Ma az olimpia hazájában fellobban a görög láng Bevonulás a történelembe
Népszabadság 
/Kettő a kislány: Risztov Éva (balra) és Szepesi Nikolett az athéni úszóedzésen/

Ma este Athénban - magyar idő szerint - 20 órakor a hivatalos megnyitóval megkezdődik az olimpia. A ceremónián tízezer sportolóra és szakvezetőre számítanak együttvéve.

A magyar küldöttség tagjai közül a hölgyek fehér selyemruhában és kosztümkabátban, a férfiak pedig tengerkék színű zakóban és világos nadrágban vonulnak fel. Az ünnepségen beszédet mond Zsanna Angelopulosz-Daszkalaki, a szervezőbizottság elnöke és Jacques Rogge NOB-elnök, majd a görög köztársasági elnök - a hagyományok szerint - egyetlen mondattal megnyitottnak nyilvánítja a játékokat. Ezután érkezik a láng; hogy ki hozza, azt (a tradícióknak megfelelően) titokban tartják. A megnyitón a magyar zászlót Kovács Antal cselgáncsozó, az 1992-es barcelonai olimpia bajnoka viszi; ő tegnap délután érkezett meg Athénba.

Négy év eltökéltség, fantasztikus csapatmunka, valamint az itteni emberek büszkesége eredményezi a mostani állapotot, a tökéletes felkészültséget" - jelentette ki Zsanna Angelopulosz-Daszkalaki, az athéni olimpia szervezőbizottságának elnöke egy nappal a nagy találkozó ma esti hivatalos megnyitója előtt. Nem kevésbé emelkedetten tette hozzá: "Sokan meglepődnek, milyen változásokon ment át a mi fővárosunk. Mostantól az egész világ láthatja, hogy a modern Görögországot ugyanaz az elszántság és tudás jellemzi, mint az ókorit, az olimpiai játékok megteremtőjét. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Görögország mindig állja a szavát, teljesíti azt, amit megígér."

A történet persze az újkori olimpiákat tekintve is Athénnal kezdődik, és pillanatnyilag - Párizs, St. Louis, London, Stockholm, Antwerpen, újra Párizs, Amszterdam, Los Angeles, Berlin, ismét London, Helsinki, Melbourne, Róma, Tokió, Mexikóváros, München, Montreal, Moszkva, megint Los Angeles, Szöul, Barcelona, Atlanta, Sydney után - Athénnal végződik. A mostani a XXVIII. találkozó, de szigorúan csak papíron, mert a huszadik századi világháborúk miatt három olimpia kimaradt (nem a számozásból).

A résztvevő nemzetek számát illetően az idei vetélkedő a mindmáig legnagyobb, hiszen 202 ország még egyszer sem képviseltette magát. (A korábbi rekord - négy esztendeje - 199 volt.) A versenyeken több mint tízezer sportoló szerepel - hogy mennyi sportágban, azon lehet tűnődni, mert ki tud választ adni rá, hogy a kerékpározás, az országúti kerékpározás, továbbá a hegyi kerékpározás egy vagy - miként hivatalosan jegyzik - három sportág. Maradjunk annyiban: lesz asztalitenisz, atlétika, baseball, birkózás, cselgáncs, evezés, gumiasztal, gyeplabda, íjászat, kajak-kenu, kajakszlalom, kerékpár (többféle, ugyebár), kézilabda, kosárlabda, labdarúgás, lovaglás, műugrás, ökölvívás, öttusa, ritmikus gimnasztika, röplabda, softball, sportlövészet, strandröplabda, súlyemelés, szinkronúszás, szörf, tékvandó, tenisz, tollaslabda, torna, triatlon, úszás, vitorlázás, vívás, vízilabda.

