Jn 16.12-15 Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek. Minden, ami az Atyáé, az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek.

Szentháromság ünnepén a dogmáról beszélünk, de közben - az elméleti felvetések, bizonyítások és kegyelmek közepette - sokkalta több gyakorlati szempont hangzik el, mintsem sejtenénk. A Szentháromság léte ugyanis egy szilárd pont, amiből - már Archimedész óta tudjuk - keresve sem találunk eleget világunkban. Természetesen lehet az egész világot csak relativitásában is szemlélni, sőt sokszor így sokkalta kényelmesebb, de a gyakorlati életben is nagyon sok példát találhatunk arra, hogy az ember követhetőbb, végig következetesebb sajátja inkább a kályhától való elindulás.
Arról van szó tézisünkben, hogy mindig viszonyítunk, bármit teszünk, értékelünk, hozunk létre. Ha ezt beláttuk, akkor innen már csak egy logikai lépés az, hogy - feltételül szabva a tökéletességet és állandóságot, mint forrást - azt állítsuk, mennél tökéletesebb a viszonyítási alap, ami semmi viszonyítandónak önmaga nem lehet, annál könnyebb az ahhoz viszonyítás, annál könnyebben és hitelesebben jöhet létre egy értéksorrend, érték-rangsor, guide a mindennapokhoz.
Ezzel nem azt mondtuk, hogy mindenki számára és örökre megoldottuk a világ emberek alkotta közösségét, csupán annak a szükségességét szeretnénk beláttatni, hogy ha inog az alap, aligha lesz stabil a felépítmény. Szoktak a filozófiában axiómákról, alapelvekről, kiindulási definíciókról beszélni, de hangozzék bármilyen mesterkélten is a dolog, azt azért csak könnyebb belátni, hogy minden mozzanata életünknek arra a bizalomra épül jó esetben, hogy a másik az idő alatt (legyen az idő a másodperc tört része vagy egy élet teljes hossza, adott esetben pedig még ennél is hosszabb idő) nem változik (stabil), bízhatunk a konstansságában, amíg közöttünk írásbeli vagy csak szóban, a szokásjog alapján megkötött szerződés van szerintünk érvényben. Ha ezalatt változik az alap, oda biztonságunk, ezzel együtt kárunk jelentkezhet. Tudnivaló pedig, hogy kapcsolatrendszerünk és a világ csupa ilyen "szerződésből" áll össze a stacionaer pillanatok hordozta nagy változásokban is.
Amikor a Szentháromságról beszélünk, akkor éppen a személyek és a következményes dolgok kapcsolatának teljes egységét értjük alatta, amibe beletartozik és minden mások alapjának bizonyul az örök változások dinamikus és teljes egysége (a dialektika szó használatától már vagyunk néhányan, akiknek elvették a kedvünk), miközben annak a kapcsolatnak az értékrendszere (ma inkább az emberközpontú, a személyiség kiteljesedését segítő jelzőket szeretjük használni) soha, jottányit sem változik. Eddig a pontig talán legalább az egyistenhit hívőinek elfogadható a gondolatmenet.
Most már csak ennek a kapcsolatnak a lényegére rákényszerített, jól-rosszul rászabott emberi gúnyát kell időről időre lehántanunk (sokszor úgy, hogy magunk is meglepődünk, mi van alatta), hogy az érték az emberképűség helyett tiszta istenképűségben ragyogjon, mint etalon, hogy felismerhetővé váljon benne az örök.
Ebből a mindig arteficiálisan megalkotott képből szerintünk, keresztények szerint nem hiányozhat a Jézus Krisztuson keresztül kapott kinyilatkoztatás, mely a legemberreszabottabb valamennyi létező közül, aminek bizonyítható tartalma a mai ünnep dogmája.
Jó lenne azt írni itt és most, hogy ezzel minden meg is oldódik akár már magától is, de az igazság az, hogy "hivatásosak" és "laikusok" régen és most, alkalomszerűen és folyamatosan torzítjuk ezt a képet, mindemellett mégis ez a kép, a szentháromságos lét tökéletessége az a fix pont, ahol mintát vehetünk saját tökéletlenségünk mindig szükséges korrekciójának irányára.
- DI -