Göttingen magyarmániás németjei
Népszabadság • Inotai Edit • 2004. július 10.
/Diákok az egyetemi könyvtárban Fotó: Népszabadság - Máté Róbert/

A megszállottakat nem egészen így képzeltem. Pedig ha valamihez, ahhoz igazán kell némi megszállottság, hogy valaki családi háttér, szerelem vagy üzleti megfontolás nélkül, magától nekiálljon magyarul tanulni. Johannes, Sara és Sascha viszont a csodálkozásomat nem értik, elvégre a magyar is csak ugyanolyan idegen nyelv, mint a többi.

Na jó, talán valamivel nehezebb - ismerik el. De ha az embernek német az anyanyelve, tud angolul, franciául, esetleg oroszul, akkor itt az ideje végre valami egzotikust tanulni. Finnül, észtül, de leginkább magyarul. Egyébként is, a göttingeni egyetem látott már ennél furcsább dolgokat, például Otto von Bismarck későbbi birodalmi kancellárt meztelenül végiglovagolni a főutcán, igaz, utána ki is tiltották a városból. Mivel már előzőleg is többet ült a városi fogdában, mint az órákon, a fenti stikli után az egyetemről is eltanácsolták.

Göttingen ma is az egyetemisták városa: 130 ezer lakosából 25-30 ezer diák, a kisváros gyakorlatilag belőlük él. Ők tartják el a vendéglőket, a kocsmákat, az üzleteket, de leginkább a kerékpárboltokat, a drótszamarakból ugyanis többezernyi karikázik életveszélyesen a girbe-gurba utcákon. Egy rózsaszínű példány még egy villanypóznára is jut. Első látásra egy vállalkozó rendhagyó reklámjának tűnik, de később kiderül: műalkotás, címe is van (persze angolul), Skybiker. A belváros egyik terecskéjén bronz szoborcsoport, az egyik alak karjába tűzött üres üveg még az előző esti diákvigalomra emlékeztet.

A szemben lévő házon tekintélyes tábla virít, amiről mindenki megtudhatja, hogy tanulmányai idején itt lakott Kőrösi Csoma Sándor. Göttingen 44 Nobel-díjasán kívül még arról is híres, hogy Németországban (Hamburg, Berlin és München mellett) itt lehet magyarul tanulni az egyetemen, ehhez a magyar állam egy lektor küldésével járul hozzá, igaz, a fizetését már "áthárította" a németekre. Rab Irén korábban a budapesti Német Iskolában tanított, egy éve pedig a göttingeniek érdeklődését igyekszik felkelteni a magyar nyelv, kultúra és irodalom iránt. Jelenleg 26 diákja van, köztük kilenc finnugrisztika szakos (nekik kötelező magyarul is tanulni), a többiek jogász, közgazdász vagy egyéb szakos egyetemisták, de itt van például egy szomszédos település nyugalmazott polgármestere is, aki megelégelte, hogy Magyarországon járva még egy gulyást sem tud tisztességesen rendelni.

A magyar tanszék a finnugrisztika részeként egy századfordulós, barna téglás, elegáns házban kapott helyet. Állandó őre is van, egy transzszexuális benyomást keltő hajléktalan, aki különféle játékokra buzdítja az arra járót, de a végkifejlet mindig ugyanaz, adakozni kell a pénztárcájába. Időnként állítólag elkapják, és orvul megmosdatják, ilyenkor annyira megsértődik, hogy napokig senkivel sem hajlandó beszélni. Aztán megint kipakolja a zacskóit, és folytatja a gyűjtést. Amúgy senkit sem zavar, évek óta az utcakép része. A magyar főhadiszállás valamiért egy tekintélyes tóparti villa benyomását kelti (tó nélkül), meredek falépcső visz az emeletre, ahol hatvanas évekbeli budapesti fényképek ébresztenek nosztalgiát egy letűnt kor után. "Ezeket már rég le kellett volna cserélni" - mondja Rab Irén, aki nem kis küzdelmet folytat azért, hogy a Piroskacsárdásos kép helyett egy modern Magyarországot tudjon bemutatni.