Hogy aztán kiről szól majd ez az olimpia, azt minden korábbinál nehezebb megjósolni, olyan hallatlanul - és magas fokon - kiegyensúlyozottak a mezőnyök. Manapság nincsenek annyira kiemelkedő egyéniségek, mint - tényleg csak kapásból - Jesse Owens, Paavo Nurmi, Larissza Latinyina, Emil Zatopek, Gerevich Aladár, Papp László, Al Oerter, Lasse Viren, Mark Spitz, Bob Beamon, Teofilo Stevenson vagy Carl Lewis, bár ezt sem lehet bizonyossággal állítani, elvégre az amerikai Michael Phelps éppen azt szeretné elérni, hogy beállítsa vagy megjavítsa honfitársa, az úszófenomén Spitz müncheni csúcsát (egy olimpián hét aranyérem). Majd meglátjuk, sikerül-e, de hajlunk rá, hogy a supermant az uszodák környékén kell keresni, mert medencébe ugrik az ausztrál "torpedó", Ian Thorpe is.

Ami máris jóleső érzés: nagy összegben fogadható, hogy a magyarok ezúttal sem tartoznak a "futottak még" kategóriába, sőt. Az aranyérmek számára természetesen senki nem mer tippelni, de ma már valóban nem csak a győzelmekben méri a sikereket a világ. Ebben a végletekig kiélezett versengésben óriási dolog a legjobb hat vagy tíz közé kerülni - s ez valóban nem "púder" -, jóllehet mindannyian tudjuk, hogy idehaza szinte kizárólag az elsőségek számítanak. Ezzel együtt napjainkban nem állná meg a helyét a sokszor emlegetett mondás, mely szerint az ezüst már kudarc, jóllehet ez a "tétel" vízilabdás körökből származik, és a magyar pólósok most is kiváló eséllyel pályáznak a dobogó felső fokára.

Hogy hány arannyal térnek vissza honfitársaink Athénból, azt legföljebb sejteni lehet. (Tizenhatot - mint 1952-ben - nyilván nem szereznek, a legutóbbi nyolcat esetleg most is hazahozhatják.) Ami biztos: a mai megnyitó után holnaptól reggeltől estig a televízió előtt ül az, aki ezt megteheti, és két hétig rengeteg emberből lesz kézilabda-, öttusa- vagy éppen úszószakértő.

A rendező görögök most úgy érzik, övék a világ.

Miközben mindenütt hozzáteszik: a miénk is.

Az atlantai kulturális olimpiát az a magánvállalkozás rendezte, amely felelős volt az egész játékokért, karöltve az Arts Festival of Atlanta nevű, csaknem ötvenéves szervezettel. Céljuk az volt, hogy bemutassák Georgia – sőt az egész Dél – kulturális és történelmi hagyományait, az afroamerikai művészetek sajátos atmoszféráját úgy, hogy egyensúlyt teremtsenek a helyi és a nemzetközi, illetve a népi, valamint a magas kultúra értékei között. Mindezt igyekeztek olyan módon megoldani, ahogy azt az Olimpiai Charta előírja, vagyis a legszélesebb skálájú kulturális és művészeti rendezvényekkel, amelyekben nincs semmiféle versengés, sőt még a sportos téma sem kötelező.

