Az "arany évszázad" a XXI.-ik vendégségében
A XX. Régi Zenei Napok eseményei között vasárnap, június 27-én a soproni Szent György templomban 21 órakor Merula, Marini, Uccellini, Frescobaldi, Ortiz, Schop, Butler kamaramuzsikájából hallhatott a nagy létszámban megjelent közönség.
Miközben Mieke van der Sluis énekét, Antoinette Lohmann hegedűjét, Anneke Boeke furulyáját, Paulina van Laarhoven gamba- és Menno van Delft csembalójátékát hallgattuk, kicsit visszagondolhattunk az elmúlt nagyszámú év történéseire, mindarra, ami változott és arra, ami talán észrevehetetlenül változatlan maradt.
A nem "beavatott", nem hivatásos "régizenész" minden kurzus elején ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, miközben a az elkövetkező napok - a többi évhez hasonlóan - ugyanazt a választ adják. A kérdés az, hogy külön műfaj-e a régi zene, kihalt és klónozva újraszületett őslényeknek kell-e tartani a régi zene művelőit avagy más zenészek önszántukból azzá vált céltáblájának-e? S a válasz minden kurzus végén így hangzik: a jó zene megmarad jó zenének, s a jó előadás akkor is jó előadás, ha, mondjuk, csapott végű, negatív ív nélküli vonóval és álltartó nélküli hegedűvel játsszák, de akkor is az lehet, ha a művész kihasználja a technikailag fejlesztett hangszer adta lehetőségeket is.
A művészet elsősorban személyfüggő, különösen az az értelmezésre szoruló interpretáló ága, s az eszközben a minimum az, amivel akár egy valaki úgy teljesít a világon, mint mondjuk Nagy István tette a szénnel és a csomagolópapírral.
Az előadás egészére nagyon jól illő szó a kellemes. Társasági, tánczenét, dalokat hallhattunk. A műsor maga megváltozott, melyet a dalok tartalmával együtt az előadői gárda szemmel láthatóan legszangvinikusabb tagja, Anneke Boeke mondott el nagyon lelkesen, magyarul. Hogy a második sortól hátrébb már csak a kedvesen deformált szófoszlányokból következtethettünk a mondanivalóra, az mit sem változtat a hölgy jóindulatán, segíteni akarásán. Főleg nem változtat a már máskor is megcsodált energikus hangszer-virtuozitáson, melyet most is, több műsorszámban is megcsodálhattunk.
Antoinette Lohmann, aki barokk hegedűjátékával egyben nagy kedvvel vezényelte is az alkalmi együttest, láthatóan nagy kedvvel műveli a zene ezen ágát.
Egy műsorszám erejéig Menno van Delft is megmutathatta képességeit a cembalo-n, a többi opus között szorgalmasan vándorolt a cembalo és az orgona között, hogy a continuo-szólamot hűen és alkalmazkodva játssza végig.
Paulina van Laarhoven-re hárult a feladat, hogy az egyetlen igazi menet közbeni megingást határozott "egyeivel" helyrehozza, mert különben az első szám "csiszoló hatását" követően szépen együtt muzsikáltak a zenészek.
Külön élmény volt hallani Mieke van der Sluis tiszta és hajlékony (érdekes módon két helyen is hangszínt váltó) énekhangját. Néhány momentumban már emlékeztetett a Nyugaton egyre inkább tért hódító "terjegetős" előadásmódra.
A "mozgékony és korhű" előadás és a Szent György templom tűrhetetlenül kényelmetlen padjairól kényszerűen jut eszembe az ötlet, hogy nemcsak az előadásmódot, de a koncert körülményeit is jó lenne "antikká" tenni. Mennyivel más lenne egy kellemesen elköltött főúri vacsora, beszélgetés közben hallgatni ezt a kellemes zenét, s közben kényszerűen végighallgatni a szerelmesek különböző állapotban fogant gerjedelmeit. Hátha ez a fogadási mód is elterjed korunk oly divatos autenticitásai közepette.
- DI -
2004. június 27., vasárnap 23:24
|