Jn 10.27-30 A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki. Atyám adta őket nekem, s ő mindenkinél nagyobb: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. S én és az Atya egy vagyunk.”

Ritkán adott annyira a világos, a napi eseményekre mindenfajta "menetrendváltoztatás nélkül szabható" evangéliumi részlet, mint éppen EU-s csatlakozásunk másnapján, május 2-án, az éppen aktuális Szent János evangélium szakasza.
Nem minden előzmény és főleg nem mindig tisztán kalkulálható következmény nélküli az, ahogyan egy közösséghez való csatlakozás után kell újrafogalmazni az ép és fejlődőképes társadalom felépítményi követelményeit személyre szabottan, s ebben nehezen elkerülhető a konfrontáció.
Amikor a mai emberek csordaszellemről, nyájszellemről, juhokról hallanak, a régebben tapasztaltakra reflektálva nehezen tudnak szabadulni attól a kényszerképzettől, miszerint alig és csak részlegesen megválva a kommunista diktatúra fortélyos félelem igazgatta, csak úgymond nyájszellemben történt emberfejlesztésétől, máris egy más (régebbi) nyájba szeretné az evangélium szerzője, és így Jézus is, bevonni, visszavenni őket.
A fogalomhoz kétségtelenül nehezen lemoshatóan hozzátapad a falanszter jelleg, s ettől valóban nehéz akkor megtisztítani a mondatok tartalmát, ha annak kizárólag emberi oldalát nézzük, s még hozzárendelünk néhány - ezen az oldalon is a világban bizony megtapasztalt, s jelenleg is megtapasztalható - jelenséget. Ha ehhez hozzávesszük az egyházi teljes hierarchia nondemokratikus felépítését, máris egész lényünk tiltakozik az "új beosztás" ellen. Az egyetlen hiba a gondolatmenetben "csupán" az, hogy az evangélium fenti szakasza nem erről szól, hanem a szerető, önfeláldozó Istenről. Kora kultúrtörténetébe ágyazva Jézus kijelentéseit, nem egy agresszív pásztor és a csak bégető juhainak képe tárul ki előttünk, hanem a nyájat az olyan környezetben is megvédő pásztor alakja magasodik ki - a valahol valóban összehasonlíthatatlan, dimenzionális különbséget mutató szereplők csoportjából -, ahol egyrészről a valódi veszélyt (csak) ő képes felismerni, és példaértékűen, viszonozhatatlanul és értékaránytalanul, akár saját élete árán, csak szeretetből óvni tőle a rábízottakat.
Mégis ez az a létező, az évezredek során inkulturálódott kép Európa népközösségéről, ami mindenfajta "jóindulatú" figyelmeztetés ellenére naponta felüti a fejét minden nép képzeletében és vágyaiban, s most bebocsáttatást kér az új Európa Alkotmányába is. Sokan gondolják ezt egy nem nélkülözhető közös alapnak, bármennyire is hangsúlyozza mindenki, s tapasztalják meg az új belépők és jelöltek kisebb-nagyobb pofonok árán, hogy a közösség merőben gazdasági alapú.
Nem mintha tagadható lenne, hogy minden financiális érdek mellett az európai közösség kénytelen a kereszténységtől végig örökölt és hordozott tartalmat komplex módon - szóhasználatban, fogalomhordozásban, a jövőbe vetített, esetleg torzított képek segítségével - képviselni.
Így történhet meg az a bibliai nyájközösségben elképzelhetetlen "nüansz", hogy a báránykák csatlakozása előtt alig néhány nappal a nyáj régi tagjai közül néhányan a pásztor hamis szerepében tetszelegve a fogukat mutatják az új jövevényeknek. Úgy látszik, hogy az individualizmus, pontosabban annak nemesebb változata, az egyéniségek társadalma még ott is csak azon a szinten valósult meg, amit nálunk még mindig többnyire a tetoválás, a hajszín, a piersing, a lakk különbözősége jelent az "összekovácsolódott új közösségekben". Mert arra már mindenki rájött a nagy közösségeskedésben, hogy egyéniségekre, ha lehet, pozitív egyéniségekre, mindenütt szükség van.
Kiesett már a mindenáron és mindentől szabadulni akaró "juhok" tudatából a felismerés; anélkül, hogy valahol otthon ne lennénk, nincs hová visszatérni. Jézus nyája azt az elvi-szellemi folyamatos és vándorló közösséget jelenti elsősorban, mely ismeri pásztorát és van mire-kire támaszkodnia akkor is, ha valahol éppen a nyáj közvetlen területén kívűl "kódorog". Ez a nyáj "termi" időről időre az igazi egyéniségeket, akik a nemes alapra, sziklára képesek az új házat-hazát építeni. Mindez az önzetlen és a csak a védelem szintjén, önfeláldozón közbelépő pásztor alakja nélkül csupán délibáb. Lehet-e erről hitelesebben beszélni máskor, mint a védő-óvó anyai attitűd talán még valamennyire önfeledt ünnepén, Húsvét szomszédságában?
- DI -