Ez korántsem egyszerű: a lektornő legutóbb több mint száz kérdőívet osztott szét az egyetemisták és a városlakók között, magyarországi ismereteik iránt érdeklődött. A meglepetés leírhatatlan volt. Legfeljebb a magyar birodalmi eszme támogatói örvendezhetnek, mivel a németek közül sokan Bulgáriával és Lengyelországgal is határosnak vélték hazánkat. Horváth Balázs Göttingenben tanuló magyar erdészhallgató kevésbé lelkes, mert az ő ismerősei rendületlenül a Balkánhoz sorolják az országot. Az sem túl szívderítő, hogy a göttingeniek Budapest mellett más magyar városról nem nagyon hallottak, a híres ember kategóriájához pedig valaki egyenesen azt írta: ilyen magyar nincs is. A tájékozottabbaknak rémlett Bartók, Liszt, Márai és Kertész neve, de az amúgy természettudományos tárgyakban világhírű göttingeni egyetem diákjai egyetlen magyar természettudóst sem tudtak megnevezni. (Pedig itt tanult például Bolyai Farkas, Neumann János, Teller Ede és Wigner Jenő is.)

Munka tehát van elég. A jó hír az, hogy mindezek ellenére a magyarok rokonszenves, segítőkész és nyitott népek, a "vad lengyelekkel" szemben mindenképpen "civilizáltnak" számítanak. De azért továbbra is a Balaton, a puszta, a gulyás és a paprika hazája vagyunk. Aki járt is Magyarországon, ehhez még hozzácsapja a termálfürdőt. Viszont minden jó, ha a vége jó, Rab Irén magánfelmérésében a helyiek 75 százaléka úgy nyilatkozott, hogy szívesen dolgozna vagy tanulna Magyarországon, és csaknem 50 százalék azt is el tudná képzelni, hogy nálunk telepedjen le.

De mielőtt a német egyetemisták hódító seregei megjelennének a magyar határoknál, előbb be kellene fejezniük a tanulmányaikat. Ez errefelé szépen elhúzódik, Sascha például lassan harminc lesz, amikor pár hét múlva nemzetközi gazdaságtanból lediplomázik, de egyelőre még sehol a kecsegtető munkalehetőség. Saschát ez nem zavarja, négy nyelven beszél, köztük lengyelül (jól) és oroszul (közepesen). Most magyarul tanul, hátha ez is jó lesz valamire.

- Angolul és franciául minden valamirevaló német érettségiző tud, de gondoltam, hátha a lengyellel és a magyarral kicsit többre megyek. A kelet-európai országok gazdaságával szeretnék foglalkozni, a regionális együttműködésekkel, esetleg hosszú távú stratégiai tervezéssel. Mivel Németországban ma kevés a jó munkalehetőség, könnyen el tudnám képzelni, hogy Lengyelországban vagy Magyarországon dolgozzak. Mindkét országban jól érzem magam, talán mert sikerül átvennem a helyiek mentalitását" - darálja Sascha lendületes németséggel. A magyarral kicsit korai lenne próbálkozni, hárítja el a felvetésemet, még csak fél éve tanul. Firtatom, hogy németként Lengyelországban vajon hogyan fogadták, de Sascha csak jó dolgokat tud mondani. - Egyszerűen el voltak képedve, hogy lengyel családi háttér nélkül ennyire jól megtanultam lengyelül - mondja minden álszerénység nélkül. Majd kiselőadást tart a magyar gazdaság jelenlegi helyzetéről, az elmúlt évek szerinte túlzott bérkiáramlásáról, az ezt követően fellépő versenyképességi gondokról, majd megjósolja a szolgáltató szektorban hamarosan jelentkező munkanélküliséget. Bár a magyartudását még jelentősen fejleszteni kellene, arra máris jó volt az elmúlt fél év, hogy megtanulta: az ősmagyarok az Urál mellől származnak, és nem a szlávokkal, hanem a finnekkel rokonok. Ezt ugyanis soha nem gondolta volna. Híres magyart viszont ismer, nem is egyet: Rubik Ernőt, a bűvös kocka atyját és Baumgartner Zsoltot, az újdonsült Forma-1-es pilótát. Ennél modernebb Magyarország-képet keresve sem találnánk...

