|
Soproni interjú Malcolm Bilson professzorral, a fortepiano világhírű művészével
Szeretettel köszöntöm abból az alkalomból, hogy immár harmadízben vesz részt a Soproni Ünnepi Hetek Régi Zenei Napok rendezvényén professzorként és előadóként. Köszönöm, hogy a sűrű program közben is vette a fáradságot, hogy kifogástalan magyarsággal interjút adjon.
Úgy vettem észre, hogy elsősorban a zenészek között "darázsfészekbe nyúl", aki a régi zeneszerzők előadásáról, az előadásmód újraértelmezéséről, a régi hangszereken való játékról ejt szót. Vérmérséklettől függően istenítik őket vagy éppen (s nemrég még ez volt a gyakoribb) nevezik őket különcöknek, magukat elitnek képzelőknek, esetleg olyanoknak, akik mivel a modern hangszereken nem produkálnak jót, inkább az ellenőrizhetetlen régi eszközök felé fordultak. Egyszóval nagy a támadási felület, amikor elitről, divatosan autenticitásról, hiteles előadásmódról beszélnek.
Röviden leírni, hogy mit jelent az, hogy autentikus, hogy elit? Egyáltalán mi ez? Szűkítsük le a fogalmakat, próbáljunk egy pontosabb leírást adni a dolgoknak! Miről, kikről beszélünk akkor, amikor elitet mondunk? Alfred Brendel. Ő elit vagy nem? Mi a különbség közöttem és Alfred Brendel vagy Daniel Barenboim között? Lehet, hogy mind elit? Különösen manapság, amikor a klasszikusokkal foglalkozni, egyáltan klasszikusokat hallgatni is elit dolognak számít. Nem hiszem, hogy az, amit én el szeretnék érni az más lenne, mint amit Alfred Brendel vagy Daniel Barenboim akar. Akkor mi a különbség? Az a véleményem, és szerintem ez Alfred Brendel véleménye is, hogy minden az eredeti verzióban a legjobb.
Például egy kínai étel sokkal jobb kínai chilivel, mint magyar paprikával. El lehet készíteni ezzel is, de az nem ugyanaz. Na, ez van a zenében is.
Nincsenek természetesen eredeti zenei felvételeink Mozarttól, Beethoventől, de pl. Prokofjevtől és Bartóktól vannak, és már most hallani lehet, hogy Bartók, Prokofjev és Rachmanyinov mást csinált, mint ahogyan ma megszólaltatják műveiket. Itt, pl. Magyarországon Kocsis Zoltán tanulmányozta, hogy hogyan játszott Bartók, és igyekezett úgy játszani, abban a stílusban. De különbség van abban, hogy valamit egyszerűen másolunk-e, avagy abban a stílusban csinálunk valamit! Később ez fontossá válik. Ez nem elit vagy nem elit kérdése.
Ez egyben azt is jelenti, hogy korabeli hangszereken kell megszólaltatni a műveket?
A korabeli hangszer az csak egy dolog, csak egy az összetevők közül. Kell egy jó urtext,(megj. ezek a legautentikusabbnak tekintett közreadások közvetítik leghűebben a szerző elképzeléseit az előadó felé. ) egy jó hangszer...holnap tartok itt egy előadást. Két évvel ezelőtt jött ki két könyv Amerikában Beethovenről. Mindkettő azt tartalmazza, hogy Beethovent a lehető legjobb hangszereken kell játszani, mondjuk Steiway-en és nem azon, ami a rendelkezésre áll. Erre írtam én válaszul egy cikket. Ez hangzik el a holnapi előadáson is. Ott szerepel egy példa, egy Beethoven Asz-dúr szonáta első tétele (Op.26.), ott található az alábbi dallam (s dúdolja). Ez abszolút világos, hogy mit írt Beethoven, és nem játssza senki. Senki! Mert a modern zongorán nem lehet! Csak úgy lehet, mintha valaki beszéd közben csuklana. Csak legato! Én csak ezt szeretném, de senki nem játssza, sem Brendel, sem Barenboim, senki. Mert ezek a hangszerek egyszerűen ezt nem tudják.
Malcolm Bilson most azt kérdezi, hogy hallottam-e a megelőző próbát? Igennel válaszolok. A véleményemet kérdi, és én őszintén elmondom, hogy nem tetszett, ahogyan a fafúvósok hangja teljesen elnyomta a fortepiano hangját. Felnevet.
