Lk 24,46-53 Azt mondta nekik: ,,Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.'' Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Szüntelen ott voltak a templomban, és áldották Istent.

Tévedni emberi dolog - akár magyarul, akár latinul citáljuk. Szívesen vennénk ugyanis a saját kezünkbe a dolgok intézését - kicsiben és nagyban egyaránt, s ha lehet, akkor minél kisebb felelősséggel. Mondogatjuk és hangos véleményt formálunk még akkor is, amikor annak előzményeit, kutatható forrásait, már kipróbált alternatíváit nem is ismerjük. S tesszük ezt, visszhangzik a véleménynyilvánításoktól a sajtó és a médiák környéke még akkor is, ha nyilvános és reprezentatív közvéleménykutatásokon a nyelvünkön beszélők csak mintegy hetede tartja magát egyáltalán képesnek vezető állás betöltésére.
Bátortalanok vagyunk abban, amit nap mint nap - igaz rosszul - de gyakorolunk.
Bizony nehéz eldönteni, hogy az ismeretek hiányában a felelőtlen hősködés vagy a passzívan bámuló magatartás-e (akár Krisztus keresztje alól vesszük a példát, akár a mai evangéliumból -,,Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre?") a bántóbb, néha a pusztítóbb. Miért kell egy embernek bambának és passzívnak, vagy aktívnak és tudatlannak lennie, mintha e kettőn kívül más magatartás nem is létezne? Mintha az, hogy valaki miként vélekedik bizonyos dolgokról, annyira meghatározná minden további megnyilvánulását. A látszat az, hogy csak buta lázadók és vágóhídra terelhető birkák vannak a világon. S ha saját magunkról lenne csak szó, ám mindenki legyen szótlan és értelmetlen áldozat, de ha másokról is szó van?....
Nem tudom elképzelni, hogy a bennünk élő (tehát ránk gondot viselő) Jézus, aki még testi eltávozása előtt közvetlenül is a gondoskodásban éli perceit, a mennybemenetellel ab ovo egy passzív magatartást írna elő. Pedig sokan vagyunk hajlamosak arra, hogy az Istenre bízott életet összekeverjük a teljes passzivitással, a már-már bosszantó élhetetlenséggel, ami mindennapos kihívásként heccel másokat, hogy cipőjük és szavaik céltáblájául szemeljenek ki mindannyiunkat.
Néha másokkal együtt lázadásra ingerel, ha a "Veletek vagyok ..." kezdetű idézet hatására egyesek úgy érzik, minden gondolat nélkül ráhagyatkozhatnak néhány - úgymond hittestvérre, akik viszont gátlástalanul úgy érzik, hogy mindenki másnak a minősítése csak az ő dolguk lehet, miközben ők - ha egyáltal valakinek - úgy csak a végső bírónak tartoznak felelősséggel, mert akinek Isten hivatalt adott, annak észt is adott hozzá.
A mennybemenetel ünnepén azon gondolkodom, hogy Krisztus minden fűszálat bizonyos értelemben másként hagyott itt maga után, de a dolgok látható része sokszor túlságosan változatlannak tűnik. A távolságot nemcsak mint gátat, mint akadályt, szigetelő réteget "kaptuk" a Megváltótól, hanem mint feladatot, mint lehetőséget, amit át lehet és át kell hidalni testi és lelki aktivitással, képletes és valós(!) kapcsolatteremtéssel! Pünkösd közeledtével azon is kellene gondolkodnunk, hogy vajon megkaptuk-e az igért erőt, s használjuk-e? Egymásért kellően erősek, s "magunkért" eléggé alázatosak vagyunk-e?
- DI -