- Jók voltunk,- lép be lelkendezve a magyar-brazil 1:4 másnapján az ifjú titán.
Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudok, s hogy húzzam az időt, hogy kereshessem a megfelelő szavakat, tétován forgatom a delikvens ellenőrzőjét. S a "corpus delicti", íme előttem hever. A félévi jegyek - hogyan is fogalmazzam finoman?- változatosak, nagyon vegyesek, némi lefelé hajló tendenciával.
(Közben zsonganak bennem az évek vicces szlogenjei: "Gyönyörű ez az óvónői-tanári hivatás! Csak azok a ... kölykök ne lennének!")
-Te is jó vagy - mondom közben arcszínt váltó hősünknek, miközben ellátom. (A végső forma, a felkínált ziccer leütésének technikája még formába öntendő. Megvizsgálom, felírom a gyógyszereit. Még néhány "taktikai utasítás".)
Még várok.(Felvillan reflex-szerűen bennem feleségem hangja. Közben én - tüntetőleg - mással foglalkozom a meccs alatt. "A magyaroknak miért van térden felül végződő zoknijuk?""Hogy legyen mire hivatkozniuk, miért nem tudtak gyorsabban futni!")
-Mondom, te is jó vagy! Akár az évfolyam legjobbja is lehetnél, még ezzel a bizonyítvánnyal is, csak hát ott vannak a többiek is.
Halványan derengő remény az ifjú szemekben. Máris lelkiismeretfurdalásom van. Csak óvatosan, csak óvatosan, ha lehet, nem túl kegyetlenül; még nem csörrent a húszfilléres, még nem esett le a tantusz!
-Ha a többiek között nem volna jobb, ezzel a bizonyítvánnyal is lehetnél az első. Csakhogy vannak mások is, és az is kérdés, mennyire vagy jó, ha relatíve vagy jó. Tudod, ha tegnap még jobbak lettünk volna, ha nem 1:4 az eredmény és ha nincsenek ott a brazilok! Ki tudja, még mi lehetett volna? De hát nem lehet - ugye - minden tökéletes!
Remélem, nem szegtem kedvét - az ifjúnak.
- DI -