Hazaérkezett az olimpiai láng
MTI

Pénteken visszaérkezett világkörüli "turnéjáról" az olimpiai láng, amely Krétában kezdi meg utolsó körútját az ötkarikás nyári játékok hazájában. A március 25-én meggyújtott fáklya eddigi útján 27 országban majdnem 78 ezer kilométert tett meg, és még egy hosszabb görögországi váltó után tér vissza a XXVIII. nyári olimpia augusztus 13-án sorra kerülő megnyitójára.

Az 1936-os debütálás óta most először mind az öt kontinenst érintette a staféta, amelyben 300-500 méter erejéig mintegy 11 ezer futó kapott lehetőséget. A láng valamennyi korábbi nyári olimpiai helyszínen megfordult, illetve rendezőjelölteknél is "látogatást tett". A legtöbb városban, szám szerint négyben, az Egyesült Államokban futottak vele.

Ebben a darabban minden megvan, ami egy közepes szexfilmhez kell. Átlátszó plexifülkékben pucér nők és férfiak fonódnak össze, a szereplők olykor beugranak a zuhany alá, a színpad oldalán prostituáltak kelletik magukat széttárt combokkal, és még a nézőtér is vörös fényektől izzik. Az előadás ötödik percében Osmin a nyílt színen meztelenre vetkőzik, egy hatalmas ágyon Elvis Presleyt megszégyenítő csípőmozgásokat mutat be, majd ráhemperedik egy félmeztelen szőkeségre, és vadul szeretkezik vele. Közben énekel. Így kezdődik Mozart Szöktetés a szerájból című operája a berlini Komische Operben.

Calixto Bieito katalán botrányrendező a továbbiakban sem adja alább: az eredetileg Szelim basa XVI. századi vidéki birtokán játszódó romantikus vígoperát totálisan "átszabja" a mai világra. Osmin (Jens Larsen), a basa helytartója itt egy bordélyház teljhatalmú ura, aki kalózok helyett leánykereskedőktől vásárolta meg a szende Konstanzét (Maria Bengtsson) és komornáját, az életrevalóbb Blondét (Valentina Farcas). Selyemfiúként feltűnik a tetovált Pedrilló (Christoph Späth), aki gazdájával, a transzvesztitának öltöztetett Belmontéval (Finnur Bjarnason) együtt a nők kiszabadításán ügyködik. A bordélyban aztán mindenki szabadon engedi az ösztöneit. A beteges birtoklási vággyal küzdő basa például egy guruló ketrecben tartja a rózsaszín bébidollba öltöztetett Konstanzét, olykor letérdel az ajtaja elé, és a szerelméért esdekel. A rémült nő nyakán hosszú póráz, rabtartója néha ennél fogva vonszolja maga után. (Bár a rendező saját bevallása szerint nem akart aktuálpolitizálni, ennél a jelenetnél csak beugrik az amerikai katonák Abu Graib börtönbeli ámokfutása: az egyik női börtönőr éppen így tartotta pórázon iraki foglyát.) Más kérdés, hogy Konstanze a szabadsággal sem tud mit kezdeni, minduntalan visszamászik az "aranykalitkába": a rács mögött érzi magát biztonságban, hiszen a basától mindent megkap, csupán a férfi szerelmi kitöréseit kell passzívan eltűrnie.

Időközben Osmin, a bordélyfőnök és Blonde, a prostituált között vad szado-mazo románc szövődik. A férfi először a pénzétől fosztja meg a prostituáltat, majd jól megveri, de Blonde sem hagyja magát, a közönség zajos tetszésnyilvánítása közepette érzékeny testrészén jól megrúgja a "strici" Osmint. Aztán megkaparintja a korbácsot, és alaposan eltángálja a férfit, akivel időnként kicsit szerelmeskedik is. Osmin őrjöng, végül legyűri a nőt, alkohollal leönti, és kevés híja, hogy meg is gyújtja. "Mozart forog a sírjában" - írják a konzervatív kritikusok. "Ha ma élne, Mozart éppen így rendezné meg a darabot" - tromfol a másik tábor. Merthogy az orgiák közben - a basa kivételével, amely eredetileg is prózai szerep - a szólisták végig énekelnek, meglepően jól ötvözve a színészetet a hangbeli tudással. Igaz, a szokatlan színpadi történések oly mértékben lefoglalják a közönséget, hogy a zene inkább csak ráadás. A vizuális káoszt még fokozza, hogy a háttérben videokivetítőkön végig egy hódításra induló nő folyamatos készülődését mutatják, alatta pedig a librettóból a rendező számára legfontosabb kulcsmondatok futnak: erőszakról, hatalomról, birtoklási vágyról, gyilkosságról, halálról.

