Mentőtiszt a lélek és a test szolgálatában

A Rábakecölben született Tuba Jenő, apró gyerekként elhatározta: szobrász, vagy restaurátor lesz. A neves győri Alexovics László szabad képzőművész iskolájában hamar felfigyeltek tehetségére. Ennek ellenére, mivel első nekifutásra nem sikerült bejutnia a képzőművészeti főiskolára, a győri mentők szolgálatába állt, ahonnan hamarosan Sopronba helyezték. Majd élve a tanulás lehetőségével, a Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetem mentőtiszti szakán szerzett diplomát. Tuba Jenő harmincöt éve áll az emberi lélek és a test szolgálatában.

- Meglehetősen tájékozatlanok vagyunk atekintetben, voltaképpen mi is a feladata a mentőtisztnek? - tettük fel a kérdést Tuba Jenőnek, a soproni mentőállomás szolgálatban lévő mentőtisztjének.

- Az egészségügy specializálódása egyértelművé tette, hogy a sürgősségi, a helyszíni ellátásban olyan emberekre van szükség akiknek úgymond a csontjaikba ivódott az oxiológia, azaz a mára tudománnyá vált mentőmunka. A mentőtisztség nem rang, hanem szakma. Munkánk orvosi munka, amely testületi feladatkörben gyakorolható. Beavatkozásunk a gyógyulás első láncszeme. A közterületen történt baleseteknél, rosszulléteknél segítünk. Esetkocsiként ismert mentővel járunk, amely mind személyi, mind eszköz állományát, felszereltségét tekintve, kiemelt ellátást biztosít. Ha négyet csenget a diszpécser, egy perc alatt indulunk. Klasszikus munkaterületünk az árokpart, az úttest. Naponta szinte minden megesik, a hasi görcstől, a lázas frászig. Előfordul, hogy naponta csak egy-két eset van, máskor meg tizenhat.

(Beszélgetésünket ennél a pontnál, nem várt illusztrációként, az a bizonyos négy szaggatott csengetés szakította félbe, aminek hangjára indult a sofőr és a mentőtiszt. Az esetkocsit a Gazda utcába hívták, egy szívinfarktus gyanús beteghez.)

- Hogy lehet ezt az életritmust megszokni? Mármint azt, hogy a jelző csengő bármikor megszólalhat? - kérdeztük a jó húsz perc múlva visszatérő mentőtisztet.

- Valahogy úgy, ahogy az édesanyák felébrednek kicsinyeik sírására. Minden idegszálunkkal ugrásra készen állunk. A hívás pillanatában csak a címet tudom, de gondolatban kidolgozom a beavatkozás koreográfiáját, számba veszem a bajbajutott életkorát, hogy férfi vagy nő az illető. Aztán mindig az adott szituációnak megfelelően járok el. Útközben erőt vesz rajtunk az izgalom: vajon mi vár ránk, mennyiben tér el az eset a szokványostól? A látottak alapján pedig a legjobb tudásunk szerint tudhozzálátunk a szisztematikus mentéshez, a diagnosztizáláshoz, a sérültek ellátásához.

- Hogyan dolgozza fel a tragikus eseteket?

- Számomra a legtragikusabbak - amelyek évekig is megülik a lelkemet - a családi tragédiák. Nincs megrázóbb, mint amikor autóbaleset után a gyerekek szeme láttára kell az elhunyt szülőt letakarni. A gyermek haláleset ugyancsak megrázó. Nemrégiben egy játszótéri rosszulléthez siettünk. Hiába való volt minden erőfeszítésünk. Meghalt egy hároméves kisfiú. Hátborzongató volt, amikor az anyuka vigasztalt minket: tudták, hogy halálos szívbeteg volt a kisfiú. Ne okoljuk magunkat. Szomorú, amikor az árokparton, az útmellett fekete lepellel le kell takarni elveszített embertársainkat. Rossz belegondolni, hogy évenként egy kisebb falunyi ember marad az utakon. Ezt soha nem lehet feldolgozni...