Közben némi tartózkodással sorjáznak befelé Rab Irén tanítványai. A 24 éves Johannes talán kevésbé lehengerlő, viszont meghökkentően elszánt. Akár a vakmerőség szobrát is megmintázhatnánk róla, hiszen úgy pályázott egyéves Erasmus-ösztöndíjra, hogy korábban soha nem járt Magyarországon, csupán nővére mesélt neki egy ott töltött szünidőről. Most magyarkurzusra jár Rab Irénhez, és egyelőre csak abban biztos, hogy ez a nyelv aztán egyetlen korábbihoz sem hasonlít. A szavak befejezése előtt például hosszasan el kell töprengeni azon, hogy most akkor milyen ragok is jönnek, de Johannesnek ez nem szegi kedvét, sőt még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy ősztől magyarul (és részben angolul) hallgasson jogtudományt az ELTE-n. Diplomamunkáját a magyar versenyjogról írja, és ezek után már csak egy ugrás választja el attól, hogy ott is ragadjon dolgozni - állítja rendületlenül, anélkül, hogy valami sokat tudna Magyarország múltjáról, kultúrájáról, szokásairól.

A magyar egyébként akkor lett kapós, amikor tavaly nyáron a göttingeni egyetem háromhetes intenzív kurzust hirdetett, majd a negyedik hetet Magyarországon töltötték a diákok. A 15 helyre több mint hatvanan jelentkeztek, aki bejutott, "megfertőződött", és azóta is szorgalmasan látogatja a magyarórákat. Így járt Sara is, aki eredetileg finnugrisztika szakos volt: tavaly Budapesten járt, és elbűvölte a város. "A modern és a régi olyan sajátos keverékét fedeztem fel, amire Németországban sehol sincs példa" - magyarázza. Sara kultúrantropológiát is hallgat, nyáron egy hónapot Pécsett tölt, hogy tovább gyarapítsa a magyartudását. Hamarosan ő is végez, ám egyelőre nem tudja, hogy mihez kezd a diplomaosztás után, de hátha éppen a magyar nyelv segítségével talál munkát. A lelkes kezdőket mintegy megkoronázandó a pályaudvaron összefutunk Silkével, aki egyszerűen tökéletesen beszél magyarul. Nincs akcentusa, nem vét nyelvtani hibákat. "Elnézést, elvesztettem a mobilomat, ezért nem voltam ott a megbeszélésen" - mondja Rab Irénnek. Miután lerójuk a kötelező dicséreteket, Silke szabadkozni kezd: "Egy kicsit most elfelejtettem magyarul, mert fél évig Oroszországban voltam." Ebből persze semmit sem érezni. Silke öt éve kezdett magyarul tanulni, először az egyetemen, majd egy magyarországi református közösségnél töltött néhány hónapot. Évente visszajár, most éppen újdonsült férjének akarja megmutatni az országot. Nem akarjuk elhinni, amikor bizonygatja, a családjában egyetlen magyar sincs. Egyszerűen érdekelte, hajlandó volt időt és energiát fektetni bele, de még csak nem is találta különösebben nehéznek.

De még mielőtt azt gondolnánk, hogy Göttingenben minden tökéletes, találkozunk a bajor Eberhard Winklerrel, a finnugrisztikai tanszék vezetőjével. A finnek és az észtek valóban támogatják a nyelvüket és a kultúrájukat, de a magyarok elszántságát kevesli. "A finnek precízek és a kérdéseinkkel mindig van kihez fordulni Helsinkiben, a minisztériumban. Az észtek még a lektoruk fizetését is állják, a magyaroknak viszont mintha nem lennénk fontosak. Alig tesznek valamit a jó kapcsolatok érdekében, nem számíthatunk semmilyen támogatásra, és mivel Magyarországon nem vagyunk bejegyzett intézmény, még pályázatokon sem indulhatunk. Úgy érzem, mintha kicsit a sorsunkra hagytak volna minket" - panaszolja. - Talán úgy gondolják, hogy mivel a magyar irodalomnak jó neve van, magától is elkel Németországban, nem kellene hangsúlyt fektetni a reklámozására, nagynevű előadók ideküldésére? - szegezi nekem a kérdést. Pedig a göttingeni könyvtár magyar gyűjteményének egész Németországból csodájára járhatnak, megvan itt minden, ami számít: eredeti Mátyás-corvina a páncélszekrényben, 1612-es Károli biblia, 1815-ből első kiadás a Lúdas Matyiból, 1949-től pedig minden fontos mű, ami irodalom, történelem, politikatudomány vagy nyelvészet témakörben megjelent Magyarországon. Körülbelül 70 ezer kötet, mindezt német állami keretből finanszírozzák. Ezt a hátteret jobban is ki lehetne használni, persze csak ha egy országnak fontos, hogy a nyelvét külföldön is megtanulják, és ha az ott lakók elég türelmesek ahhoz, hogy az első, még kissé zagyva mondatok végét kivárják. Talán ideje felkészülni rá, hogy egyre többen lesznek az olyan megszállottak, akik képesek tényleg megtanulni magyarul.

