag-Európa" elnevezéssel illetett konstrukciók mind-mind ugyanazt a célt szolgálják: lehetővé tenni, hogy az arra hajlandó és képes tagországok szűkebb körben, a lassabbakat-vonakodóbbakat nem bevárva mélyíthessék tovább az integrációt.

Egyes részterületeken már volt erre példa: elég csak Schengenre vagy éppen az euróra gondolnunk. Az intézményi lehetőség - a maga minden kétértelműségével, beépített fékeivel - elméletileg megvan rá az EU szerződésekben is. (Itt érdemes egy megjegyzést tenni: az Unió politikai tartalma és jövője szempontjából nem a "nagyok direktóriumán" belüli - vagyis a két szembenálló alapkoncepció közötti - egyeztetések az érdekesek. Hanem az, amikor kifejezetten egy közösen vallott uniós finalitás-kép jegyében, de legalábbis egy ahhoz szorosan kötődő kérdés kapcsán szerveződik majd meg egy ún. előörs). Az ambiciózusabb tagállamok mindenesetre fenyegetésként időről-időre meglebegtetik ezt a perspektívát, igaz, elsősorban az Unión belüli nyomásgyakorlás céljából (ti. ha együtt nem megy ez a kis előrelépés, akkor majd mi különválva lépünk nagyokat alapon). A reakció persze nem marad el: az angolszász oldal "árulást", mi újoncok "diszkriminációt" kiáltunk. Minden racionális érv nélkül, természetesen. Hiszen a kevésbé ambiciózus országok - mindaddig, amíg ők nincsenek részvételre kényszerítve, ám megőrizhetik a belépés jogát - miért akadályoznák meg a többieket abban, hogy tovább és gyorsabban haladjanak az integráció útján? Különösképpen mivel ellenkező esetben azok - szuverén országokként - szorosabb együttműködésüket az EU-kereteken (s így a többi tagállam illetve az uniós intézmények látó- és hatósugarán) kívül is bármikor életre hívhatják. Egyébként pedig már régóta nem az a kérdés, hogy megteszik-e egyszer. Hanem hogy vajon mikor jön el az az uniós válság, ami ezt ilyen vagy olyan formában, EU-zászló alatt vagy anélkül, de végül így is úgy is kiváltja majd.

Mint volt egykoron a jó labdarúgás.

És ezzel már helyben is vagyunk.

Eddig még nem kaptunk ki a braziloktól, játszottunk velük négy meccset, kettőt világbajnokságon (1954: 4-2, 1966: 3-1), kettőt barátságból (1971: 0-0, 1986: 3-0), most jön az ötödik, amely abban mindenképpen különbözik az előzőektől, hogy a magyar homlokegyenest eltérő irányultsággal várja a derbit. Eddig azt akarta látni, hallani (rádió) a jó nép, hogy most aztán megmutatjuk nekik, most viszont a brazilokkal lehet csak eladni a meccset, rájuk kíváncsiak, nem a mieinkre (1. Tényleg a mieink? 2. Már ismerik őket.).

A valós esélyek nem sok jóval kecsegtetnek, de ugyebár fő az optimizmus, meg a pozitív gondolkodás. Biztatásul jöjjön egy történet 1964-ből, az innsbrucki téli olimpiáról, amikor a magyar hokisok a szovjet válogatott ellen készülődhettek (az esélyek a maival egyezőek…). Csönd az öltözőben, szorongás, aggodalom, csak a magyar küldöttség vezetője (kincstári) optimista: „Elvtársak! Ne féljenek, a szovjet elvtársak is csak emberek, minden lehet, hiszen a korong gömbölyű!” (Sic!)

Szép kis beszéd, függetlenül a későbbi eredménytől (1-19) már kezdek is optimista lenni, elvégre a labda, ellentétben a koronggal tényleg gömbölyű, arról nem beszélve, hogy Herr Matthäus a sportlapnak kerek perec kijelenti, hogy „hús-vér emberek lesznek az ellenfeleink, akik ugyanúgy hibázhatnak, mint mi”. Bravó Lothar, ez igen, úgy igaz, ahogy mondja! Arról meg szó se essék, hogy ők 1. nemcsak hibáznak, hanem…, 2. kevesebbszer teszik, mint labdázgató honfitársaink, bizonyságnak legyen elegendő csupán a két esztendővel ezelőtti világbajnoki címet felemlegetni.