Az előadás csúcspontja, amikor a basa megelégeli Konstanze ellenállását, és megfenyegeti: ha nem adja meg magát, erőszakot fog alkalmazni. Ennek illusztrálására Osmin bevonszol egy prostituáltat a színpadra, lemezteleníti, megerőszakolja, késsel összenyiszálja, mintegy trófeaként lemetszi a mellbimbóját, és végül - némi vérspriccelés kíséretében - elvágja a torkát. (Az első előadáson ennél a jelenetnél felháborodva hagyták el a nézőteret a hagyományos Mozart-előadásra számító nézők: azóta viszont folyamatos a telt ház, a botránytól hangos kritikák egy ország érdeklődését keltették fel az előadás iránt.)

Calixto Bieito azzal védekezik, hogy mindez benne van az eredeti szövegkönyvben, de eddig senki sem vette komolyan: a basa valóban erőszakkal, gyilokkal, kivégzéssel fenyegetőzik, ez nem rokokó gyerekdarab, hanem véresen komoly, kétségbeesett, a szerelemben enyhülést nem találó emberek küzdelme. Így aztán nem indokolt a meghökkentő hepiend sem, amivel Mozart talán a megrendelő II. József kedvében akart járni. A basa a XXI. században nem bocsát meg, a katalán rendező a saját koncepcióját viszi színre: miután Pedrillo és Belmonte óbor helyett a korszerűbb váliummal elkábítják a bordély teljes személyzetét, megpróbálják megszöktetni a lányokat. Csakhogy azok nem akarnak menni. Ki tudja, talán Blonde mégis vonzódik a perverz Osminhoz, a naiv Konstanze viszont egyértelműen úgy látja, hogy Belmonte ugyanolyan disznó, mint a többi férfi, így a nők egymásra borulnak, és rövid leszbikus intermezzót sejtetve elvonulnak az egyik plexifülkébe. Időközben Osmin magához tér a kábulatból, és őrült lövöldözés kezdődik. Néhány másodperc alatt a komplett bordélyt lemészárolják, majd Pedrillo és Belmonte magukhoz ragadják a hatalmat. Mondhatnánk úgy is, hogy Osmin és a basa egy alvilági leszámolás áldozatai lesznek, a bordély az új főnökök alatt újjáéled, és az élet visszazökken a korábbi kerékvágásba. Egyedül Konstanze nem tud beletörődni abba, hogy ebből a világból nincs menekvés, nyilván lehetne kuplerájosné a főnökké avanzsált Belmonte oldalán, csakhogy ő naivan hitt abban, hogy van más lehetőség. Konstanze számára nem marad más megoldás, mint az öngyilkosság - mint ahogy maga Mozart sugallja az egyik áriában, miszerint "igazi megnyugvást csak a halál hozhat". Ezt gondolhatta az a felháborodott néző is, aki a premieren "Na most még a rendezőt is!" kiáltással a szereplők után küldte volna Calixto Bieitót is, és ezzel megkönnyebbült nevetésre fakasztotta a sokkhatás alatt álló közönséget. Nem volt ennyire vicces a Komische Opert támogató DaimlerChrysler reakciója, amely a bemutató utáni első felháborodásában a szponzorálás megvonásával fenyegette meg a színházat. A berliniek azonban rácáfoltak a félelmekre, Mozart-operának errefelé évek óta nem volt ekkora sikere. A szerájnak ugyan lőttek, Mozart viszont (ha tetszik, ha nem) újjászületett.

