Péter Katáról elsőre mindenkinek Salamon András Getnójának Szandija jut az eszébe. Holott frissen végzett színészként már a Vígszínház, valamint a Pesti Színház deszkáin bontogatja a szárnyait, nemsokára pedig egykori osztályával egy, az osztályfőnöke, Máté Gábor rendezte darabbal lép fel Zsámbékon.

-Banális a kérdés, de honnan jött az ötlet, hogy színész legyen?
- Még kilencévesen láttam a tévében egy rövidfilmet Földesi Margit színjátszó stúdiójáról. Rögtön mondtam édesanyámnak, hogy szeretnék jelentkezni oda. Ő utánajárt, és egészen tizennyolc éves koromig jártam a stúdióba. Nem is volt kérdés, hogy tanulmányaimat a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban eltöltött négy év után a Színművészeti Egyetemen szeretném folytatni.

- Az esetek döntő többségében nem szoktak maradéktalanul örülni a szülők a hasonló iskolaválasztásnak. Nem mondták, hogy, lányom, valami szakmát is kéne tanulnod?
- Édesanyám rögtön áldását adta. Édesapám már egy keveset hezitált, hiszen gondolt arra is, mi lesz, ha elsőre nem vesznek fel. Ezért azt ajánlotta, hogy irodalom szakosként valamelyik bölcsészkarra is adjam be a jelentkezésem. Elgondolkoztam az ajánlatán, végül mégis arra jutottam, ha nem vesznek fel elsőre, akkor tovább próbálkozom, ugyanis ezzel szeretnék foglalkozni.

- Milyen konkrét célokkal jelentkezett a színművészetire? Mikor döntötte el, hogy na most én színésznő leszek?
- Már a kezdet kezdetén célul tűztem ki, hogy színésznő leszek. Egyszerűen megtetszett ez a mesterség. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Máté Gábor és Horvai István osztályában tanulhattam meg az alapokat.

- Másként bántak a tanárok azzal, aki elsőre teljesíttette a lehetetlent?
- Nem voltam kivételezett. Az osztályfőnökünk mindenkivel kicsit másképpen bánt. Ennek egyaránt megvoltak az előnyei és hátrányai. Valahol jobb az, ha negyedszerre vesznek fel, mert a próbálkozások alatt némi tapasztalatra lehet szert tenni. Többek között ezért volt rossz, hogy rögtön a középiskola után bekerültem, hiszen azt sem tudtam, hogyan kell egy jelenetet eljátszani, nemhogy megírni, vagy megrendezni.

- A leendő színészeknek van-e lehetőségük arra, hogy eldöntsék a filmszakmában, vagy inkább a színdarabokban bontakozzanak ki?
- Hál’ Istennek Magyarországon ezt nem kell eldönteni, itthon nem létezik ez a fajta kasztosodás. Természetesen mindenki színházban kezd, és ha szerencséje van, akkor kap lehetősége egy filmszerepre is. Az az ideális, ha mind a kettő összejön.

- Mint minden pályán itt is szükséges a szakmai gyakorlat, még akkor is, ha a színművészetin szinte mindegyik óra gyakorlati tantárgy. Mégis hogy kerül ki az ember gyakorlatra? Ráadásul nem is akármelyik színházban, hanem a Vígben léphetett először a nagyközönség elé.
- Mindig változik. Horvai tanár úr már igen régóta ott van a Vígben, ő említette egyszer, hogy szívesen látná gyakorlaton az osztályt, de voltak más választási lehetőségeink is. Én a Vígszínházat választottam, ahol kezdésként beugrottam két darabba, a Játszd újra, Sam-be, valamint a Sógornőkbe. Ezen kívül “megfordultam” Az egy csók és más semmiben, emellett a Hamupipőke Galambját is én játszom. Idén aztán jött a Pesti Színházban a János vitéz. Mindeközben az Új Színházban is próbálgattam magam.

- Szabadúszóként. Az évfolyamára mennyire jellemző ez a fajta bátorság?
- Természetesen az a legjobb, ha leszerződtetnek valahova. Az osztályomban tizennégy emberből tizenketten leszerződtek egy-egy társulathoz. Ketten maradtunk azok, akik nem, de lekopogom, így is van elegendő munkám. Hívtak vidékre is, de úgy éreztem szerencsésebb, ha nem kötöm le magam.