A rendezvények méretei, menynyiségi és minőségi mutatói lenyűgözőek voltak, a "Coca-Cola City" az amerikai Dél művészeti központjává vált háromszáz színielőadással, több mint száz hangversennyel, tizennyolc új köztéri szobor avatásával, harminc kiállítással, sok száz helyi és külföldi művész bemutatkozásával. Klaszszikus hangversenyzenekarok (pl. a londoni szimfonikusok, a Bajor Rádió szimfonikusai, a Hellén Állami Zenekar) és dzsesszegyüttesek váltották egymást; volt balett, néptánc, indiántánc, afrikai pantomim, szalontáncverseny. A képzőművészeti tárlatok közül kiemelkedett a Karikák című bemutató, amely az olimpiai öt karikának megfelelően öt érzelmet – szenvedés, félelem, szeretet, öröm és győzelem – ábrázolt harmincöt ország klasszikus mestereinek segítségével, olyanokkal például, mint Renoir, Rodin, Monet, Matisse, Van Gogh, Picasso. A centenáriumi Olimpiai Parkban százezrek látták az Athéntől Atlantáig című olimpiatörténeti bemutatót. Jó ötletnek bizonyult The Olympic Woman címen az olimpiák női főszereplőinek felvonultatása. Ennek a mindig telt házat vonzó kiállításnak e sorok írója egyik munkatársa volt, így sok magyar olimpiai bajnoknőt sikerült a tablókra csempészni. Mi, magyarok azért nem jeleskedünk ezeken a rendezvényeken olimpiai eredményeinkhez méltóan.

Atlantával ellentétben, Sydneyben nem volt hiány a humánus olimpiai szellemben. Az ausztrálok már 1997-ben elindították az olimpiai művészeti fesztiváljukat. Az első évben Álmodozások néven rendeztek programokat, majd 1998-ban A tenger arcai címmel mutatták be ősi kultúrájukat. Az olimpia előtti esztendőben Nyitott világ elnevezéssel az ausztrálokkal ismertették meg más népek művészetét. Az olimpia alatt pedig minden helyszínen, és több városban volt kulturális és művészeti bemutató. Az egyes programokat utaztatták is a világ minden tájára, hogy ezzel is népszerűsítsék az egyébként elszigetelt ausztráliai életet és művészetet. A magyar kulturális élet irányítói most is csak szerény rendezvényekkel (például egy néhány napos sporttörténeti kiállítással) mutatkoztak be. Úgy tűnik, hogy ezen a téren egymásra várnak az érdekelt felek, a sportirányítás és a kulturális tárca.

Ha az athéni játékokra semmilyen artisztikus programot sem terveztek volna a rendezők, akkor is értékes művészi élményben lenne részük az odalátogatóknak, hiszen az ősi város magában véve a világ egyik legszebb szabadtéri múzeuma. Műsor azonban lesz bőven. Már esztendőkkel ezelőtt több művészi, olimpiához kapcsolódó produkciót láthatott a közönség. Július végén például a Herodes Atticus által épített Odeion színházban rendeztek nagy si-kerű Vangelis-koncertet, amelyen a görög gitárzenét mutatták be. A Nemzeti Archeológiai Múzeum elkészítette az Ókori görög sporteszme című kiállítását, a Plakán található Frissiras múzeum pedig olimpiai város néven mutatkozik be. A Gaia Center több tucat görög művész alkotásából készített kiállítást, amelyen Héraklész mitológiájának sportos vonatkozásai láthatók. Jelentkezik a digital-art is: Sui Jianguo egy diszkoszvető mozdulataival egészen különlegesen ábrázolja az emberi test szépségét. Az Athéni Kulturális Központban ötvenhét kortárs görög képzőművész alkotásai tükrözik az olimpiai eszmét. A nemzetközileg is elismert művész, Alekosz Fasszianosz színes, stilizált levelekből készítette el a görög mitológia alakjait, például Apollónt, aki kék zakóban, tarka ingben és nyakkendővel áll előttünk. A külföldi művészek számtalan alkotása látható lesz Chagalltól Picassóig. Az utóbbinak száztizenhat művét állítják ki, azokat, amelyek görög befolyás alatt készültek, mint például az Androsz szigete.

A megújult városban mindenütt találni új művészeti alkotásokat, sőt az egyes metróállomások is múzeumi funkciót töltenek be: itt állították ki az építkezés során feltárt ókori műtárgyakat. Folytathatnánk a klasszikus és formabontó kulturális rendezvények számbavételét, de talán ebből is kitűnik, hogy az athéni olimpia igazolni fogja Mező Ferenc állítását: a sport és a művészetek édes testvérek.
 