Berlin, 2004. július

 
Számos legenda övezi: a „jó” vezetőről, akit aztán a gonosz Sztálin követett; az energikus, puritán népvezérről, a forradalom atyjáról. Leninről máig is kevesen tudják, hogy súlyos, idegbetegséggel is járó kór, a szifilisz okozta halálát; igaz, az sem köztudott, hogy felelős az európai történelem legelső megsemmisítő táborainak létrehozásáért. (A jó vezetőről szóló legendát az utóbbi másfél évtizedben több elismert történész, így Richard Pipes és Stephen Courtois is cáfolta – a szerk.)

Az inkább puccsnak nevezhető 1917-es bolsevik hatalomátvételt követő esztelen tömeggyilkosságokért természetesen nem e kóros lelkivilágú figura betegsége a felelős, hanem ő maga. A szélesebb közvélemény előtt máig csak dezinformációk által ismertté vált alakjának jobb megismeréséhez mégis hozzájárulhatnak azok az orvosok és történészek, akik tanulmányozták Lenin vérbaját és idegbetegségét.

A European Journal of Neurology 2004. júniusi száma részletesen leírja Lenin betegségének és halálának történetét (a szovjet vezető ugyanis 80 évvel ezelőtt halt meg). A folyóirat cikke rámutat: elterjedt jelenség, hogy politikai vezetőket pusztán betegségük miatt nem mentenek fel munkájuk alól. Ha a betegség köztudottá válása megbélyegezné a politikust, például mentális kórban vagy szexuális eredetű fertőzésben szenved, előfordul, hogy eltitkolják az elváltozást. Lenin (1870–1924) iskolapéldája lehetne a „nem-demokratikus” vezetőnek – írja a szaklap, rámutatva, hogy a diktatúra az ő esetében 70 éven keresztül konzekvensen tagadta a szovjetállam alapítójának degenerált elváltozásait.

Sőt, annak ellenére, hogy a szovjet rendszerváltás után adekvát adatok, dokumentumok tömkelege vált ismertté Lenin szifiliszéről, az orosz orvosi irodalom továbbra is csak marginálisan foglalkozik a kérdéssel.

Vlagyimir Iljics Uljanov, akit felvett nevén, Leninként ismert meg a világ, a modern kori történelem prominens figurája volt. Lenin alapította meg a Szovjetuniót és a Kominternt. Ő alkotta meg az úgynevezett szocialista forradalom és a proletárdiktatúra elméletét, amelyet aztán a gyakorlatban is megvalósított. (Stephen Courtois alapműve, a Kommunizmus fekete könyve szerint mintegy 70-100 millió áldozata volt a bolsevik diktatúráknak.) Igen aktív tevékenysége után 1924-ben meghalt – zárul le a diktátornak méltatlanul ritkán nevezett szovjet vezetőről közismertté vált adatok sora.

A hivatalos verzió szerint Lenin betegségének első tüneteit 1922-ben észlelték. Az orvosi szaklap viszont kiemeli: ezzel szemben Lenin felesége, Krupszkaja asszony már 20 évvel korábban, 1902-ben tisztában volt vele, hogy férje szifiliszes. Borisz Petrovszkij, egykori szovjet egészségügyi miniszter egyébként szintén megállapította, hogy Lenin betegsége mindenképpen több mint 10 éve tartott, amikor úgymond felfedezték.

Lenin betegségéről az első dokumentumok 1900-ból keltezettek. Német ideggyógyász szakorvosok és pszichiáterek foglalkoztak vele; közöttük olyanok is, akik a szifiliszes megbetegedések specialistái voltak. Két hétig kórházban feküdt, betegségének okát ekkor állítólag nem tudták megállapítani.

Krupszkaja visszaemlékezéseiből kitűnik: a leendő népvezért betegsége ingerlékennyé tette. Nem tudta elviselni a zajokat, különösen a hegedűszót. Bármilyen zajt hallott, csendet kért. Irtózatos fejfájások kínozták, megakadályozva, hogy dolgozzon.