Göttingen-Berlin, 2004. július

Utánpótlás Nigériából

Esiobu Anayo Augustus a Magyarországnál tízszer nagyobb területű Nigériában született. A 126 millió lakosú, angol nyelvű Nigériai Szövetségi Köztársaságban az egy főre eső GDP 340 dollár (nálunk, Magyarországon 8310 dollár). A komoly olajkészletekkel rendelkező országra leginkább a társadalmi szélsőségek jellemzők: a fényűző gazdagság, a nagy szegénység és a szűkös középosztály. Nigériát ugyanakkor ma a leggyorsabban fejlődő országok között tartják számon. A katolikus vallás itt a XIX. században terjedt el, ma a lakosság negyven százaléka számít kereszténynek, a többség muszlim. Augustus és öt testvére az ibo törzshöz tartozik, ennek tagjai ma már mind keresztények. A fiú kiskorától kezdve pap akart lenni, ahogy mondja, gyermekként elbűvölte őt a fehér reverendában járó plébánosuk tisztasága és embersége. "Más foglalkozásban nem is találtam volna meg a helyem" – vall hivatása gyökereiről.
Magyarországra egy szerencsés véletlennek köszönhetően került. Már nigériai kispap volt, amikor külkereskedő bátyja révén egy háromnapos konferenciára jött Budapestre, ahol találkozott a papi szeminárium vezetőivel is.
Az afrikai országban magas társadalmi presztízse van a papoknak, s emiatt viszonylag kevés az álláshely. Nálunk viszont egyre nagyobb hiány van papokból, így az utánpótlás ezúttal Afrikából érkezett. Augustus úgy döntött: Magyarországon próbálja meg befejezni a teológiát. Egy szót sem tudott magyarul, életében itt látott először havat.

Egy szoba a plébánián

A kalocsai érsekség fogadta be a messziről jött embert, aki a váci szemináriumban kezdett el tanulni. "Nem volt könnyű megszokni ezt a teljesen más környezetet, kultúrát, életstílust és gondolkodásmódot. Egy pap fontos alaptulajdonsága azonban, hogy mindenhova be tudjon illeszkedni, mint annak idején az apostolok, akik vitték mindenfelé az evangéliumot" – mondja küldetéséről Ágoston.
A beilleszkedésben nagy szerepe volt Rónaszéki Gábornak, a jánoshalmai plébánosnak. "2000 novemberében hallottam a volt prefektustársamtól, hogy a váci szemináriumban van egy nigériai kispap. Arra gondoltam, vajon hol lesz otthona ennek a fiatalembernek, mert kell egy háttér, ahonnan támogatást, segítséget kap áthidalni a nehézségeket" – emlékezik vissza a plébános. Az egyházközség elhatározta, hogy adnak egy szobát a plébánián Ágostonnak, így a fiatalember az elmúlt három évben nagyrészt itt töltötte a nyári szüneteket. Kispapként segített a lelkipásztori munkában, főként a csaknem százfős ifjúsági csoporttal foglalkozott.