Azt is mondja az importkapitány, hogy a magyar keretben sok-sok fiatalember néhány hete még nem is álmodozhatott arról, hogy – idézem, érdemes – „kicselezheti Roberto Carlost, becsúszva szerelheti Ronaldinhót”. Szerintem ilyesmi tényleg csak az álmokban fordulhat elő, de semmmi sem kizárt, elvégre – sulykoljuk – „hús-vér emberek lesznek az ellenfeleink”. Így aztán maradjunk annyiban, hogy ha mégis sikerül, nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni belőle.

Ha másért nem, hát azért, mert amíg a mi futballistáink „életük nagy meccseként fogják fel a szerdai összecsapást”, a braziloknál más a helyzet, nekik felteszem már most inkább jár az eszükben, hogy meg kéne védeniük majd azt a fránya világelsőséget, mint a ma esti tornaóra.

Ide tartozik még, amit a mi kapitányunk még a japánok elleni fellépés előtt kürtölt világgá, eszerint, aki ismeri őt, tudja, hogy csak a győzelemben hisz. Biztosan így van, ám én nyugodtabb lennék, ha önmagában és főként a játékosaiban hinne, a sikerben pedig legfeljebb bizakodna. Szerényebb, kevésbé látványos alapállás, de szimpatikusabb. Azért is, mert az ellenfél is szerepel benne, nemcsak főként az „én”, és egy kicsit a „mi”.

Amikor a brazilok legutóbb nálunk jártak, és éppen húsvét előtt kaptak hármat, a lelátón nem sokkal a lefújás után máris kész volt a rigmus: „Itt a tavasz, itt a nyúl/magyar–brazil három null”. Akkor, 1986 márciusában hetvenezren voltak a lelátókon, most várhatóan 47 ezren figyelhetik majd a meccset.

Tartok tőle, hogy ezúttal nemcsak azért marad el a diadalittas bökvers, mert valamennyi költő a hiányzó 23 ezer közé rekedt, és a húsvéton is túl vagyunk.

Mark Shapiro elmondása szerint a döntés során számos tényezőt vettek figyelembe: a multimédia-tartalmak száma, a tartalom sokszínűsége, a megjelenítés minősége is számított a rangsor felállításában. De vizsgálták azt is, mennyire könnyű letölteni az adott tartalmakat, valamint hogy milyen környezetben jelennek meg.

Az elmúlt év során, mikor a szélessávú internet új lehetőségeket nyitott, melynek eredményeként egyre több filmgyártó ismerte fel annak lehetőségét, hogy megjelenítheti termékeit az interneten, a videótartalmakkal foglalkozó oldalak száma robbanásszerűen megnövekedett.

Alábbiakban a neves online videómagazin értékelése szerinti legjobb oldalak elérhetőségei olvashatók:

TriggerStreet
Brownfish
Filmwatcher

A listán a következő oldalak szerepelnek még: az Apple "What's On" oldala, a MoveOn.Org/Bushin30seconds.com, a 3BTV.com, a ReelMind.com, a StudentFilms.com, a SixtySecondFilms.com, a Sonnyboo.com és az ifilm.com. (MHO)

A spanyol katonák a síita szent város, Nedzsefben térségében teljesítettek szolgálatot. A kivonás részleteiről nem érkeztek hírek, csak annyit tudni, hogy a napokban kétszáz amerikai katona érkezett a térségbe, hogy biztosítsa a spanyolok távozását és átvegye tőlük azt a bázist, ahol eddig állomásoztak. A spanyol miniszterelnök elmondta, hogy a közép-keleti országban van még néhány spanyol logisztikai szakértő, ők jelenleg a katonai felszerelések hazaszállításán dolgoznak. A szakemberek munkájuk befejeztével a tervek szerint május 27-ig szintén távoznak Irakból. A kormányfő parlamenti beszédében megismételte az új szocialista kormány álláspontját, miszerint az iraki háború ENSZ-felhatalmazás nélkül nem volt jogszerű, így a spanyol csapatoknak nem lett volna szabad Irakba menniük.
 

Arra a szemrehányásra, hogy e fórumokon csak a gazdag országok gazdag üzletemberei igyekszenek növelni a bevételeiket, a főszervező azt felelte a lengyel újságírónak, hogy a mai világban minden összefügg, a gazdaság fellendülése munkahelyeket teremt, tehát nemcsak önző érdek, ha a nagy cégek saját felvirágzásukra törekszenek.

