|
A XIV. Országos Érembiennálé díjazottjai
A XIV. Országos Érembiennálé díjazottjainak kiállítása 2004. június 20-án, vasárnap 11:00 órakor nyílt meg a Labásházban. A kiállítást Ivanics Ferenc, a Győr-Moson-Sopron Megyei Közgyűlés alelnöke nyitotta meg.
Azok számára, akik tudományos cikkekben is először az összefoglalót, cikkekben, hírekben a vastag betűs, rövid tartalmat nézik meg először, mondjuk el, hogy részben az előző hasonló látványtárakkal szemben ez egy nyugodt lelkiismerettel ajánlható túlnyomóan jó anyagú, közérthető kiállítás, kevés extremitással, nagyon kevés éremmel, jól definiálható átlaggal és sok sorozattal.
Mivel a tárgyak önmagukért beszélnek, illetve csaknem mindig alkotóikat minősítik jól, szokásomnak megfelelően, hadd ne általánosságokban beszéljek, hanem néhány jelenséget vegyünk nagyító alá, és ezek létét, ha feltételezhető, okait, eredetét vegyük szemünk elé, hiszen az ilyen országos megmérettetések sokkalta többet árulnak el közigényről, kultúráról, erkölcsi irányultságról, gondolkozásmódról, egyéniségekről, semmint technikákról, anyagokról.
A tárgyak, dolgok sokszínűsége önmagában sok gondolat forrása, sok mindent jelenthet. Bennem a jelenlegi változatosság két dolgot is sugall: az egyik egyfajta válság-tünetegyüttesként jellemezhető. Az alkotók munkáinak megoszlásából most már tartós tendenciaként leszűrhető, hogy a klasszikus éremművészet válságban van, aminek csak egyik oka nyilvánvalóan a monetáris rendszerek átalakulása nemcsak az elvekben, de a konkrét anyagokban is. Egy ilyen univerzitásra törekvés, szabványosítás csak ellenreakcióként vagy nosztalgiaként szülhetne változatos éremanyagot. Valószínű, hogy egyébként is már annyira jutottunk, hogy akár a díjak éremként homologizálása is megértéshiányba ütközne, egyszerűen nem érdemes "belefektetni". Ugyanakkor kérdéses, hogy kialakítható-e egy széleskörűen tudásalapon elfogadott új szimbólumrendszer, a társadalom fogadóképes-e egy újfajta jelzőrendszer (alapok nélküli) terjesztésére?
Tény, hogy alapgondolatok és alapformák nyilvánosan is interpretálva, sorozatban jelennek meg (tegyék bár egymás mellé vagy, mint esetünkben is látható a másik példa is, helyezzék el a terem két végében). Adódik a gondolat, hogy az egyik lehetséges megoldás a folyamatábrázolás, melyre már a hagyományos keretek között is láttunk próbálkozásokat a korábbi években. A kiállított anyagban azonban - talán nem belemagyarázás - találhatunk példát arra is, amikor a feltételezhetően érettebb gondolkodás felismeréséről van szó, amikor a dolgok többoldalúságáról, a jó értelemben vett gyönyörködtető változatosságról beszél műveiben az alkotó.
Egy kiállítás kevés arra, hogy olyan nagy ívű "felismeréseket" közöljünk, mint hogy a liberális alkotói szabadosság válságtünetei is kiolvashatók a tétova formakeresésből. Talán egyszer majd sikerül megtalálni az alkotói szabadságnak azt a szigorú törvényekkel védett jogát is, amikor a szemlélőt fogjuk megvédeni a kísérletek azon szakaszában, amikor még nemcsak a tárgy, de a néző is a kétes játék tárgya lesz. Az viszont nyugodtan elmondható, hogy a kisplasztikában (is) kezdenek olyan formai megoldások kikristályosodni, melyek immár visszatérően jelennek meg különböző alkotókon keresztül, sorozatban.
A Lábasház kisterme ezúttal üresen maradt. Ahol eddig a hasonló munkák doien-jei, nagyobb egyéniségei, kiemelt győztesei mutatkoztak be, ott most zárt ajtókra lelünk. Tulajdonképpen nem is nagyon csodálkozhatunk ezen, miután végignéztük a nagyterem kínálatát. Aki nagyon hiányzik, az az a meghatározó egyéniség, akit feltétel nélkül, csak mert nagyszerű újat alkotott, vagy mert egy korábbi formai alapot, témát vitt volna felsőfokra, mutathatna be az alkalom. A klasszist, akit majd egyszer úgy fognak emlegetni, ahogyan az éremművészetben éppen egy soproni klasszikust.
A kiállítás június 20-tól július 20ig tekinthető meg.
- DI -
A fotómellékleteken - többek között - Csikai Márta és Gáti Gábor munkái láthatók
2004. június 20., vasárnap 12:15
|
