Lk 1.39-56 Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Júda városába. Zakariás házába tért be és üdvözölte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Nagy szóval felkiáltott: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek. Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Mária így szólt: „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett szolgálója alázatosságára. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas, és Szent az ő neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad. Karja bizonyságot tett hatalmáról: szétszórta a szívük szándékában a gőgösöket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte. Az éhezőket javakkal töltötte el, de a gazdagokat üres kézzel küldte el. Gondjába vette szolgáját, Izraelt, megemlékezve irgalmáról, amelyet atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak örökre megígért.” Mária még ott maradt három hónapig, aztán hazatért.

Az emberek szeretnek - szeretnének ujjongani. A "hivatalos nómenklatúra" azonban elérte, hogy szavaival, kifejezéseivel együtt az öröm ezen lehetséges megnyilvánulását is "kiöntsük" (már ahogyan a "kiöntsük" szót magát is a lavórral és a gyerekkel, a filozófiai rendszerek kritikájával együtt kiöntöttük). Ha valaki képes a hivatalos sajtó jónéhány évtizedének áttekintésére, az az összefoglalóból semmiképp nem hagyná ki az ujjongó (már aki) tömeget a vezér láttán, de a divattá vált új direktívák, új tervek, új hazugságok idejére időzített állandó ujjongásokat. Annyira azonban legalább valóságos igénye az embernek az öröm és kifejezése, mint amennyire nem igazak az erről szóló tudósítások.
Ha igazán lelkiismeretesen végignézzük az életünket, akkor válik igazán nyilvánvalóvá, hogy ujjongásra csak egy esetben volt mindig is okunk: akkor, amikor Isten belenyúlt az életünkbe.
Először is - és ez talán minden jogos ujjongás alapját is jelenti, összevetve a csodálatos Magnificat idézeteivel - azért, mert Isten egyáltalán törődik velünk. Bármi is történjen, a háttérben megdől az a kísértő sugallat, hogy Isten közömbös irántunk, Isten nem törődik velünk, Isten magunkra hagyott, mintha Isten "meghalt" volna. Minden megmagyarázhatatlan rossz annak elviselésével együtt erősítheti a hitet. Sokan ezt úgy fejezik ki, hogy a meg nem kísértett hit nem is az igazi.
Másodszor azért, mert minden belenyúlásnak életünkbe közösségi, mégpedig pozitív közösségi vonzata van. A Teremtő beavatkozása mindenek előtt lehetőség a közösség számára, ezenkívül lehetőség, (jó) példa az egyén számára is. Isten állandó szeretete sokszor csak bizonyos analógiák alapján ismerhető fel. Az analógiák csaknem mindig utólag derülnek ki, de sohasem társul hozzá az a kísérő bizonytalanság ami a de ja vu (ejtsd. dézsavü - "már volt ilyen") érzéssel többnyire együttjár. Isten "természete" villan ki apró részletekben a tények száraz, sokszor fájdalmas, sokszor értetlen és érthetetlen anyaga mögül, s lassan kiegészül egy olyan képpé, amit, ha nem önmagunkra lettünk volna elsősorban "vevők", akkor már az evangéliumból, Jézus életéből is kiolvashattunk volna.
Tételezzük fel, hogy a Jézus halála után keletkezett evangélium részeként egy megkeseredett Mária hagyatékaként aligha lett volna elfogadható a Magnificatot az örömhír részévé tenni. Csak akkor része a jó hírnek Mária ujjongó öröméneke, melynek csak része az Erzsébet szíve alatt megmozduló gyermek, ha ebből az örömből, örömünk valódi okából valami állandó, megmozdíthatatlan és kikezdhetetlen megmaradt az Istenszülőben.
Mit is mondhatunk összefoglalóan Nagyboldogasszony ünnepén? Nem téved nagyot az, aki a legnagyobb megörökölhető javak közé sorolja az örömnek ezt a nem elsősorban külsőségekben megnyilvánuló formáját.
- DI -