Jn 14.23-29 Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen. Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek, örülnétek, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörtént volna, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.

Nagyot téved az, aki a fenti részletet olvasva arra gondol, hogy a béke egyik fele (az ú.n. külső, világi béke, ember és ember közötti béke) pusztán önerőből is megteremthető. Tévedtek azok az írásmagyarázók is, akik hasonlóan, erőltetett mesterkélt kettéosztással azt vallották, hogy Jézus csak a meg nem ingatható belső békénk feltétele. Sőt, tetszetős, de nem mindenben felel meg a gyakorlatnak a megingathatatlan belső békéről szóló prédikáció. A mai kor legégetőbb problémái közé tartozik éppen az, hogy az emberi gondolkodás, agyműködés olyan mélységeibe tudunk már hatásokat provokálva behatolni, melyeket valójában még nem is értünk, s az agyműködés során provokált kép- és folyamatmáslatokat látva magunkat többnek, Istent kevesebbnek képzeljük, mint aki. (Teljesen nyilvánvaló példul, hogy a halálközeli élmények provokációja nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint hogy részleges analógiát tudunk produkálni, de ez az érzet-analógia nem a teljes valóság ugyanazonságát kell, hogy jelentse!) A gyengén megalapozott, nap mint nap táplált és éltetett belső, Isten és ember közötti béke bizony meg-meginog, ahogyan a kétségek között talál magának utat a bizonyosság, ahogyan fel kell nézni az égre ahhoz, hogy a szivárványban felfedezzük a sokszor hiányolt béke emlékeztetőjét.
Pedig a béke nagyon értékes valami, s nagyon könnyű elveszteni. Elég hozzá egy őrült, s hozzá némi tömeghisztéria, ami 60-70 évvel dobja vissza mindazt, amit mi a hétköznapi életben a béke szóval szoktunk illetni. Nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy a "béketeremtő" szándékok mögött sejtsük a körülöttünk zajló folyamatokban az érdekeltségeket, és kudarcot jósoljunk éppen a csak emberre bízott teremtő szándéknak. S mindezt csupán azért, mert elfelejtettük, amit a békéről mindenek felett tudni kell: azt, hogy ajándék. A világi békék árát mindenütt megfizettetik: soha annyi szabad megnyilvánulású békétlenséget nem vágtak egymás fejéhez, mint éppen a demokráciákban, mert a béke feltétele nem csupán a létezését illetően is nagyon kétségbe vonható "alapvetően jó", jóakaratú ember.
A békétlenség pedig ugyanúgy, sőt hatásosabban vetítődik ki, önmagát provokálja ki ott is, ahol addig nem létezett, pedig fáj a létezése. Rágalmaz, tüzet kiált a víz közepén.
Jézus nem szabott előfeltételeket a saját békéjéhez. Minden élő "jogos várományosa" ennek a nagyon drága áron megszerzett, de ingyenesen örökölhető állapotnak. A békefolyamatban gyilkolóknak és a szerecsenmosdató nyilatkozóknak egyaránt illene felismerni azt, hogy túl drágán, túl nagy békétlenséggel szerzik meg a békét, s drágán, hiteltelenül osztják tovább. S mit mondjunk arról a békéről, amit maga a vallási vezető szeg meg mindenfajta aggály nélkül?
A béke keresése egyidős magával az emberrel. Az örök kétség feloldását egyre többen találják meg Krisztusban, az ő akaratában - ha úgy tetszik, tanítása megtartásában. Ahogyan Dante írta az Isteni Színjátékban: "La sua voluntate e nostra pace" ("Az ő akarata a mi békénk").
- DI -