Kezelésének állomásai is arról tanúskodnak, hogy a kommunista népvezér körül kialakított mítosszal ellentétben Lenin egyáltalán nem volt puritán. A jó nevű svájci klinikán, a Borhardton pihent már 1898-ban; hogy fiatalkorában hol szedte össze súlyos kórságát, azt nehéz volna kideríteni, hiszen épp úgy éldegélt Zürichben mint Genfben, Prágában, Bécsben vagy Londonban. (Mint közismert, az úgynevezett hadikommunizmus idején az ő utasítására minden teketóriázás nélkül lőttek agyon orosz parasztokat azért, mert nyomorúságos búzácskájukat a pribékek elől elrejtve akarták biztosítani családjukat az éhhalál ellen. Ezek a muzsikok még csak a szomszéd faluban sem jártak – a szerk.)

Az orosz orvosi szakirodalom kizárja, hogy Lenin később egyre elhatalmasodó, bénulásokkal és rohamokkal járó betegségét az ellene elkövetett, 1919-es merénylet okozta volna. Viktor Oszipov, a híres orosz pszichiáter, aki Lenint 1923-ban kezelte, részletesen leírja a népvezér rohamait, amelyeket természetük alapján több stádiumba sorolt. Már 1922-től időnként lebénult testének jobb fele, így jobb keze is. Rohamok kínozták, amelyek mintegy 2-20 percesek voltak. 1923-ban már hallucinációk is kínozták, visszatértek fejfájásai. 1924-re rohamai 50 percekig tartottak.

Boncolásakor az agyban igen súlyos elváltozásokat találtak. Talán nem véletlenül: az idegrendszert károsító neuroszifiliszben szenvedett Lenint, s az ő korában ezt a betegséget még enyhíteni sem igen tudták. Szifiliszes tünet többek közt az elmezavarok, bénulások kialakulása is.

Több fotó is készült a tolókocsiban ülő, elmebajos tekintetű Leninről élete utolsó szakaszában; a világnak 70 évet kellett várnia ahhoz, hogy ezek a felvételek nyilvánosságra kerülhessenek.

A diktatúra következetesen eltitkolta a vezér betegségét, ez lehetővé tette, hogy egy újabb diktátor, Sztálin Dzsugasvili rendezze be hatalmát. Innen már valamivel ismertebb, miképpen alakult a szovjet állam sorsa – illetve, hogy miképpen alakította azt mintegy három éven keresztül az a vezető, akit csak nemrég, vonakodva töröltek Budapest díszpolgárainak sorából.

A kolozsvári polgármesteri hivatal sajtóosztályának közleménye szerint Vasile Ghermant anyakönyvvezetői tisztségéből is felmentették.

Gherman ellen ugyanakkor bírósági eljárás indul annak az 50 millió lejnek a visszaszerzésére, amelyet a polgármesteri hivatalnak kellett kártérítésként fizetnie az egyik párnak.

Emil Boc hangsúlyozta, nem fogja eltűrni a polgármesteri hivatal alkalmazottainak közpénzeket és adófizetőket megkárosító akcióit. "Minden hibát elkövető alkalmazottnak saját zsebből kell kifizetnie az okozott kárt, annak nagyságától függetlenül", szögezte le Boc.

Az anyakönyvvezetői tisztséget Traian Runcan, a helyi közigazgatási főosztály vezetője vette át, a jogi főosztály vezetését ideiglenesen Teodor Sîrb biztosítja.
A Kolozs Megyei Törvényszék végleges ítéletben kötelezte a kolozsvári polgármesteri hivatalt, hogy több mint 50 millió lejes erkölcsi kártérítést fizessen Herédi Zsoltnak és Füsy Katalinnak, miután Vasile Gherman anyakönyvvezető 2001. május 31-én megtagadta összeházasításukat, mivel Herédi és Füsy románul és magyarul is kimondták az igent.

2004 júniusában hasonló incidens történt, amikor Gherman megtagadta egy román–francia pár megesketését, mivel nem csak románul mondták ki az igent.

Egy hatalmas napkitörést követő kozmikus mágneses vihar söpörhette el a Mars vízkészletét annak idején, mintegy 3,5 milliárd évvel ezelőtt - állítják amerikai csillagászok legutóbbi kutatásaik eredményei alapján.

