Lk 11.1-11 Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait.” Erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a neved. Jöjjön el az országod. Add meg a szükséges kenyerünket minden nap. Bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vigy minket kísértésbe.” Aztán így folytatta: „Mondjuk, hogy valamelyiteknek van egy barátja, és az éjfélkor bekopog hozzá ezekkel a szavakkal: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret, útról érkezett egy barátom, s nincs mit enni adnom neki. De az kiszól: Ne zavarj! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni és adni neked. Mondom nektek: Ha azért, mert barátja, nem kel fel, hogy adjon neki, amiatt, hogy nem tágít, mégis fölkel és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Azt mondom azért nektek: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki?"

Az imádkozás - mint a valós kommunikáció bármely fajtája - elsősorban igény kérdése. A második megszólalás, a bejáratott kapcsolat létrehozása rendszerint könnyebb, mint az első, és a sokadik már csaknem természetes. A "technikát", az elméleti sorrendet és az ideális tartalmat Jézus minden imádságok elsőjében, a "prototípusban", a Miatyánkban bemutatta. Imádságról manapság már nem is igen divat érdeklődni. Néha ugyan a napszakok egy-egy imádságánál elmondják annak fontosságát. Tudományos tökélyre és magával ragadó szellemiségre, használható alkalmasságra mindez a Liturgia horárum-ban fejlődött; klerikusok és laikusok élnek vele, bizonyítva, hogy megfelelő ismeretek birtokában, jó helyen és időben ma is alkalmas a felszólítás ("kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek") teljesítésére.
Gyakran fedezzük fel újra a történelemben már annyiszor gyakorolt és annyiszor elfelejtett imádságformákat. Könyvek születtek - valószínűleg a korok sajátos igényei szerint - mindarról, amit nem általánosan gyakoroltunk.
Minden bizonnyal a leggyakoribb, komplex tartalmú kifejezés, amivel azt vizsgálhatjuk, mennyire követtük a Mester példáját a szükségesben (melyet az evangéliumi rész a "valahol éppen imádkozott" szavakkal is jól kifejez), az "imaélet". A szó jelentése legalább kettős lehet.
Egyrészről jelentheti a szokást, a gyakoriságot, a rendszerességet, a spontán, saját szavas imádságok és a kötött szövegek arányát, a körülményeket, melyeket az én fiatalabb koromban még testhelyzettel, külső feltételekkel és a belső összeszedettség formáinak tartós elemzésével kezdett elemezni az igényesebb lelkipásztor - talán nem egészen véletlenül.
Másik jelentése még összetettebb, de lehet, hogy jobban kifejezi mindazt, amit az imádság, a társalgás, az élő kapcsolat jelent az Istennel: azt kérdezi meg a hívőtől, mennyire imádság az élete? Nemcsak szavakban, gondolatban, de tettekben, magatartásban és teljesítésben állítja párhuzamba az Istentől elszakadás vizsgálatával. Arra kiváncsi, hogy mennyire folyamatos vagy mennyire szaggatott, fordulatokban bővelkedő a kapcsolat, amire az életünket már egyszer feltettük.
Nekünk persze mindjárt az jut az eszünkbe a mindennapi kenyér megadásáról, hogy milyen jó lenne azt egy hatalmas terülj-terülj asztalkám-má átalakítani. Amikor Jézus - szokása szerint - egy példával is megvilágítja a nagyon frappáns összefoglaló után a világ felé forduló tanítványok gondolkodását, akkor ismét csak a feltett vagy fel nem tett kérdésre válaszol: "mi az én mindennapi kenyerem"?
Nem hajlandó kibővíteni a fogalmat, nem rak mellé "összkomfortos bárkát", automata hálót, jó kereskedelmi viszonyokat, termőföldet. Semmilyen formában nem a földi Édent igéri. Ugyanakkor nem szól "ex cathedra", hogy éles határral meghúzza a mindennapi kenyér mennyiségét és minőségét: "eddig és ne tovább!". Azt is mondhatnánk, hogy a Miatyánk 2.-3.kérését, ahogyan az idő és az Egyház megfogalmazta, vetíti ki: Isten akarata, az isteni igazságosság kategóriáján belül, befolyásolható. Kinek nem bukkanna fel az emlékeiből a példabeszéd kapcsán az Istennel alkudozó Ábrahám olyan szép és kedves - és talán mégsem antropomorfizált (emberre formált) - ószövetségi története?
Istennel igenis lehet beszélni. Isten is igényli, de nekünk nagyobb szükségünk van a párbeszédre.
A mindennapi gyakorlatból tudjuk, saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy süket emberek párbeszéde ritkán eredményes. Gyakran nem lesz gyümölcsöző akkor sem a párbeszéd, ha az egyik fél nem hall. Ezt is tapasztaljuk. Isten nem érzékszervi fogyatékos: tudnunk kell, akik elkezdjük a közvetlen társalgást, hogy kizárólag mi hibázhatunk. Azzal is, ha rosszul imádkozunk, de azzal talán még nagyobbat, ha nem is próbáljuk meg a párbeszédet. Ugyanis nemcsak hajózni szükséges.
- DI -