|
A soproni szőlőtermelők
Sopron város szőlőtermelő lakossága
a század végére kezdte el megkülönböztetésül a “Wirtschaftsbürger" titulust
használni, akkor, amikor a 18. század folyamán a jelentős betelepülések
hatására megkétszereződött a város lakossága. A szőlőműves réteg mind társadalmilag,
mind gazdaságilag tagolt volt. Az előre jutott, megerősödött és ezáltal
öntudatosabb rétegek igyekeztek magukat az alacsonyabb rétegektől elhatárolni,
így a szőlőtermelőből először Wirtschaftsmann, majd bürgerlicher Wirtschaftsmann,
végül pedig Wirtschaftsbürger lett (Tirnitz József).
Ekkor az egyén polgárjoggal rendelkezett, vagyis tényleges beleszólása volt a város vezetésébe. A polgár összehasonlíthatatlan előnyöket élvezett a jobbágysággal szemben: nagyobb személy és vagyonbiztonságban élt, főleg a háborús időszakokban. Számíthatott a város erkölcsi és anyagi támogatására. Az iparos és kereskedő polgár vám nélkül vihette vásárra termékeit. Bizonyos feltételek mellett kimérhették a borukat, saját maguk választhattak tisztviselőket. A jogok gyakorlása mellett természetesen kötelességeik is voltak: adózás, őrség a falakon és a városkapuknál. A Wirtschaftsbürgerek a 18. század végén jelennek meg nagy számban, aminek oka lehetett, hogy 1775-ben a városi tanács könnyített a felvétel követelményein: már nem volt feltétel a házbirtoklás, elegendő volt, ha a polgár ipara, vagy ingatlana után adót fizetett. Továbbra is követelmény maradt, hogy a jelölt házas legyen, vagy rövid időn belül megházasodjon és fizetnie kellett a felvételi díjat is (Házi Jenő, in Soproni Szemle 1941/4.). A 19. század elejére kialakul a polgárjoggal, és vagyonnal, elsősorban ingatlanokkal rendelkező szőlőműves réteg: a gazdapolgárság. A megnevezés a teljes 19. század során használatos volt, így a dualizmuskori hagyatéki leltárak is megkülönböztetik az őstermelők között a gazdapolgárokat és a szőlősöket. A gazdapolgárok a szőlőtermelés mellett szántógazdálkodást is folytattak. Három meghatározó kritérium – a polgárjog, a ház, vagy házrész tulajdonlása, a vagyon mérete, – alapján, a státusz mindenképpen elkülönül az őstermelők másik rétegétől a szőlősöktől. Az első szerint azt tekintjük Wirtschaftsbürgernek, aki, vagy akinek ősei polgárjoggal rendelkeztek. Ebből következik is a második jóval szubjektívebb feltétel, a vagyoni helyzet. Azért következik, mert a polgáreskü letételének feltétele volt egy bizonyos fokig módosabb vagyoni helyzet. A vizsgált személy, család mennyire volt a városban uralkodó vagyoni állapotokhoz képest vagyonos. A harmadik kritérium, ami talán a legobjektívebb: hogy tulajdonolt-e a család házat, vagy házrészt. El kell oszlatni azt a soproni helytörténetírásban elterjedt tézist, hogy a poncichterek és a gazdapolgárok között nincs különbség. Felföldi János “A soproni poncichter"
című könyvében, a poncichter szót a gazdapolgár szinonímájaként tárgyalta.
Bedi Rezső egyszerűen a Wirtschaftsbürger vulgáris, gúnyosabb megfelelőjének
tartja a Ponzichtert.
Dr. Kovács József László “A soproni gazdapolgár irodalmi életrajza" című tanulmánya szerint ,,A gazdapolgár tanulmányunkban összefogó kifejezés. Pótolni kívánja a hienc megjelölést, helyettesíteni szeretné a poncichter alakot is, mindkettő a német gazdapolgárral azonos, csak míg a hienc alak már a XVIII. század végétől ismert, a poncichter írásos előfordulása csak századunkban válik gyakoribbá. Bizonyára igaza van Mollay Károíynak, aki szerint a poncichter (babtermelő) megnevezés ismert volt már a múlt század folyamán is, a két név együtt is élhetett, majd napjainkban az utóbbit használják már csak."(Dr. Kovács József László). A ponzichter szó használata a mai köznyelvben sokkal elterjedtebb és immár magyaros írásformája (poncichter) is kialakult. Ugyanakkor a levéltári forrásokban ennek elöfordulását hiába is keresnénk. Az elemzett dualizmuskori hagyatéki leltárak sem ismerik, hiszen csak a gazdapolgár-szőlős megkülönbözetéssel találkozunk. Akkor kiket takar ez, és miért jött létre? Ha a csak a szó értelmét nézzük, akkor olyan németajkú szőlőművesekről van szó, akik a szőlőskertekben a sorok között babot termeltek, A bab, ugyanis nem árnyékolta be a szőlőt, a szüretet sem zavarta és egy szintén nem elhanyagolható szempont: az így megtermelt bab után nem kellett semmilyen adót fizetni. Bár az ilyen fajta babtermelés az ország más vidékein is előfordult – például a somogyi német falvakban – ez mégis csak a soproni borvidék egyik jellegzetessége. Vagyis ez a kategória nem társadalmi, vagy vagyoni alapú, hanem egy a szőlőművelést kiegészítő tevékenység alapján kategorizál. Ezeknek a kritériumoknak megfelelhetett az a személy is, akinek tulajdonában nem volt szőlőskert, csak bérelte és az is, aki komoly saját szőlő birtokokkal rendelkezett és a bortermelést főfoglalkozásként űzte. A ponzichter tehát egy gyűjtőfogalom, amelybe beletartozhattak a gazdapolgárok is. Egyértelműen kijelenthetjük azt is, hogy a soproni szőlőtermelőket ez alapján sem vagyoni, sem társadalmi vagy jogi kategóriába nem sorolta. Ugyanakkor semmiképpen nem lehetett sértő, vagy gúnyos hiszen ez esetben a filoxéra vész után a kőszegi borosgazdák, akik addig magukat Hauernek nevezték, nem kezdik először a borra, majd magukra is, az ott teljesen idegen Ponzichter kifejezést használni. Levéltári forrásokban is felelhető módon, a bortermeléssel foglalkozók vagyoni differenciáltsága, a ,,Ponzichter" -hez képest konkrétabban megfoghatóan, három kategóriát jelent: gazdapolgár, szőlős vagy Weingärtner, illetve napszámos (Taglöhner). Krisch András Az Ómama
receptjei könyv bemutatóján elhangzott előadás szerkesztett változata,
amely bővebben a Soproni Szemle 2004/2 számban lesz olvasható.
Kapcsolódó cikk:
|
