|
,,Rengeteg még a tennivalóm' - beszélgetés a 75 éves Adorján Attilával
beszélgetés a 75 éves Adorján Attilával A megszelídült tekintetű kőoroszlán,
a sírkövek, a pékkereszt körül csend és nyugalom honol. A már-már valószínűtlenül
zöld fű, a lombok között átszűrődő napfény, a Lenck-villa látványa együtt
teszi, hogy azzal, aki a múzeumkertbe belép, és a valamikori Múzeum (ma
Csatkai) utca kovácsoltvas kapuját maga mögött becsukja, az emlékezet jön
szembe az ösvényen. A múzeumok, színházak, templomok, levéltárak jellegzetes
illatú emlékezete ez, amely csak az arra érdemesre emlékezik.
*** - Gyerekkoromban már tízévesen nagyon érdekelt a fotózás. Még a háború előtt vettem egy kis füzetet, amelyben az előhívással, a laborálással kapcsolatos minden tudnivaló benne volt. Otthon készítgettem fotókat, ami elég körülményes volt. Amikor a zsebpénzemből futotta, be-beállítottam egy-egy tekerccsel Lobenwein fotóshoz. A Fertő partján lezuhant Liberator és annak elfogott pilótájának fotója aztán, sajnos még nagyon sok mással együtt, a háborúban odalett.  - Szerettem és értettem is valamit a fényképezéshez, ezért a múzeumigazgató boldogan lecsapott rám. Így a múzeum munkatársai – a néprajzos, a régész – mentesültek a fotózással, a laborálással járó munkák alól. Én a hét hat napján restauráltam, és amint összegyűlt egy fényképezésre váró jelentősebb mennyiségű – a kezdetben az ásatások, gyűjtések, fotózásra váró anyaga – , akkor azt lefényképeztem, előhívtam. Idővel egyre több munkát kaptam, mert a kiállításokhoz egyre több fényképet kellett készíteni, majd színes diákat és méteres nagyításokat, ami egyre bonyolultabbá tette a munkát. Tizenöt-tizenhat kiállítási helyiségünk összes fotóját – részben tárgyfelvételeket, részben archív felvételek nagyítását – kellett elkészítenem, majd a kiállításokról szóló fotókrónikákat. Jóleső érzés számomra, hogy több múzeumokban látható a fotóanyagom. Nem ,,nagy" fotók, és nem nagy dolgok ezek, de mégis illusztrálják a múzeum – az ország legnagyobb múzeumegyüttesének – munkáját. - Negyvenöt év alatt körülbelül százhúszezer
felvételt készített. A felsorolt, kiállítás céljára készítettek között
reprodukciók, könyv-illusztrációk is vannak és a városról készült fotók.
Az elődök példájának ismeretében, a város szellemének erejét érezve, valamint
szakmájából adódó múlttisztelete miatt is természetesnek tűnik, hogy a
várost is folyamatosan fényképezi.
 - Ez nagy megtiszteltetés számomra, én ilyent soha nem vindikáltam magamnak. Amit teszek, szívesen teszem. Vállamra akasztom a fényképezőgépet, elballagok ide-oda, és fotókat készítgetek. Tulajdonképpen a magam örömére felleltározom a még meglévő épületeket, helyeket. - A restaurátori munkájával hogyan függ össze
a városfotózás?
 - Engem nem érdekelt sohasem, hogy a képeimből kiállítást rendezzek. Nem akartam sohasem versengeni. Én magát a fényképezést szeretem. Elég örömet adott az, ha egy-egy múzeumi kiállítás anyagához szükség volt a munkámra. - Amikor nagyon jól sikerül egy-egy fotója,
nem érezte, annak a közönség számára való bemutatása kényszerét?