Takács Ferenc
 

Furcsa maradványok
Ez volt az első expedíció az érintett területen 2000 óta, emlékeztet a MosNews híroldal. A kutatók műholdfelvételek alapján széles földsávot fésültek át Poligusa település közelében, az 1908-ban itt lezuhant, tunguzi meteorit néven emlegetett űrbeli tárgy nyomait keresve.
Az orosz kutatók azt állítják, hogy "földönkívüli műszaki eszköz maradványaira" bukkantak, ami Szibéria felett közel száz évvel ezelőtt talán balesetet szenvedhetett. Beszámolójuk szerint ugyancsak megtalálták az egykori fényjelenség szemtanúi által többször említett olvadt kőzetet is. A kőből egy ötven kilogrammos darabot Krasznojarszkba szállítottak további vizsgálatok céljából.

Ki kellett volna pusztulnunk
Az expedíciót vezető Jurij Lavbin a MosNews tudósítójának kifejtette, hogy munkatársaival végig követte az űrből lezuhant tárgy pályáját, viszont ez alkalommal abból indultak ki, hogy az nyugatról kelet felé tarthatott, és nem fordítva, ahogy azt korábban sokan feltételezték.
Az új elgondolás alapján az expedíció felfedezett egy, a növénytakaró alatt rejtőző tárgyat. Első ránézésre hatalmas fémes tömbnek tűnt, így a kutatók mintát vettek belőle az összetétele megállapításához. Lavbin számításai a Földdel 1908-ban ütköző objektum tömege csaknem egymilliárd tonna lehetett, a becsapódás lökéshullámának el kellett volna puszítania az emberiséget.

Valaki megmentett minket
Hogy ez nem történt meg, az azt az elméletet erősíti, hogy a tunguzkai esemény egy "földönkívüli műszaki eszköz" felrobbanása volt tíz kilométerrel a földfelszín felett, állítja az orosz kutató.
"Bizonyossággal állíthatom és hivatalosan bejelenthetem, hogy akkor az emberiséget egy nálunk sokkal fejlettebb civilizáció beavatkozása mentette meg a pusztulástól. Felrobbantották a óriásmeteoritot, ami elképesztő sebességgel haladt a Föld felé" - jelentette ki Lavbin. Most végre megtalálták a hatalmas tárgy maradványait, amely felrobbantotta a meteoritot.
Az orosz kutató az idei expedíció "sikerei" nyomán abban bízik, hogy a tunguz rejtélyt annak százéves évfordulója előtt sikerül megfejteni. Ennek érdekében orosz kutatók újabb nagyszabású expedíciót terveznek Kelet-Szibériába.

Lepihentek a fák
A tunguzkai eseményként emlegetett jelenség a szibériai Köves-Tunguzka folyó felső szakasza mentén, 1908. június 30-án, fényes nappal következett be. A lökéshullám becslések szerint hatvanmillió fatörzset döntött ki sugárirányban, több mint 2150 négyzetkilométeres területen.
Ugyanezen a napon a környéken élők hatalmas, szinte a Nap fényességét elérő tűzgolyót láttak átvonulni az égbolton. Néhány perccel később hatalmas villanás, azután az embereket a lábukról ledöntő lökéshullám érkezett, amely még négyszáz kilométeres távolságban is betörte az ablakokat.
A robbanást érzékelték Európa és Ázsia szeizmológiai állomásai, a pulzálva lefutó légköri nyomásváltozást jelezte a brit szigeteken nem sokkal korábban feltalált barográf. A következő néhány hétben Európa és Nyugat-Oroszország felett olyan világos volt az éjszakai égbolt, hogy olvasni lehetett mellette.