- Majd következett a filmezés…
- Valahol szerencsésnek érzem magam a Getnóval. A rendezőt, Salamon Andrást, még a főiskoláról ismertem. Így kerültem a kétfordulós válogatására, ahol az első alkalommal azt figyelték, kinek milyen a fellépése, hogyan néz ki. Majd következett a komolyabb megmérettetés, amikor is improvizálni kellett, amelyet egy Andrással megejtett mélyebb beszélgetés követett.

- Milyen érzésekkel fejezte be élete első forgatását? Lesz folytatása a filmes karrierjének?
- Nagyon élveztem, egészen más világ, mint a színház. Se nem jobb, se nem rosszabb, egyszerűen csak más. A folytatást nem szeretném elkiabálni, annyit azonban elárulhatok, hogy most nyáron egy tévéjáték forgatásán veszek majd részt.

- Felmerül a kérdés, most a filmezés kerül a pályája előterébe, vagy mindkét ágat egyenlő intenzitással űzi majd?
- Természetesen mind a kettőt folytatni szeretném. Nincs olyan nagy különbség a film és a színház között, amely miatt az egyik mellett kéne végérvényesen döntenem. Mind a kettő ugyanúgy nehéz, vagy adott esetben könnyű. Ez egyaránt függ a rendezőtől, és a karakter által bennem kiváltott érzelmektől. Ha arra eszmélek egy darabnál, hogy igen ezt értem, érzem, és nem olyan kínkeserves a próba, akkor tudom, hogy szeretni fogom. Néha persze megesik, hogy egyáltalán nem akar semmi történni, majd a tizedik, a tizenötödik előadás után egyszer csak arra eszmélek, hogy előbújik a várva várt plusz.

- A színésztársadalomban terjedő félben a haknizás. Például egyik osztálytársa is sört népszerűsít egy napsütötte stégen. Ennyire nehéz megélni?
- Minket úgy neveltek, hogy ha lehetőségünk van rá, ne vállaljunk ilyeneket. Ám a szükség nagy úr, ugyanis nem fizetnek túl jól, és a főiskola befejeztével, a kollégium, illetve a hozzá hasonló “kedvezmények” megszűnnek, valamiből azonban el kell tartanod magad. Abba is bele kell gondolni, hogy a rövidtávú haszonért érdemes-e feladni távlati céljaid. Gálffi László, aki beszédtechnikára oktatott minket, egyszer azt mondta, egyetlen eszközünk az arcunk és a testünk. Ha ezt eladjuk ide-oda, reklámokba, akkor azon nyomban azzal azonosítanak minket, és ebből a ketrecből szinte lehetetlen kitörni. Ennek ellenére van, aki belemegy a játékba, mert muszáj, különben felkopik az álla.

- Ilyen borús kilátásokkal mennyire könnyű fenntartani estéről-estére a lelkesedést?
- Néha előfordul az emberrel, hogy ugyanannak a karakternek a hatvanadik eljátszása után elfásul. Erre van egy hatásos ellenszer. Én mindig kitalálok valamit, amit az előző előadáshoz képest másként teszek. Az egyik, bírósági tárgyalást imitáló jelenetben csak ülnöm kell. Múltkor épp’ a hajammal játszottam, de volt, hogy a tollamat babráltam. Az a lényeg, hogy kreatív legyek, és mindig valami újat próbálja ki. A rendezők is engedik az ilyesfajta próbálgatásokat, mert tudják, hogy ez játék feldobja a sokadszor játszott színdarabot is. Ideális esetben a rendező relatív nagy mozgásteret biztosít a színészeinek, illetve meghallgatja a véleményüket. Ha valami nem tetszik, akkor azt nyugodtan megmondhatom, így akár egy-egy jelenetet többféle felfogásban is kipróbálunk, majd a legjobb mellett döntünk.

- Van olyan színész, vagy rendező, akivel szívesen dolgozna együtt?
- Még a főiskolán játszottam Csehov Platonovjában, amit Szász János rendezett. Vele például szívesen dolgoznék újra. Igazából nagyon sok ilyen művész van, ezért nem is tudok kiemelni közülük senkit, napestig sorolhatnám a neveket.