A tudósok feltételezik, sőt szinte biztosra veszik, hogy a Naprendszer kialakulása után körülbelül 1 milliárd évvel a Marson a földihez hasonló felszíni viszonyok uralkodtak. Szomszédbolygónkon is folyók, tavak, óceánok vize hömpölygött, légköre is vastagabb és melegebb volt a mostaninál. Elképzelhető, hogy kialakultak már az élet első csírái is, de ekkor valami szörnyű tragédia történt a Marson. A víz és a meleg légkör eltűnt róla. A bolygó felszíne hideg, rideg kő- és homokpusztasággá változott, szó sem lehetett már arról, hogy az élet kivirágozzék az égitesten. Minderre utalnak a január óta a Marson dolgozó két amerikai önjáró laboratórium, a Spirit és az Opportunity mérései is.

Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA kutatói a ciklikusan bekövetkező napkitöréseket követő eddigi - tavaly ősszel - leghevesebbnek mért mágneses viharaiból kiindulva jutottak arra következtetésre, hogy a marsi élet fejlődésének egy ilyen kozmikus jelenség vethetett véget. Az október-novemberi napvihar hatását számos űrszondával és műholddal mérték fel, és ebből ennek alapján modellezték a milliárd évekkel ezelőtt történteket. Különösen a kizárólag a Nap jelenségeinek a vizsgálására a világűrbe küldött SOHO szonda adatai voltak nagy segítségükre az elmélet megalkotásakor. A 3,5 milliárd éve lezajlott elképzelt eseményekről egy videofilmet is összeállítottak, amely az interneten a http://www.gsfc.nasa.gov/topstore/2004/0708flare1.htm címen megtekinthető.

Kérdés azonban, hogy a Földre miért nem jelentenek veszélyt az ilyen öldöklő viharok, holott bolygónk ráadásul még közelebb is van a Naphoz, mint a Mars. A válasz az, hogy a Földet egy védőburok, a magnetoszféra veszi körül, amely eltéríti az óriási sebességgel száguldó gyilkos töltött részecskéket. A Marsnak azonban nincs ilyen globális védelme, és felszínének csak néhány elhatárolódott övezete úszhat meg egy-egy erősebb mágneses vihart. Nem árt majd ezt egy jövőbeni Mars-utazáskor figyelembe venni.

A Föld lakóit legfeljebb némi kellemetlenségek érhetik a Nap "dühöngése" időszakában. Rádiókommunikációs zavarok keletkezhetnek, a távközlési műholdak üzemelését gátolhatja a forró égitestből kivágódó mágneses vihar. A Nemzetközi Űrállomás állandó jelleggel dolgozó két űrhajós azonban a napviharok kitörésekor a biztonsági előírásoknak megfelelően átköltözik a Föld körül majd 400 kilométeres magasságban keringő bázis Zvezda orosz moduljába, amely megvédi őket a megnövekedett sugárterheléstől.

Szúnyogot számolni kétféleképpen lehet. Az ősi módszer szerint azt kell megfigyelni, hány szúnyog támad adott idő alatt az emberre. .... - Ez már véráldozattal jár Tóth Sándor biológus azonban más módszerrel dolgozik. Egy egyszerű eszközzel szippantja fel a csípős rovarokat, majd fajtánként különíti és számlálja őket. - Olyan helyen ad eredményt, amelyik elég árnyékos, mondjuk fák alatt, vagy sűrű növényzet között. És természetesen az igazi hatékonyságot az esti órákban lehet igazán lemérni, amikor már párás a levegő és a szúnyogok aktívabbak. A mindkét parton elvégzett számlálás eredménye: a csípésszám elérte az óránkénti ötvenet. Jövő héten az idén már a negyedik kémiai szúnyogírtás kezdődik. A szúnyogirtás hatékonyságát is mérik, kis tálkákban csaknem 100 szúnyoglárvát helyeznek ki a permetezéskor, hogy kiderüljön, mennyi pusztul el belőlük.