A XX. Régi Zenei Napok eseményei között vasárnap, június 27-én a soproni Szent György templomban 21 órakor Merula, Marini, Uccellini, Frescobaldi, Ortiz, Schop, Butler kamaramuzsikájából hallhatott a nagy létszámban megjelent közönség.
Miközben Mieke van der Sluis énekét, Antoinette Lohmann hegedűjét, Anneke Boeke furulyáját, Paulina van Laarhoven gamba- és Menno van Delft csembalójátékát hallgattuk, kicsit visszagondolhattunk az elmúlt nagyszámú év történéseire, mindarra, ami változott és arra, ami talán észrevehetetlenül változatlan maradt.
A nem "beavatott", nem hivatásos "régizenész" minden kurzus elején ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, miközben a az elkövetkező napok - a többi évhez hasonlóan - ugyanazt a választ adják. A kérdés az, hogy külön műfaj-e a régi zene, kihalt és klónozva újraszületett őslényeknek kell-e tartani a régi zene művelőit avagy más zenészek önszántukból azzá vált céltáblájának-e? S a válasz minden kurzus végén így hangzik: a jó zene megmarad jó zenének, s a jó előadás akkor is jó előadás, ha, mondjuk, csapott végű, negatív ív nélküli vonóval és álltartó nélküli hegedűvel játsszák, de akkor is az lehet, ha a művész kihasználja a technikailag fejlesztett hangszer adta lehetőségeket is.
A művészet elsősorban személyfüggő, különösen az az értelmezésre szoruló interpretáló ága, s az eszközben a minimum az, amivel akár egy valaki úgy teljesít a világon, mint mondjuk Nagy István tette a szénnel és a csomagolópapírral.