- Színdarabok és a karakterek terén jobban behatárolhatóak a vágyai?
- Mindegy, hogy melyik darabban, de az a vágyam, hogy nagyon játszhassak. Kicsit keményebb, odarakós színműben, mint amilyenek Csehov darabjai próbára tenném a tudásom. Nem a főszerep a lényeg, engem például a karakterszerepek vonzanak igazán. Sokkal jobban motivál egy olyan figura, amelynek színpadra vitele egy kihívás. Eddig ugyanis naiva szerepekben jelente meg – ilyen Iluska alakja a János vitézben. Azzal tisztában vagyok, hogy a koromból, illetve az alkatomból adódóan egyelőre ilyen szerepekben mélyíthetem a tudásom. Azt azonban hozzá kell tenni, a naiva szerepekből nehéz kitörni, hiszen az adott sémák nagyon behatárolnak, és a korlátokat csak kemény munkával lehet áttörni.

- Minden szakmának jellemzője, hogy az idősebbek féltékenykednek, ha egy fiatal titán kopogtat az ajtón. Találkozott-e ezzel a fajta irigységgel?
- Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen eddig mindig segítettek. Az igazi probléma nem a generációs különbségekben, a pozícióféltésben rejlik, hanem, hogy egyre több a fiatal színész. A filmszakmában, illetve színházakban pedig kevés a lehetőség. Ennek az oka, nem kell nagyon mondani, a pénz, vagyis annak hiánya. Tehát nincsenek nagy féltékenykedések, ám az évente végző húsz fiatal színész mindegyike minél előbb szeretne állást, ami feszültséget okoz.

- Amikor a Vígszínházba került gyakorlatra, mennyire érezte magát elveszettnek? Vagy volt, aki a segítségére sietett?
- Furcsa, amit most mondok, de a főiskola mindenképpen pörgősebb volt, mint a kinti világ, ráadásul ott voltam a legvédettebb helyzetben. Sokat gyakoroltunk, állandóan dolgoztunk. A színházban másként működnek a dolgok, sokszor mindent a megszokottság kerít hatalmába. A színházi gyakorlatra kikerülve azzal szembesültem, hogy egyedül vagyok, szinte csak magamra számíthatok. Persze egy-két ember kicsit jobban odafigyelt rám, mint például Börcsök Enikő.

- Szinte minden interjúban kihangsúlyozza, hogy nem sztár. Létezik egyáltalán olyan, hogy sztár a mai magyar színészetben?
- Kissé pejoratív ez a szó, persze nem ok nélkül. Itthon az számít sztárnak, aki sokat szerepel tévéműsorokban, és szinte mindig megjelenik a bulvárlapok címoldalán. A nagyon jó színészeket, akik az ilyen lehetőségeket “elszalasztják” szinte alig ismerik. Ha valaki egyfolytában játszik egy színházban, és van egy-két olyan igazi szerepe, annak idővel kialakul a saját közönsége. Így egy olyan közönség tapsol majd elismerően, amelyik értékekkel teli kikapcsolódásra vágyik. A többi felesleges sallang.

- Pedig a Getno körül volt egy kisebb fajta botrány, amikor is az USA-ban élő magyarok tiltakoztak a filmben lefestett világ miatt. Erre harapni szokott a bulvársajtó.
- Ezt egy felfújt, mondvacsinált problémának tartottam és tartom még mindig. Különösen azért, mert a bírálók még csak nem is látták a filmet, mégis véleményt alkottak róla. Gyorsan elült a vihar, így többek között én is lemaradtam a “nagy lehetőségről”.

- Rajongókkal mi a helyzet? Egy filmszerep az esetek döntő többségében ismeretséggel jár.
- A postaládámból nem ömlenek ki a szerelmes rajongói levelek, de azért akad egy-két ismeretlen hódoló. Kaptam már vörösrózsacsokrot kis levélkével, megesett hogy odajöttek hozzám gratulálni. Tavaly végeztem, tehát eleve nem vagyok még olyan ismert. Persze az említett gesztusok mind nagyon jól esnek, de rajongótábort még nem jelentenek.