Vacakolt a légkör
Az Egyesült Államokban a Smithsonian asztrofizikai obszervatórium és a Mount Wilson csillagvizsgáló a légkör átláthatóságának több hónapig tartó romlását jelentették. A Szibéria feletti robbanás erejét később tíz-tizenöt megatonnásra becsülték.
Az első expedíciókat jóval az orosz forradalom után, 1927-ben küldték a térségbe. Azóta számos kutató járt itt, de mostanáig az üvegszerűen megolvadt kőzeten és néhány szokatlan ötvözetű fémszilánkon kívül semmi "kézzelfogható" nyomra nem bukkantak.

155 esztendeje a végéhez közelgett a szabadságharc. E drámára emlékezik a gondola rövid visszatekintése.
 
Görgey a következő néhány napban leszámol a sorsával, bár túl sok „lelkizésre” igazán nincs ideje. Magához rendeli vezérkari főnökét, a rendkívül tehetséges Bayer Józsefet, akinek ítéletét katonai kérdésekben mindig igen nagyra tartotta. Együtt mérik fel még egyszer a rendelkezésre álló lehetőségeket. A kép lehangoló. Az Aradon talált tartalékhadosztállyal együtt 30 000 ember áll együtt. Mögöttük közvetlenül Paszkievics 60 000 emberrel, elöttük Haynau 70 000-rel a tüzérségnek egyetlen csatanapra való lőszere van – és az elhasznált készleteket nem lehet pótolni a visszavonulás miatt szétszedett üzemekből. Ha valami csoda folytán sikerülne az áttörés Erdélybe vagy Komárom irányába a lőszerhiány mellett a pénzhiány tenné lehetetlenné a további harcokat. Saját hazája területén egyetlen katona sem tarthat el rekvirálásból egy hadsereget! Marad még egy lehetőség: egy kétségbeesett csata. Lehetőség? De mire? A tömeges öngyilkosságra. Biztosan nagyon romantikusan festett volna a „forradalmi tablón.” Egy felelős katonatisztnek azonban kötelességei vannak a beosztottaival szemben. A tábornok augusztus 11-én haditanácsot tart Aradon:
„Dembinszky e hó 5-én Szőregnél megveretve, a kormány határozott parancsa ellenére nem a baráti Arad várába, hanem Temesvár felé vonult vissza, ezzel valószínűleg féltékenységből meghiusította egyesülésünket, Temesvárnál tegnapelőtt csatát fogadott el, és Bem megérkezése ellenére, aki néhány percre helyreállította az ütközetet, teljes vereséget szenvedett. Alaposabban tájékoztatott ennek a katasztrófának részleteiről Vécsey tábornok, aki arra is rámutatott, hogy lehetetlen a futó hadsereg rendezése. Ezt annyival is inkább megértem, mert mostanáig jelentés szerint ennek a szétugrasztott hadseregnek 1460 menekülő tisztje érkezett be ide. Így magunkra maradva láthatjuk, hogy Újarad előtt csatarendben áll a győzelemittas ellenség, hogy Pécskát és Mezőhegyest osztrák, Simándot orosz csapatok szállták meg, a mi pénztáraink pedig üresek, egészen üresek, hiányoznak a legénység ellátásához szükséges készletek, lőszerünk pedig alig elégséges egy kiadósabb csatanapra. Mindezeket előrebocsátva megkérdezem: megmenthetjük-e még fegyveres kézzel a Hazát? Azt mondom: NEM! Hősi halált halhatunk, a túlnyomó ellenség elleni kétségbeesett küzdelemben. Itt-ott még kivívhatunk percnyi sikereket, de Európa két nagyhatalmának jól felszerelt hadseregével nem állhatjuk meg hosszasan egymagunk a nagyonis egyenlőtlen harcot a siker reményében. Ilyen körülmények között a fegyverletételre, mégpedig az orosz csapatok előtti feltétlen fegyverletételre szavazok, mert azt remélem, hogy a cár nagylelkűségébe vetett bizalmunkat, az ő közbenjárása Ausztriánál remélhetőleg nemcsak a mi, hanem szegény hazánk érdekében is igazolni fogja.”