Na látja! Rossz beidegződés! Mert a Mozart és a Rachmanyinov zongoraversenyek is elsősorban zenekari darabok! Nem szóló hangszer-kíséretek. S minden zongorista tudja, hogy pl. egy ilyen zongoraversenyt eljátszani, ahol mondjuk a Bécsi Filharmónikusok és egy Steinway áll egymással szemben, az egy harc! És Rachmanyinovnál (nevet) néha bizony eltűnik a Steinway a zenekar alatt! De tételezzük fel, hogy egy idő múlva készül egy új hangszer, egy új zongora, ami tízszer olyan erős lesz, mint most egy Steinway, s akkor az azt fogja jelenteni, hogy a Steinway lesz elől és a zenekar hátul! Az egész kép más lesz! Nagyon fontos, hogy ez nem egy kísérő-darab, és néha bizony én kísérek és a fúvósok vannak elől. Ez egy sokk lehet a maga számára, hogy eddig másképpen szokta meg!
Néhány éve a Cornell Egyetemen, ahol tanítok, szerepeltek a Rotterdami Filharmonikusok. Mahler VI. szimfóniáját adták elő a második részben, vagy száz vonóssal. Előtte, s ez az, amit mondani akarok, egy Mozart zongoraversenyt hallhattunk: egy Steinway elől és hátul 23 ember! Mintha az egész felfordult volna! (S utánozza a Steinway dübörgését és a hegedűk cincogását.)
A preklasszikus zene újrafelfedezésével kezdődött autentikus játékmódról kérdezem, de kitér.
Autentikus. Mit jelent ez a szó? Én soha nem használom. Lehet tudni, hogy valami egykor valóban hogyan volt? Én okosabb vagyok, mint mások, mint mondjuk Alfred Brendel? Ki tudja? Könnyebb a kínai chilivel, mert ott legalább tudom, hogy mi kellene bele, de itt? Nem, őszintén szólva nem tudom, hogy mi az autenticitás. Nem is nagyon érdekel. (Könnyűzenei példát idéz, mely nem a szerző, hanem Bing Crosby előadásában lett világhírű. "Nos, itt melyik az autentikus?" teszi fel a kérdést.) Egyet tudok mondani, mondjuk Mozartról: igyekszem minél jobban tanulmányozni és ezzel együtt igyekszem minél szabadabban játszani. Többet nem tudok csinálni.
Hallhatnánk valamit további terveiről?
Most fő project-ként egy videót készítek, remélem, hogy lesz valami befolyással a fiatalságra, a következő generációra. Nekik tovább kell vinniük a dolgokat, ez nagyon fontos.
Négy éve voltam zsűritag egy nagyon elismert zenei versenyen, a Leeds International Pianoforte Competition-on, s a zongoraverseny színvonala nagyon-nagyon magas volt, csodálatos technikával játszottak, de interpretálás, mint olyan, nem volt. Ötször meghallgattuk a Beethoven Op.109-et, s az mind abszolút egyforma volt. Persze, hogy az egyik egy picivel szebb, a másik talán kevésbé, de az interpretálás abszolút egyforma. Haydn szonáta: egyforma. Liszt szonáta: egyforma. Ez nekem nagyon problematikus. Ha mindenkitől ugyanazt a lemezt kapjuk, ugyanazt halljuk, akkor az nagyon rossz. És például éppen a Beethoven Op.109-ben a harmadik tétel az Andante. Mindenki Adagio vagy dupla Adagio játszotta. Ez rémes, ezt át kellene alakítani! Persze lehet, hogy ha én játszom ezt az Op.109. III. tételt, akkor magának túl gyors az én andante-m. Vannak szokások, beidegződések. Hitelesnek kell maradnia, de változni muszáj! Van éppen elég felvétel már ezekből a darabokból, még egy ugyanolyant csinálni felesleges, ha nincs fejlődés!
További sikereket kívánok mind előadói mind pedagógiai munkásságához és köszönöm az interjút.
- DI -
MALCOLM BILSON
Amerikai zongora- és fortepianoművész, pedagógus és zenetörténész, szülővárosa Los Angeles (1935). Zenei tanulmányait New Yorkban, Bécsben és Párizsban végezte. Pályafutását egyetemeken kezdte (Illinois 1960, Cornell 1968); a historikus előadói praxis, a régi hangszerek, s e téren mindenekelőtt a fortepiano újrafelfedezése 1970 óta művészi életprogramja. Neve és munkássága - koncertéletben, lemezpiacon, katedrán - elválaszthatatlan a historikus zenélés többi nagyságáétól (John Eliot Gardiner és az Angol Barokk Szólisták, Christopher Hogwood és az Academy of Ancient ulusic, Nicholas McGegan és a Philharmonia Baroque éppúgy partnere, mint a New York Chamber Singers, a Monteverdi Kórus vagy Anner Bijlsma).
Az utóbbi két évtizedben a 19. század zongorairodalmával foglalkozik (Beethoven, Schubert, Schumann), és világszerte előadásokat, kurzusokat tart. Az Amerikai Művészeti Akadémia tagja.
Az idén harmadik alkalommal tart kurzust Sopronban.
2004. jĂşnius 29., kedd 14:41
|
