|
Mi1más |
|
Barátok közt
Barátok közt
Nem is kellene foglalkozni ezzel
az egésszel, csak folytatni az
olvasgatást. Valami visszanyomozhatatlan
asszociáció folytán bukkant fel valamelyik napi TV-nézős estém. No
igen, a Barátok közt, már a főcímzene első taktusainál a honi
épelméjű lakosság távkezelőt ragad, avagy társalogni, inni, egyebeket
kezd. Vagy, vagy. Magához nyúl. Vagy mint én, keserédes mosollyal
veti bele magát
a mazochizmus ilyetén mélységeibe.
Nem is sejtem, mit akar ez a film, de látván már néhányat az előző
részek közül, pontosan tudtam mire készülhetek, magamnál voltam,
félelem nem bújkált tagjaimban. Arcizom nem rezzent. Az esetleges
következményekért soha nem vádolnék senkit.
Csupán egyetlen kérdés; minek? Avagy; miért?
Miért jó az némelyeknek, megengedem, a többségnek, hogy fél órán át
nézhet színészeket, akik a legmesszebbmenőkig alakítanak olyan
karaktereket, akiktől jobbára sikíthanékom támad, élnek meg siralmas
konfliktusokat? Hazáig rugdosnám magam. Karakterek? Össznépi
szenvedőgépek. Hitelesek? Remélem nem.
Rendben van, a sorozatok általános szervező elve általában mindig
valamiféle kínlódás, ez viszi a töreténetet, ugye. Node. A Dallas
például, ugyanígy csak egy sorozat volt, de mégis, mintha átlengte
volna valamiféle életszeretet és boldogságra törekvés (vagy csak az
idő szédít?). Jockey gonoszkodott, de egyrészt hajtotta a nőket,
másrészt hajtotta a nőket, harmadrészről pedig szerették a népek,
bár, ez a szerepét tekintve nem tűnik fontosnak. (Sebaj. Szerették.
Szereti itt valaki Klaudiát, meg Misit meg a többi csököttagyút?)
Bobby szerette Pamelát, Pamela Bobbyt, Jock Elizt. (Samanthát
hagyjuk. Cliff is kritikus alak volt. Rájuk nem is emlékszünk.) Az ő
életük sem volt könnyű, kiváltképpen Jock repülőszerencsétlensége
után, mégis. (bruhaha)
Egy pszichológus biztosan el tudná magyarázni, hogy az embereknek jó,
ha mások pitiáner, kisstílű, valójában reménytelenül eseménytelen
életét figyelik, de félő, nem tudnék rászokni az ilyesforma
élvezetekre soha.
Mikor a megszállott Barátok Közt rajongókra gondolok, mindig
azok az emberek jutnak eszembe, akikkel egy augusztusi reggelen
utaztam ugyanazon a villamoson. Azok az arcok, melyeket ezek az
emberek viseltek, és amik egy hétnyi nyugat-európai barangolás után
hazatérve számomra végérvényesen ökölbe szorítottnak tűntek. Nem az
ő hibájuk, mondta valahol a Bartók Bélán pár hónap múlva az egyik
stoppom, Sopron felől érkezve. Nem a fenéket, az élet nem ilyen szar,
hiába süvöltik fülembe Barátaim. Minden nap.
quickshower
(Azt hiszem, tehetségtelen színészek számára szenvedő karaktereket
alakítani lehet a legkönnyebb. Nem is annyira a feladat igényelte
képességeket tekintve, sokkal inkább azt a lelki nyomor-érzést, amit
ezek a színészek gerjesztenek bensőmben, így téve rezonőrré,
empatikussá, befogadóvá végül. Egyet érzek velük, komoly.)
2000. oktĂłber 17., kedd 00:00
|
|
|
