Jn 14.15-16.23b-26 Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.

Unokám Mennybemenetel napján járult először szentáldozáshoz. A lelkipásztor beszédében - egyebek között - azt a benne megfogalmazódott kérdést is felvetette, vajon az ott felsorakozott fiatalokból hány lesz felnőtt keresztény?
De könnyű dolga is lenne a nagypapának, ha most egyszerűen azt kellene leírnia válaszul, hogy íme, elég egy hetet várni (és még néhány évet), és pünkösdkor minden kérdésre definitív felelet születik, amikor a nagykorúság szentségével végérvényesen eldől: végetért a "próbaidőszak", most már "semmi nem ment meg" attól, hogy keresztény maradj!
Igen, "fekete-fehérben" könnyebb értelmezni a világot, s a fénykép(emlékkép?) is könnyebben eltartható, gondoljunk csak a valódi fényképek analógiájára!
A Szentháromság minden tagjának definiálásával megszenvedte a magáét a teológia, de - s ezt éppen a legsokoldalúbb körülírás jelzi - eggyel sem "bajlódott, s bajlódik" a jelen időben sem annyit, mint a Lélekkel. Az ember számára az Atya "stabil figurája" mindig is jó "kapaszkodónak" bizonyult, Jézus Krisztus emberségében "szolgáltatta ki magát" a történetírás esetlegességének és a Krisztus-kép önjelölt megalkotóinak, de a Lélek, aki "ott fú, ahol akar", mindig és minden meghívás-elfogadás esetén újra értelmezendő, s a legtöbbször csak utólag derül ki, hol is munkált valójában.
A valódi és igazán fontos, gyakorlati támpontokat, "biztosítékokat" talán már megemlítik a bérmálkozandó-konfirmálandó gyermek tanítása során. Még az is lehet, hogy túlléptünk - nem csak technikai értelemben - a bérmálás-karóra öröknek tűnő párhuzamán (vagy csak felváltotta egy másik álérték-kapcsolat?), de úgy tűnik, hogy a kapcsolat a Lélekkel ugyanolyan esetleges, sérülékeny; semmivel nincs több "garanciája" a megerősítettnek arra, hogy valóban keresztény maradjon, mint korábban volt.
Pedig mennyi próbálkozás, megfogalmazási kisérlet, felsorolási vázlat keletkezett, hogy "egyeztetni" lehessen a valóságot az elmélettel, a probandus megmérettethessen, az egyház és tagjai valóban a Lélekben működhessenek. S a visszatekintések mégis azt mutatják: a Lélekre az a mindennél jellemzőbb "erőszakmentessége" a legjellemzőbb, ami miatt aztán mindenki maga döntheti el: a belső meghívás az indulat vagy a Lélek műve-e, amit benne-általa kiváltott. Mert az indíttatás mélysége a legtöbbször, mint már írtuk, az igazán fontos, de az egyben mérhetetlen, ezért nem dönthető el, csak visszatekintve a "súgó", s akkor már sokszor késő. S nem éppen a dolgok külsőleg feloldhatatlan paradoxona, hogy ott méricskéljünk, ahol a mértéktelen adás és szeretet a valóság, ahol valóban a szív bőségéből fakad minden?
Itt is a "ráhangolt ember" az "üres edény" az, aki könnyen telítődik, s annak adnak még, akinek már van.
- DI -