A haditanács ellenszavazat nélkül úgy határoz, hogy le kell tenni a fegyvert. Két törzstiszt kivételével úgy, hogy az oroszok előtt. A résztvevő tábornokok és főtisztek, - közülük sokan az aradi vesztőhelyen teszik le életüket – úgy gondolják, ez a kisebbik rossz, úgy a rájuk bízott emberek, mint a saját életük szempontjából. Az oroszok előtti fegyverletétel, még ha feltételnélküli is, ünnepélyes tiltakozás. Azt jelenti, hogy Magyarországot nem Ausztria, hanem a cár győzte le. Azt jelenti, hogy az erőszak ugyan győzött, de nem hódolunk meg a törvénytelen uralkodó előtt.

Magáról a fegyverletételről Drozdov főhadnagy, a cári hadsereg tisztje így ír: „Délután 5 óra tájban, mikorra a III. és a VII. hadtest már felsorakozott, de az I. hadtest felvonulása még tartott, megkezdődött a fegyverletétel szertartása. A gyalogosok tisztelegtek, szomorúan levették magukról hadfelszerelésüket, és puskájukat gúlákba állították. A katonák búcsúzás közben sírtak és megcsókolták csapatzászlójukat. A huszárok megállították lovukat, megölelték és zokogva búcsúztak tőle. Karabélyuktól ugyanilyen keserűséggel váltak meg. Ezután Rüdiger gróf törzskarának kíséretében Görgey seregeihez léptetett, s üdvözölvén őket megkezdte szemléjüket. Kimondhatatlanul megindító volt e rendjét megőrző, erős, harcképes seregnek a látványa. E sereg ugyanis néhány hónapja Ausztria számára még félelmetes volt, s most itt állt fegyvertelenül, magát sorsának megadva, és mint a halálraítélt, várta az ítélet végrehajtását… A katonák szomorú pillantással kísértek bennünket, a tisztek fejüket lehajtva sírtak.
Amint a gróf eltávolodott, Görgey a lovával serege elé léptetett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg ’Éljen Görgey!’ kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: ’Isten veled Görgey. Isten veled Görgey!’ - ismételte az egész hadsereg.”

Ami hátra van, az a vég. A komáromi fegyverletétel, és az aradi kivégzések. Görgey számára pedig az élethosszig tartó vád: áruló. A 155 esztendős magyar dráma ezen a napon fordult visszavonhatatlanul tragédiába.
 

Berliner Zeitung (berlinonline.de/berliner-zeitung)

A berlini lap Sír a Kárpátok peremén címmel küld tudósítást Schröder azon kísérletéről, hogy mezőcsáni látogatásával megpróbáljon emberarcúnak tűnni, s némi szánalmat keltsen maga iránt. A lap beszámol arról, hogy egy ötven év körüli, vörös hajú asszony megpróbált egy fényképekkel teli borítékot Schröder kezébe nyomni. Miután képtelen volt keresztülfurakodni a fényképészek és biztonsági emberek tömegén, végül az egyik testőrnek adta a borítékot. A fényképeken Fritz Schröder látható, aki Kolozsváron néha találkozott a borítékos hölgy, a magyar Berényi Auróra nagynénjével. A román újságok arról spekuláltak, hogy mennyire volt „komoly” kettejük barátsága.