Fő az ebéd

Sajátos hangulat uralkodik a jánoshalmai katolikus iskola udvarán: hatalmas üstökben készül a marhalábszárpörkölt, körben szépen terített asztalok, a hangszórókból forró afrikai ritmusok szólnak. "Szia, Ágoston!" – üdvözli a folyosón két lány a fel-alá rohangáló papot. Lassan kezdődik a mise, de az ifjú lelkipásztornak még tömérdek teendője akad. Rohanunk utána az utcára, ahol a helyiek lépten-nyomon harsányan üdvözlik őt. A járdán egy színes bőrű srác közeleg furcsa kalapban és krémszínű, de díszes hálóingszerű ruhában. Vidáman összeölelkeznek a gyorsléptű pappal, cukkolják egy kicsit egymást, aztán az atya már rohan is tovább a templomba.
– Ez népviselet? – kérdezem a fiútól.
– Nem, ez agbada, ami mindennapi viselet Nigériában – igazít ki a fiatalember, aki a Műegyetemen tanult, és most itt dolgozik Magyarországon. Ô a Nigériai Egyesület Magyarország nevű szervezet tagja. Legalább száz nigériai vendéget várnak a templomba, köztük az ország itteni nagykövetét is.
Tíz óra van, harangoznak. Olyan sokan vannak a templomban, hogy már nem találok magamnak ülőhelyet. Látom, hogy az első két padsorban csakis feketék ülnek öltönyben és díszes viseletben. Mire ez a gettósodás? – fordul meg a fejemben, s barátságosan odaülök egy atlétatermetű úr mellé, aki gazdagon díszített, vöröses színű "mindennapi viseletében" úgy néz ki, mint egy tekintélyes afrikai törzsfőnök. Ô is mosolyog, hellyel kínál. Magam előtt meglátom a feliratot: "A nigériai vendégeknek fenntartott hely." Már késő, a mise elkezdődik, megpróbálok beolvadni a feketék közé.

Első mise

"Elhunyt édesanyámért, édesapámért és nagyszüleimért mondom ezt a misét" – mondja az oltár előtt Ágoston atya, aki időközben fehér és aranyszínű miseruhára váltott. Az új pap megilletődöttség és lámpaláz nélkül celebrálja a misét a XVIII. században épült templomban. Elsőként Rónaszéki Gábor, jánoshalmai plébános köszönti. "Többszörös ünnep ez – mondja. – Ünnep a magyar egyháznak, hogy Isten ilyen messziről ide vezérelte Ágostont, s ünnep annak a távoli afrikai országnak is, amelyik ide küldte őt." Bíró László kalocsa-kecskeméti segédpüspök másra irányítja a figyelmet. Mint mondja, ezzel a misével valójában nem Ágoston atyát, hanem Krisztust ünneplik, s elmélyülten beszél azoknak az embereknek a felelősségéről, akik önmagukat Isten szolgálatába állítják. A kétórás ceremónia végén egymás után csendül fel a vatikáni, a magyar és a nigériai Himnusz, majd Ágoston atya hosszasan áldást oszt az egybegyűlt családoknak és barátoknak.

Ritmus

Dél van és nagyon meleg. Az iskola udvarát betölti az időközben megfőtt marhalábszárpörkölt csodálatos illata. A középen álló emelvényen ülnek az illusztris vendégek, köztük a nigériai nagykövet, aki beszédében az afrikai ország demokratizálódásáról, fejlődéséről és Magyarországhoz való élénkülő viszonyáról beszél. Szavait legékesebben az támasztja alá, hogy az asztalok között már ott rohangálnak az erősödő nigériai–magyar kapcsolatok gyümölcsei: a szebbnél szebb kisgyermekek, akiknek bőre már néhány árnyalattal világosabb apjukénál, és akik szebben beszélnek magyarul jó néhány honfitársunknál.
Az ebéd után meglepő attrakció következik. Ágoston atya nigériai táncot ad elő, amelyhez csatlakoznak barátai is. Az alkalmi színpadon furcsa szokás szemtanúi lehetünk. Akárcsak egy menyasszonytáncnál, a nigériai honfitársak papírpénzeket nyomnak az atya homlokához és nyakához, ezek aztán a táncparkettre hullanak. Egy idő után már csak úgy gázolnak a dollárokban és papírforintokban. Ismét bebizonyosodik, hogy a fehér ember csak azt hiszi magáról, hogy tud táncolni, az afrikaiaknak viszont a vérében van minden mozdulat. A táncolók körül ólálkodva tetten érem Bíró László segédpüspököt: az asztal alatt neki is ritmusra jár a lába. Jó a hangulat.