- Fiatalon szinte mindenki keres magának egy példaképet, aki hatással van rá. Ki, vagy kik az ideáljai, akiknek a játéka, életvitele hat Önre?
- Sohasem volt egy konkrét példaképem. Persze mindig volt egy-két színésznő, akik hatottak rám. Közéjük tartozik Psota Irén a vibráló egyéniségével, ízig-vérig művésznőt rejtő viselkedésével, de az ellentétje Törőcsik Mari igazi nagyasszonyi stílusa is imponál. Ha a velük készült interjúkat hallgatom, vagy játszani látom őket, rögtön azon kapom magam, hogy abban a pillanatban mennék fel a színpadra. Igó Évát pedig véletlenül sem szeretném kifelejteni, hiszen nagyon jó ember, nagyon jó színésznő. A Hamupipőkében ő a gonosz mostoha, és egy mondaton belül is hihetetlen sokat játszik a hangjával…

- Nem is olyan régen még léteztek nagy színésznemzedékek. Létezik még olyan, hogy színésznemzedék, vagy csak kiemelkedő alakokról lehet beszélni?
- Tény, hogy anno voltak nagy generációk, mint Ruttkai Éváé és Latinovits Zoltáné. Majd őket követte egy másik társaság. Úgy gondolom, hogy akkoriban sokkal könnyebb volt kiugrani, hiszen az emberek döntő többsége valahogyan lázadni akart a rendszer ellen. Ebben a lázadásban segítséget vártak a színészektől, akik a művészet nyelvébe bújtatva erőt adtak, és a maguk sajátos módján lázadtak is. A mára atomizálttá vált társadalom miatt nehezebb helyzetben vagyunk. Minden széthullóban van, nincs egy konkrét cél, feladat, amely mindenkit egységbe kovácsolna. Nincs mi ellen lázadni. A valóságshowk ellen ugyanis már közhely lázadozni.

- Melyik a színészmesterség legnehezebb munkafolyamata?
- Mindenki azt hiszi, hogy a szövegtanulás. Nálam az a legkevesebb, tehát ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Maguk a próbák vesznek ki sokat az emberből. Reggel tíztől délután kettőig, majd este hattól ki tudja meddig. A vége felé már alig várom, hogy megmutathassam a közönségnek a munkám gyümölcsét. Ráadásul, a sokadszorra előadott színművek lelkileg is megterhelők. Hiszen a saját érzelmeimmel játszom, mindig valamit elő kell hozni a múltból, bármennyire is rossz. Az a jó, ha a közönség számára tényleg úgy tűnik, hogy szó szerint játszom.

- Van-e valami titkos gyógymód, amellyel ki lehet pihenni az ilyesfajta fáradtságot?
- Nehéz, talán nincs is. Egy nyaralás jól jönne most. Egyelőre azonban annak örülök, hogy a pályám elején nincs időm elmenni vakációzni.

- A kritikusok nem arról híresek, hogy simogatják a színészvilágot. Mennyire ad kritikákra?
- Sajnos nagyon kevés az építő jellegű kritika. Ez a műfaj is már a sárbatiprásról szól. Általában alig befolyásolnak a kritikák, ugyanis egy jó színész mindig érzi, hogy mit rontott el, és mit csinált jól. Nem mondom azt, hogy hidegen hagynak, hiszen el szoktam olvasni az engem érintő cikkeket. Ha igazat írnak benne, akkor bármennyire is fáj, de meg kell emészteni és túl kell tudni rajta lépni. Az az igazán bántó, ha piszkálódásra megy ki a játék, és teljesen alaptalanok az észrevételek. Nem akarok belehalni minden egyes kritikába.

- Van olyan tanára, vagy éppen egykori osztálytársa, akihez vissza tud menni, akitől tanácsot tud kérni?
- Máté Gáborhoz mindig ellát jótanácsokkal, és az osztályommal is egy összetartó társaság. Négy éven keresztül együtt voltunk fél nyolctól, hajnali kettőig, ami jót tett a csapatszellemnek. Meg szoktuk nézni egymást, és az osztályfőnökünk is nyomon követi a pályafutásunk.

- Mennyire igazak a díványszereposztásról keringő legendák?
- Ha a nő engedi, és a rendező is olyan, biztos történik valami. De melyik irodában, cégnél vagy éppen a médiában nem létezik ez a fajta probléma? A másik hasonló téveszme, amikor azt hiszik nem is hús-vér emberek vagyunk, hanem földöntúli lények. Rendkívül tud zavarni, ha egy szórakozóhelyen kiderül mivel is foglalkozom, és máris megnő körülöttem a népsűrűség. Ezt a két végletet nem szeretem. A kettő között, az arany középúton helyezkedik el a színészet.

- A távolabbi jövőre nézve milyen tervei vannak?
- Egyelőre még tanulom a színészetet, hiszen a papír nem jelent semmit. Szeretnék majd külföldön is dolgozni, de ez még a jövő zenéje.
 

Stöckert Dávid
Fotó: szinhaz.hu