“Ültem partjain Babylonnak S ültem már partjain a gondnak." (Ady Endre)

    Jött a telefonos üzenet; meghalt Bödöcs Pál. A kitünő tanár, irodalmár, író -nagyrabecsült barátom.
    Hallom, hirtelen halállal halt, e frontos-fojtós május végén fölbukott a pesti flaszteron, a “pesti Bakonyában". (Tavaly, így tavasztájt, meglátogatott választott falumban, és arról beszélt, hogy ő is vidékre jönne, nyugdíj után, bizonyosan. Valahová, talán a Somlyó-tövébe, vagy a Balaton-felvidékre, a szülőföld közelébe; ott jó lenne, írna sokat, mint afféle megkésett ember.
    Bödőcs Pál Sopronban, Kapuvárott, a Déli-Hany vidékén - Osliban és Öntésen - ismert ember volt.
    Tanár volt, ritka jó tanár, azután értő irodalmár és író, akinek az életműve az élete utolsó éveiben kiteljesedett.
    Öntésen tanított - ott, ahol az apja erdész volt valaha - azután hosszú évekig Sopronban, a Széchenyi Gimnáziumban.
    Tanári teljesítményéről, minőség-igényéről, érzékenységéről, habitusáról legendák keringenek.
    Volt tanítványai nem múló szeretettel, megbecsüléssel beszéltek róla. Sokkalta többet adott ő a “kötelezőnél"i azokban a tilalmas-korlátos, egyfelől-másfelől években is. Mit adott irodalomértésből, esztétikából és etikából, ízlésből, mily valóságos értékeket, maradandót: volt diákjai a tanúk, a megmondhatói.
    Műértő, kiváló kritikus volt: a nép-nemzeti íróink-költőink életműve foglalkoztatta. A nagy rokon Ady, azután Nagy László, Szabó István a korán halt “költői novellista" Simon István. A külhoniak közül Szergej Jeszenyin, és az itthon korábban elmismásolt író-óriás Knut Hamsun. A Nobel-díjas norvég író hazai újrafelfedezésében Bödőcs el nem múló érdemeket szerzett az 1999-ben megjelent Észak beszél címü kitűnő esszékötetével.
    A hetvenes évek elejétől jelennek meg novellái, kritikái. Válogatott novelláit Gyászmagyarok címen 2001-ben a Kairosz kiadta. A novelláskötet jó visszhangot keltett a hasonló ízlésű és értékelvű értelmiség körében.
    Utolsó kötete - A magyar nyelv szelleme (Esszék a magyar irodalomról) - több mint míves irodalmi esszék sora, elsősorban is Adyról, azután Berzsenyiről, Nagy Lászlóról, másokról.
    Ezen kötet mély férfías befelé - síró vallomás. Vágyakozás egy olyan volt világ után, amely megsemmisült, és vallomás erről a mai, neki idegen embertelen világról. “Csak érett felnőttkorban jutottam hozzá életem különös megnyomorodásának nyitjához ... Kiderült, hogy én magyar ízléssel és igénnyel akarom élni az életet, holott Magyarországon ez immár teljesen lehetetlen. (Esszé Adyról: Holt magyar úr táltos lovon).
    Lassan őt is bekerítette az a Jeszenyini rémület" (Lásd Simon István versét: Segédmunkás a körúton, 1974) “A jeszenyini rémületről írok, amely az én életemet is bekerítette évtizedeken át. Sok embernek, köztük a legkülönbeknek a halálát okozta: engem Angliába száműzött a hazámból."
    A Jelenkori nyelvemlék című írásában (1998) mintegy összegzi sorsát: “Egyedül vagyok, bárhová nézek, nincs már sehol semmi erőforrás. Kívülállóként nézem a saját életemet is. Két halál között állok. A magyarság bevégeztetett sorsa és a saját életem soron lévő bevégzése között... Két halál közé szorult be az életem."...
    Nem a szájára, de a szívére vette a fajtája sorsát. Nem vigyáztunk rá. Mondhatják, ahogy Kölcseyre is halála után: Nem közénk való volt. Lehet, de ez nem az embernek is tiszta, nemes Bödőcs Pált és az ő magas minőség-igényét minősíti: inkább minket, a mi züllött, hínáros világunkat.
    Őt elérte hát az a “kívül-belül leselkedő halál"...
    Neni hitte el, hogy a vereség izgalmasabb, sűrűbb anyagból való, és ,,igazabb tulajdonságunk"... (Ottlik: Iskola a határon)
    A Biblia szerint pedig nem kell félni, mert minden megvan.
    Tartozunk neki! Mit mondhatnánk könnyes önvigasztalásul? Megnőnek Bödőcs Pál igazságai a múló időben.

Az általa is szeretett Jeszenyin utolsó versével búcsúzom:

“Ég veled barátom, Isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.
Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd fejed, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem."

(Rab Zsuzsa fordítása)

Borbély József