A meccs vége

És ezzel még nincs vége az ünneplésnek. Délután háromkor a nigériaiak népes csapata dobokat ragad, és Ágoston vezetésével megindulnak a focipálya felé. A pap itt rövidnadrágra és pólóra vált, s a Nigéria–Jánoshalma barátságos labdarúgó-mérkőzés első tizenöt percében elszántan futkározik a pályán egészen az afrikaiak első góljáig. A végeredmény, 3–1 Nigériának.
Jánoshalmán így ért véget a meccs, s Ágoston atyának hamarosan csomagolnia kell. Három év után búcsút vesz a várostól, amely a családját jelentette Magyarországon. A fekete bőrű, fekete reverendát viselő pap, aki Afrika szívében, angol nyelven ismerte meg Istent, augusztustól magyarul hirdeti az igét – Kecskeméten.
 
Joób Sándor

A megállapodás értelmében szlovák oldalon 565 hektár szőlőterület számít tokaji termőhelynek. Ez 10 százaléka a történelmi borvidéknek. A szlovák borászok ezt szakmai diadalként is értékelhetnék, ám nem számolnak azzal, hogy az igazi tokaji előállítását szigorú rendtartás szabályozza majd a jövőben, amit a bizonyíthatóan gyengébb termőhelyi adottságok miatt sokkal nehezebb lesz teljesíteni. - A vásárlók bárhol ugyanazt kell hogy kapják. Ha egy csúcs márka csúcs áron, akkor csúcs értéket kell hogy találjunk a palackban. Ezt kellett volna legelőször is szakmailag végig vitatni, végig vinni, és akkor lehet, hogy nem lett volna szó az ötszázvalahány hektárról sem, és lehet, hogy örültek volna már a kettőszáznak is. Az eredetvédelem érdekében a tokaji borkülönlegességek termelésére megállapított szabályokkal összhangban augusztus 1-ig kell módosítani a szlovák törvényeket és rendeleteket. - Megszületett a megállapodás, a kormányközi megállapodás. Azt várjuk, hogy ennek érvényt szerezzenek. Tehát magyarul elsősorban szlovák oldalon van tennivaló. Én nagyon szűkösnek találom ezt a határidőt. Tehát nem akarok szkeptikus lenni, de úgy gondolom, hogy szlovák oldalon augusztus 1-ig nem fogják tudni végrehajtani. Egy hegyközségnek egy rendtartásnak kell lennie a jövőben. Csak addig még sok a teendő. - A világon sehol nincs kettő darab borbíráló bizottság vagy minősítő intézet, egy adott borvidékre való hatállyal. Tehát ez csak úgy mehet, ha netalántán az ott élők, ott szőlőt termelők ugyanúgy hegyközségi tagként beintegrálódnak a tokaji jelenlegi hegyközségi tanácsba.

Vagyis Irak inváziója értelmetlen és hírszerzési adatokkal jobbára alá nem támasztható információkra alapozva indult meg. A szenátusi bizottság jelentése 511 oldalas súlyosan elmarasztalja a Központi Hírszerző Ügynökséget, vagyis a CIA-t, és neki tulajdonítja a háború megindításának felelősségét is.

„A háború előtt az amerikai hírszerzés azt mondta az elnöknek, a kongresszusnak és a közvéleménynek, hogy bálában állnak Szaddám Huszein vegyi és biológiai fegyverei, és egy évtizeden belül még atomfegyvere is lehet, jóllehet csak arra utaló jelzések voltak, hogy Irak mindösszesen elméletileg képes ilyen fegyverek előállítására" - áll a jelentésben.

A jelentés nyilvánosságra hozatala után tartott sajtóértekezleten a 18 tagú bizottság vezető demokrata politikusa kijelentette: „ha tudtuk volna azt, amit most tudunk a kongresszusban, nem adtunk volna felhatalmazást szavazatainkkal erre a háborúra. Mindennek egyenes következménye, hogy az amerikai nemzet ma sebezhetőbb, mint valaha” – mondta.

A kongresszusi dokumentum megállapítja azt is, hogy az amerikai hírszerzés eltúlozta az iraki katonai fenyegetést, és nem igazolódott az sem, hogy a megbuktatott Szaddám Huszeinnek közvetlen kapcsolata lett volna az al-Kaida terrorszervezettel.