 - Például. Sz. Egyed Emma éremművész mindig azt kérte, hogy a műveinek fotóanyagát én készítsem el. Ez azt jelentheti, hogy az ő művészi szándékát sikerült megfelelően továbbadnom, vagy megörökítenem, erre büszke voltam és örömmel töltött el. Vannak alkotások, amelyek közelebb állnak hozzám, és vannak, amelyek nem. Észrevettem, hogy ez előbbiekről több felvételt is készítek, az utóbbiakkal pedig megtörténik, hogy amikor a nagyított képet látom, azt gondolom, ezt lefényképezni is kár volt. Ugyan ezt nem nekem kellene megítélnem, és ezért röstellem is magam. A fotózott tárggyal a fényképezés során az ember érzelmileg közelebb kerül; ránézek, és ha szépnek találom, és akkor szívesebben fotózom. Nagyon kedves anyag a bronz, a szép fa. Gyakran egy-egy portré egyéniségét, a lelkületét lehet érezni a kidolgozás által, a küllemén keresztül. Ha egy-egy érmén, festményen, grafikán az ábrázolt épület soproni, akkor már eleve azért szép, mert ismerem a házat, a helyet, mert emlékek kötnek ahhoz. Igyekszem a fotó által azt megformálni, ahogyan egyrészt én is látom az ábrázolt épületet, és ahogyan a világítás rajta játszadozik, megpróbálom a természeteshez közeli állapotban megragadni a fényképen visszaadott látványt. Így alakulhat ki az anyaggal, a tárggyal való, egyfajta kontaktus. A selymes fényű érmeken kimondhatatlanul szépek a női alakok, arcok. A mai képzőművészeti kiállításokon nem mindig azt találom, amit én gyönyörűnek találok. Természetesen attól még lehet az művészeti alkotás, csak én nem tudok vele azonosulni, nekem nem tetszik.  - A századfordulón épült házaknak egészen sajátos hangulatuk van; engem a modern épületek soha nem érdekeltek. A régi házakhoz hasonlóan a régi tárgyakkal való foglalatosság is a munkám része volt. Akkor még nem volt szakosítás sem, a papír-, a bőr-, a bronztárgyakkal mind kellett foglalkoznom, és leírhatatlan örömet okozott egy-egy korabeli felszerelést, tőrt, nyakéket, karperecet kézbe venni. Mindig mindenkit arra próbáltam rábeszélni, hogy semmilyen, használhatatlannak tűnő régi tárgyat ki ne dobjon, inkább hozza azt a múzeumba be. A századforduló tárgyi világa mindig is hatott rám, bár én magam nem gyűjtöttem ezeket a tárgyakat, hiszen az egész múzeum egy olyan nagy gyűjtemény, amiben mindig is ,,turkálhattam", ahol, ha megtisztíthattam, vagy összeragaszthattam egy-egy tárgyat abban valóságos luxusélményemet leltem. - A nagyközönség mennyire érti, érzi azt, amit
a múzeumban fellelhető tárgyak közvetítenek?
 - Nem. Egyszer kaptam egy nagyon jó állásajánlatot: az itteninél lényegesen magasabb fizetésért légoltalmi előadó lehettem volna. Ez azonban, nem így működik. - Sikerélmények?
 - Gyakran kérték segítségét, együttműködését
a régi ,,nagyok".
 - Minden rossz irányba változott. Nagyon sajnálom a város egyes, tönkretett, eltüntetett részeit: a Gazda utcát, a Wiedent. Annak idején Dávid Ferenc művészettörténésszel jártunk arra; már akkor az volt a véleményem, hogy bűn lenne azt a városrészt elpusztítani. Borkimérésre, az épület-belsők modernizálására adtam volna engedélyt, de az utca hangulatát nem lett volna szabad megváltoztatni. A régi szőlősgazdák épületeit szétverték, teljesen idegenszerűvé vált a környék. Másrészt – lehet, hogy az emlékezés szépíti meg – de a város a háború előtt sokkal tisztább volt. Engem bánt a mocsok, akár az egyes hihetetlenül lepusztultak városrészek, a likvidált épületek. Az Újteleki utca sarkán állt egy régi, görbe házikó. Amint lefényképeztem, másnap már bontani kezdték. Az én szívem jobban szerette a régi házakat. - Amikor nyugdíjba ment megfordult a fejében,
hogy ezután otthon marad?
 - Egyrészt látom az ,,előjeleket", másrészt bent voltam a tervezőirodán, és ott érdeklődtem afelől, hogy hogyan fog a város a tervek szerint változni. Gyorsan kiszaladtam, néhány épületet, városrészt lefényképeztem, hogy most még ebben az állapotában meglegyen. - Mindezt magánemberként teszi?
 - A munka jellege a hagyományos fotózást követeli meg. A digitális kép nem produkál a dia, vagy a negatív minőségét elérő, elég gazdag részletet, és negatív hiányában nem is marad semmi utána. A fekete-fehér hagyományos fotótechnika a bizonyítottan időtálló. - Summázó korba érvén, mit mondat Önnel az
élettapasztalata?
*** Százezres nagyságrendben készült városfotóinak, az érdeklődő közönség – ha még létezik olyan – csak a töredékét láthatta. A rég eltűnt, és a még ideig-óráig látható (de a mindennapi "fontos dolgaink" közepette figyelemre sem méltatott) utcarészleteket, átjárókat, udvarbelsőket, vaskutakat, árkádokat, záróköveket, homlokzatokat, kéményeket, kerékvetőket, kilincseket, tetőket, kerteket, villákat nem csak a környezettel, a városépítészettel foglalkozóknak kellene látniuk, hanem mindazoknak is, akiknek a város ugyanazt az egyetlen elképzelhető életteret jelenti, mint Adorján Attilának. Mint ahogyan azoknak is, akik a fotók készítésének eredeti szándéka és célja mellett Adorján Attila kifejező várostájaiban az általános és legnagyszerűbb emberi tartalmakat, a hely szellemének művészi megidézését is felfedezhetnék. Mindehhez pedig mégiscsak kiállítás szükségeltetik, azért is, hogy az utánunk következő időkben azt, mint ,,arra érdemest" megőrizze az emlékezet. Tóth Éva
Kiadványok, katalógusok (nem teljes) listája, amelyekben Adorján Attila fotói megjelentek: Rábaközi Múzeum (vezető)
|