Jn 13.31-33a 34-35 Amikor elment, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Talán mindennel úgy van az ember, mint a szeretettel; csak amikor arra kerül a sor, hogy gyakorolni kell, akkor bizonyul nehéznek.(Nem csak "beszélni nehéz".) A nehézség - sok más mellett - abból is fakad, hogy nincs "tenyeres-talpas mintánk" és nincs jól körülírt fogalmunk arról, amit csinálni szeretnénk.
Sokszor hivatkozunk arra - látszólag teljesen jogosan - milyen igazságtalani is az élet, amikor egyesek a vélt vagy valós sérelmeiket olyan könnyen el tudják felejteni, a sértés nyoma láthatatlanná "heged" bennük, esetleg a (korán) sclerotikus agy nem tudja előhozni bugyraiból a vele már megtörténteket, s akkor akadálytalan a szeretet folyama. Külön tanfolyamok indulnak, hogy bárki az egyéni adottságán, jó emlékezetén erőszakot tudjon tenni, s begyógyítsa a begyógyíthatatlant. A legtöbben szeretnének olyan gyönyörű, "csíz"-mosolyt állandóan magukon tudni, ami a pszeudotökéletesség sine qua non-ja. Akik már elég öregek ahhoz, hogy néminemű tapasztalatról beszélhessenek az életben, azok tudják, milyen könnyen fáradnak le a mosolyok izmai, mennyire könnyen csap át izomgörcsbe a titokzatos, irigylésreméltó (mások szerint idegesítő) "tökéletesség" kellemes fintora.
Nagyon komoly emberek és nagyon sokszor elemezték már a szeretet három görög szinonímájának jelentését (filosz, erosz, agape), hogy rámutassanak az agape tökéletességére. A jobbak még azt is elmondják, hogy Istentől (Jézustól) lehet az utóbbit megtanulni, ott a tökéletes példa.
Legkevesebb azoknak a száma, akik meg is könnyítik a szeretet ezen fokának gyakorlását anélkül, hogy a delikvens nyilvánvalóan hülyét csinálna magából, hiszen - bevalljuk, nem valljuk be - ez a mi nagy félelmünk. Az aminek látszanánk, ha a tökéletesség (még elfogadásnak is fárasztó) látszatát próbálnánk folyamatosan, akár egy élet hosszán át mímelni. Mennyivel könnyebb lenne sokak élete, ha valaki tudatosítaná bennük az ismeretet: a szeretet nagymértékben tudati, akarati aktus. Aki szeret, az nem azért teszi, mert a másik tökéletes, mert a másik vonzó, nem azért, mert viszontszeretni illik, hanem azért, mert akarok szeretni, mert akarom Istent utánozni. Csak ez lehet emberileg a feloldása a szeretet általános kötelezettségének, mert másképpen kizárólag a csökkent szellemi képesség állhatna a háttérben. Ez pedig még a tökéletesség kompenzációjával együtt is kétes dicsőség.
Ha Isten szeretetét akarom antropomorf módon leírni (mi másképpen is próbálkozhatnék!), akkor úgy kell fogalmazzak: Isten mindazok ellenére szeret, amilyen vagyok. Isten nem azért szeret, mert ilyen szeretetreméltót, ilyen jópofát még nem látott. Most következne egy végeláthatatlan felsorolás mindazon kis és nagy tökéletlenségeinkről, bűneinkről, hozzáfűzve a szókapcsolat - hogy mindennek ellenére szeret. Neki ez állapotából fakadóan természetes, de nekünk csak a képünk, nem a gondolataink az övé(i). Amikor a szeretetről gondolkozunk, akkor állunk az egyik átugorhatatlan szellemi szakadék előtt közte és közöttünk, amin saját erőből át nem juthatunk, ez pedig nem más, mint a szeretetünk minősége.
Itt kap értelmet a pontifex olyan régen használt, talán már el is felejtett fogalma. Aki nem jut el a szakadékig, annak nem szükséges a híd és nem fontos a hídverő (saját testéből hidat verő) személye sem. Annak nem lehet megmagyarázni a fogalmat. Nincs mit értsen rajta! Talán még a hívők egy része is csak a híd feljáratát keresi, ott bolyong a környéken. Pedig naponta, minden szeretet-gyakorlatukban már ezen a drága hídon járunk hídpénz nélkül, hogy meglássuk, hogy megcélozzuk a túlsó partot.
- DI -