- Akad örömük is?

- Hogyne. Nagy öröm, amikor a mentőben szövődménymentesen világra segítem a kisbabákat. Ők az én keresztgyerekeim. Nemrégiben egy rosszulléthez hívtak. A gondok enyhülése után megmutatták annak a gyermeküknek a fényképet, akinek a megszületésében sok évvel ezelőtt a mentőben közreműködtem. Nálunk is akadnak humoros esetek. A közelmúltban násznaggyá lettem... Egy, az esküvője előtt álló pár, két órával a mennyegző előtt úgy leittasodott, hogy az anyakönyvvezető helyett a detoxikálóba kényszerültek. Mit volt mit tenni, tiszteletbeli násznagyként gyorsan intézkedtem: az esküvőt prolongálni kell... Még a nyáron történt: egy parkban fekvő eszméletlen férfihez hívtak. Kirobogtunk, majd rövidesen kiderült, az illető jól beebédelt, ivott rá két fröccsöt, s a napon elszunyókált. További szép álmokat kívántunk...

- Túlfeszített munkája mellett a helyi Vöröskereszt elsősegély tanfolyamainak a szervezője. Miért olyan fontos ez?

- Mi mentősök, sajnos mindig későn érkezünk. Amikor a baj már megtörtént. Erkölcsi kötelességünk, hogy a tragédiákat megelőzzük. Vagy, ha már megesett, minél kevesebb legyen az áldozat. Szeretnénk a társadalom tagjait kiképezni arra, hogyan kerüljék el, előzzék meg a bajt, s miképpen védekezzenek. A balesetek szemtanúi nagyon sokat segíthetnének. Megakadályozhatnák a kivérzést, fölhelyezhetnének egy nyomókötést, betakarhatnák a vacogó sérültet, vagy csak szóval tarthatnák, reményt, bíztatást adhatnának. Nagy gond, hogy nem, vagy csak alig figyelünk egymásra. Amíg valakit meg nem csap a baj, a betegség szele, csak legyint a segélynyújtás szó hallatán.

- Honnan merít erőt napi munkájához, mi ad töltődést?

- Nem keresem az akciófilmeket... Különösen azokat nem, amelyben a szorult helyzetben lévőnek csak úgy, még a veséjét is lerúgják. Nem szórakoztat mások fájdalma. Ha tehetem ezt messze elkerülöm. Kedvelem a természet, a revűfilmeket és a vidám, szórakoztató műsorokat. Sokat olvasok, főleg szépirodalmat, a verseket. Időnként rajzolok, grafikákat készítek. A töltődést a zöldséges és gyümölcsös kertem, továbbá a Kistómalom közelében lévő rétem adja. Kutyáimat ott futtatom, s magam is teljesen kikapcsolódom. Az élőlények közül, az emberek és a növények után az állatok állnak hozzám legközelebb. Jobban elviselem, ha nekem esik bajom, mint valamelyik állatnak.

- Hogyan tolerálja a családja a munkáját?

- Korábban havonta háromszáz órát dolgoztam a mostani százhetvenhárommal szemben. Egyetlen lányom, kisgyerekként alig látott. Megértő párom tengernyi terhet vett a vállára, hogy otthon minden rendben legyen. Ma már többet vagyok otthon. A sors fintora, hogy mostanra meg férjhez ment a lányom, Ausztriában él. Négy nyelven beszélő idegenvezetőként járja Európát, csak ritkán találkozunk. S ha már a családomról kérdezett, elárulom, vannak még egészen kicsi gyermekeim... A méhecskéim. Meghitt, lírai elfoglaltságnak tartom a méhészkedést. Persze jóval több idő kellene rájuk, de már ők is megtanulták, a mentős gazdának örökké futnia kell.

Visztai Juli