Nem így látják ezt azok az alternatív csoportok, amelyek ellencsúcsot szerveztek, antikapitalista fórummal, a határok nélküli szociális Európáról szóló tanácskozással, és békésnek szánt tüntetésekkel, népszerűsítve például a harmadik világbeli agrártermelők érdekeit előtérbe helyező tisztességes, fair kereskedelmet. Hogy tényleg békések lesznek-e az utcai megmozdulások, abban sokan kételkednek. Sok varsói kimenekült a városból, a kirakatokat mindenütt csúnya fatáblák borítják, vagy fém kerítések védik.

A rendőri készültség pedig rendkívüli, a Világgazdasági Fórumnak már a helyszínére sem könnyű eljutni. Ez, bár egy ilyen rendezvény persze megtiszteltetés a rendező országnak, árnyékot vet a hétvégi csatlakozási ünnepségekre is. Az emberek talán inkább annak fognak örülni, hogy vége lesz a csúcstalálkozónak.

A lengyel határőrség szóvivője megerősítette, hogy magyar globalizációellenes aktivistákat tartóztattak fel a szlovák határon. A közlés szerint a magyar busz utasai veszélyt jelenthetnek a lengyel közrendre, de a döntés ellen lehet fellebbezni. Varsói értesülések szerint a lengyel hatóságok német, francia és svéd antiglobalistákat sem engedtek belépni az országba. Valamennyien Varsóba tartottak, ahol az Európai Gazdasági Forum alkalmából tiltakozó megmozdulásokra és ellenkonferenciára készülnek a globalizációellenes szervezetek.

Járai Zsigmond további kamatcsökkentésről beszél

A jegybank elnöke megerősítette, hogy még az idén további kamatcsökkentésre lehet számítani.

Járai Zsigmond szerint ennek előfeltétele, hogy a költségvetési hiány a kormány várakozásainak megfelelően alakuljon és továbbra is az export maradjon a gazdaság hajtóereje. Az MNB elnöke Varsóban nyilatkozott, ahol részt vesz az Európai Gazdasági Fórum tanácskozásán.
 
MR, Domány András (Varsó)

A tartályok öt típusban készülnek, s a típusok neve is mutatja, mirôl lehet "szót váltani" a szemetessel - közölte Bernd Müller, a berlini köztisztasági hivatal, a BSR szóvivôje. A Siggy Sport névre hallgató darabok azt kiabálják a szemetelôknek, hogy "Góóóól!", Kalle Kiez - amelynek a neve afféle lézengô fiatalkorúra utal - annyit mond igazi berlini tájszólásban: "Kösz, ez igazán szuper volt tôled". Susi Schlau (Okos Susi) pedig angolul, franciául és japánul üdvözli a szemetüktôl nála megszabaduló turistákat. Énekes kuka is akad - neve a slágerlistákra utalva Hitlist Harry - "ô", egy ismert sláger melódiájára azt dalolja, hogy "Tölts meg, tölts meg azonnal!".

A BSR szerint a narancs szín? beszédes kukákhoz hasonló másutt nincs sehol: külsejük ugyan nem tér el a többi szemétgy?jtô alkalmatosságoktól, viszont fedelükbe napelemet építettek, amely m?ködteti az elôre felvett szöveget lejátszó berendezést.

Az elsô kísérletekre a BSR székházának környékén került sor még novemberben, nagy sikerrel. "Az embereket alaposan meglepte a kukaköszönés, sokan ismét belé dobtak valamit, hogy kipróbálják, sokan mosolyogtak" - mondta el Bernd Müller.

Éjszaka a beszélô kuka hallgat mint a kuka, de fluoreszkáló sávval hívja fel magára a figyelmet.

A BSR már régen igyekszik nagyobb tisztaság- szeretetre és udvariasságra biztatni a város lakóit, s mivel a berliniekrôl a tiltások leperegnek, a vállalat 1999 óta humoros felhívásokkal próbálkozik, hogy csökkentse a terheket, amelyek 2000 dolgozójára nehezednek: évente hétezer tonna szemetet szednek ki a mintegy húszezer utcai tartályból, amelyek közül most vagy 20 "megszólalt".