Süddeutsche Zeitung (sueddeutsche.de)

Szintén Schröder erdélyi vizitjéről ír a baloldali Süddeutsche Zeitungban Götz Aly Kancellár az apja sírjánál című cikkében. Az ismert baloldali történész emblematikus írásában azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy szabad-e egyáltalán kegyelettel gondolni egy Wehrmacht-katonára. Amikor Fritz Schröder 1944. október 4-én elesett, alig töltötte be 32. életévét. A keleti frontot végigcsinálta, és a tizedesi rangot is elérte. Ez egy segédmunkástól, aki a piacokon alkalmi munkával tartotta fenn magát, nem volt kevés. Apja sírjának meglátogatásával Schröder a kancellárok generációváltását is szimbolizálja. Amíg Helmuth Schmidt tisztként szolgált, a puha Helmuth Kohl 14 esztendősként éli meg, hogy bátyját fiatal ejtőernyősként a halálba küldik. Mint azt Fritz Schröder fia pontosan tudja, a rohamsisakos generáció totális veresége teremtette meg az előfeltételét a mai németek szabadságának és boldogságának. A Wehrmacht katonái nem a hazájukért vagy a szabadságért estek el – zárja fejtegetését Aly, aki mégis humánus tettnek nevezi Gerhard Schrödernek a sírnál látogatását.

Süddeutsche Zeitung (sueddeutsche.de)

Ugyanezen téma kapcsán A kancellár kerüli a kamerákat című cikkben a következők olvashatók. Amennyiben hihetünk Schröder környezetének, a média mezőcsáni kezelése komolyan foglalkoztatta. A kancellár nem szeretett volna olyan képeket, melyek az apja sírja mellett mutatják, - nem utolsó sorban azért – mert nem kívánta magát kitenni annak a vádnak, hogy a látogatást a mostani belpolitikailag nehéz időkben, pusztán érzelmes tudósítások céljából rendezte meg. Miután nem lehetett kizárni, hogy itt vagy ott egy paparazzo elbújik, ezért Schröder gondolkodott azon is, hogy az egész mezőcsáni látogatást lemondja.

Handelsblatt (handelsblatt.com)

A gazdasági napilap Andrea Klump részleges beismerő vallomást tett a magyarországi merényletről címmel tudósít az egykori RAF terroristanő perének fordulatáról. Meglepő módon a Vörös Hadsereg Frakció egykori terroristája részleges beismerő vallomást tett az 1991-es magyarországi robbanóanyaggal elkövetett merényletről. A 40 esztendős nő elismerte a stuttgarti tartományi bíróság előtt, hogy tudott a 31 zsidó kivándorlót szállító busz ellen tervezett merényletről. Klump csütörtöki nyilatkozatában visszautasította, hogy ő részt vett volna a merényletben, ugyanakkor elismerte, hogy segített élettársának Horst Meyernek a logisztikai előkészítésben. Összesen hat szobát bérelt Budapest belvárosában, és vezette a háztartást. Számára világos volt, hogy ezzel Meyert és a tervezett merényletet segíti. A robbanóanyagot azonban nem látta. 1991. december 23-án egy 25 kilónyi robbanóanyaggal megrakott személyautót robbantottak fel egy 31 zsidó kivándorlót szállító busz közelében. A detonáció – a távirányító hibája miatt – túl korán következett be, így a busz helyett az azt felvezető rendőrségi járművet érte a robbanás ereje. A robbanás következtében két rendőr súlyosan, négy kivándorló könnyebben megsebesült. A tettet akkor a palesztin Jeruzsálem felszabadításáért mozgalom vállalta magára. Klump korábbi vallomásával ellentétben ismert, hogy már 1991. szeptemberében Magyarországra utazott ,és három hónapot töltött a fővárosban. Tudomása volt arról, hogy Meyer milyen feladatot kapott a palesztinoktól. Miután ő maga nem kívánt a merényletben részt venni, ezért annak pontos időpontjába nem avatták be, s Meyer tanácsára a robbantás előtt néhány nappal visszatért akkori lakhelyére, Belgrádba. Meyer és Klump nyomára 1999-ben, Bécsben bukkant a rendőrség. Meyer a letartóztatáskor kirobbant tűzharcban meghalt. Klump jelenleg kilenc esztendős börtönbüntetését tölti egy 1988-as spanyolországi NATO objektum elleni merényletkísérletben való részvétele miatt.