Az amerikai elnök a jelentés hatására úgy döntött, átalakítja a felderítő szolgálatokat. Bush ugyanakkor megismételte: az amerikai kormányzat, a szenátus és az ENSZ szerint Irak valóban fenyegetést jelentett.

Közben pénteken bejelentették, hogy pénteken meghalt a koalíciós erők ezredik katonája Irakban.

Járai Judit (Washington), MR

Szatírikus gyomorszájütés Morgan Spurlock dokumentumfilmje, a Super size me, amely egyszerre vizsgálja humorosan és halálosan komolyan az amerikai életmódot, azt, hogyan eszik magukat halálra a tengerentúlon. Vajon mindezért csak a gyorséttermek okolhatóak? Hol az egyéni, illetve a közös felelősség? Spurlock azért, hogy minderről teljes képet nyújtson, húsz amerikai várost járt végig, köztük Houstont is, Amerika legkövérebb városát. Útja során kifaggatta a szövetségi közegészségügyi szolgálat vezetőjét, a gyermekélelmezésben dolgozó szakácsokat, törvényhozókat és azokat a hatóságokat, amelyek részt vesznek a kutatásban.

A Super size me döbbenetes képet tár elénk: az amerikaiak többsége nem tudja, mi a kalória, örömmel ismerik el, hogy egy héten egyszer biztosan esznek gyorsétteremben. Ez nem is meglepő, ha tudjuk: ezen ételek fogyasztóinak 70 százaléka függővé válik. Száz táplálkozástudós közül 91 a gyorséttermi ételeket tartja a kövérségi járvány elsődleges okának – hagsúlyozza Spurlock. A film rávilágít a tengerentúli életmód-szemléletre is: az országban inkább költenek 30 milliárd dollárt diétás programra, mint hogy mozogjanak. Az egyetlen állam, ahol még van tornaóra az iskolában, az Illinois. A rendező rámutat az oktatási intézmények felelősségére is: mivel a gyorséttermek először a fiatalabb korosztályt akarják meghódítani, legalább az iskolák menzáin biztosítsanak egészséges ételt a gyerekeknek. A kép azonban másképp fest: mindössze egy-két olyan iskolát találni, ahol erre tudatosan ügyelnek.

Miközben Spurlock Amerika gyorséttermeinek legális, financiális és fizikai működését járta körbe, önmagát egy eléggé bizarr kísérletnek vetette alá: egy hónapon keresztül kizárólag az egyik legnagyobb gyorsétteremlánc ételeit fogyasztotta, legalább egyszer meg kellett ennie minden, a menüben szereplő fogást, szuper méretű adagot csak akkor, ha felajánlják. A veszélyes kísérlet fázisait szintén végigkísérhetjük a filmben. Spurlock, hogy hitelessé tegye kúráját, három orvossal vizsgáltatta meg magát. Az eredmények alapján kitűnő egészségi állapotnak örvendő férfin egy hónap múlva betegség jelei mutatkoztak. Az orvosok diagnózisa szerint a fiatalember súlya az első hét után közel öt kilóval növekedett, ami a hónap végére 11 kilóra gyarapodott. Koleszterinszintje egyharmadával emelkedett meg, magasabb lett vérnyomása, vércukorszintje. Emellett fejfájásra, mellkasi szúrásra panaszkodott, amire orvosai számítottak is. Egy valamire azonban nem: Spurlock mája cipó méretűre dagadt.

Bár a filmben szereplő gyorsétteremlánc vezetői állítják, nem a Super size me hatására vezették be Amerikában a kiegyensúlyozott életmód elnevezésű programot, tény, hogy azóta bizonyos menüket levettek az étlapról, egyes szendvicseik összetételét pedig megváltoztatták, és megszüntették a szuper méretet. Az idei Sundance Fesztiválon a Super size me a maga egyszerű ötletével a legjobb rendezőnek járó díjat hozta Morgan Spurlock számára, akit hazájában Michael Moore utódaként emlegetnek. A több alternatív filmfesztiválon is nagy sikert aratott dokumentumfilmet július 29-től vetítik a hazai mozik.